Guy Ritchie a Netflixre forgatott azonos című sorozatverziót saját korábbi filmjéből. Azonban míg az Úriemberek a gyökerekhez való visszatérést jelentette a rendező számára, addig a belőle készült remake-széria csupán kaotikus karrierösszegzéssel kecsegtet.

A feldolgozás mindössze az eredeti történet alaphelyzetét veszi át – miszerint egy angol nemesi birtok alatt illegális marihuánatermesztő vállalkozás üzemel –, de a prezentálásmód, a megjelenő szereplő-, és konfliktustípusok a visszatérő karakterek hiánya ellenére is felismerhetően összekötik a két produkciót. A sorozatban ugyanakkor nyomatékosabb a mindenkori társadalmi elit kifigurázásának igénye, miközben az epizódok során továbbra is a gengszterfilmes elemek keverednek a brit rendező-fenegyerek alkotói identitásválságának reflexióival. A még mindig az önálló hangját kereső Guy Ritchie ugyanis gyakran szembesíti olyan kihívásokkal a bűn világában lavírozó hőseit, mint a hirtelen döntéshelyzetek, a kényes szituációk kontrollálása, egy terv kivitelezése, egy csapat vagy egy szervezet irányítása, mely feladatok szintén alapvetően határozzák meg a filmrendezők tevékenységét.

Guy Ritchie nem blöfföl – Guy Ritchie: The Gentlemen / Úriemberek

2020. január 31.

A díler, a firkász és rengeteg zölden füstölgő puskacső – így lehetne röviden jellemezni Guy Ritchie új filmjét, a már címében is tökös Úriembereket. Ebből pedig alighanem mindenki le tudja vonni a konklúziót, miszerint Guy Ritchie hosszú kihagyás után megint visszatért ahhoz a műfajhoz és stílushoz, amiért annak idején rajongótábora megkedvelte. Nagy visszatérése pedig nemcsak olcsó marketingblöff, hanem kőkemény forgatókönyvírói és rendezői profizmus a javából, ugyanis a brit bűnfilmek atyaúristene még mindig elemében van!

Olvasd tovább  

Ritchie korai pályájának alkotásai leginkább Tarantino popkulturális inspirációkban és filmes utalásokban gazdag stílusát vették alapul: A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff szintén több szálon futó, időfelbontásos narratívákat alkalmazó, a gyakori hangulatkeverések során az erőszakot humorral vegyítő, vizuálisan felfokozott történeteket meséltek el, miközben a helyszíneket, a tárgyi világot, a kulturális hivatkozásokat és a szereplők gesztusait a brit suttyóság közege tette autentikusan egyedivé. A rendező még szuperprodukciói kedvéért sem szakadt el teljesen ettől az angol kulturális miliőtől – a híres detektívről, Sherlock Holmes-ról, illetve az Arthur mondakörről szintén készített stúdiófilmeket –, de a bűnesetek körül bonyolódó narratívák sem tűntek el Ritchie hollywoodi korszaka alatt – a 60-as években futó, Az U.N.C.L.E. embere sorozat filmfeldolgozásának nemzetközi kémtörténetében és az élőszereplős Disney-remake Aladdinban is hangsúlyosak a heistfilmes elemek és a felvett identitások konfliktusai.

A rendező mégis hiába kamatoztathatta idővel egyre nagyszabásúbb projektekben laza dialógusait és klip-esztétikát tükröző formanyelvét, a megnyíló lehetőségek nem hoztak fejlődést a saját stílusában megcsömörlött alkotónak. Ritchie egyre kevesebb eredetiséggel járja körül ugyanazokat a témákat, ami abban is látszik, hogy ezúttal egy saját ötletet vett elő újra, a sorozatverzió szereplői ráadásul szintén ugyanazokkal a problémákkal találják szemben magukat újra meg újra a körkörös történet előrehaladtával. Az Úriemberek egyetlen újítása, hogy a legfelsőbb osztály krémjére, a brit nemességre vonatkoztatja kisstílű alvilági közegét, miközben visszatér a Ritchie által olyannyira kedvelt, félreértéseken és átveréseken alapuló, fordulatokban gazdag gengsztertörténetek tematikájához. A sorozatverzió a korábbi film életmódszerű bűnözőihez képest az előkelő Horniman család szemszögéből mutatja be a helyi gengsztervilág sajátos működését. A főszereplő testvérpár, Eddie (Theo James) és Freddy (Daniel Ings) ugyanis nemcsak a földet és a rangot örökölték meg frissen elhunyt apjuktól, hanem a birtokon zajló drogtermesztést és az azzal járó problémákat is. Bár ezek egy idő után nem járnak újabb meglepetésekkel, a fiúk pedig már kezdetektől önként, szinte lelkiismeretfurdalás nélkül involválódnak a bűnbe.

Ritchie kisstílű gazfickóiból tehát mostanra arisztokrata bűnözők lettek, akik a rendezőhöz hasonlóan próbálnak a saját útjukat járva, függetlenedve érvényesülni, származásuk miatt azonban a korábbi filmhez képest más konfliktustípusok válnak nyomatékossá kálváriájuk során. Az Úriemberek – többek között A szomorúság háromszöge, A menü és a Tőrbe ejtve által fémjelzett sort követve – a gazdagokat kigúnyoló, „eat the rich” tematikát érvényesítő alkotások kortárs hullámába sorolható. A sorozat azonban releváns értékítéletek megfogalmazása helyett eltúlzott manírjaik és felfokozott jellemvonásaik miatt teszi nevetségessé öntelt hőseit, akik karikatúraszerű alakokként egyre kevésbé érződnek valódinak. A morális következmények nélküli gyilkosságok idővel súlytalanná, a meghökkentőnek szánt bizarr furcsaságok pedig szokványossá válnak (noha egy ponton még Hitler egyik heréje is képbe kerül). Így a kisstílű arisztokrata gengszterek feltörekvése nemcsak a karakterek, hanem a sorozat számára is identitásválságos állapotot eredményez a látszólag társadalomtudatos, valójában mégis erősen rajzfilmszerű ábrázolásmód ellentmondásossága kapcsán.

Ritchie korábban már próbálkozott – sikertelenül – szatirikus vígjátékot készíteni a Hullámhegy (Swept Away) remake-elése során, kritikai meglátásai pedig ismét súlytalannak érződnek. Az Úriemberek-sorozat számos egyre felszínesebb akciószekvenciára redukálódó mellékszállal egészíti ki a filmelőzményből kölcsönzött cselekményt. Ezek kezdetben lendületes jeleneteken keresztül oldják meg a folyamatosan jelentkező újabb problémákat, az évad második felére azonban repetitívvé válnak a többször visszatérő, egysíkú konfliktustípusok, melyek az adott társadalmi feszültségeket sem képesek elmélyíteni. Pedig a börtönt wellness-szállóként használó maffiózó, a kvázi társadalmon kívüli, semmiből felbukkanó, sztereotip cigánybanda, a leleplező erejű információit öncélú zsarolásra használó oknyomozó újságíró és a gengsztervilágnak kiszolgáltatott nemesség excentrikus figurái között feszülő érdekkülönbségek felvetik az osztályharc lehetőségét, hogy aztán mégis tétnélküli poénkodásba vagy impulzív öldöklésbe forduljanak.

Az Úriemberek játékos részletein túl nem áll össze katartikus végkifejletté, éles meglátásait nem bontja ki érdemi kritikává. Ritchie korábbi munkásságának tematikus elemei fókuszálatlanul idéződnek meg, ahogy a főszereplők sem képesek a kezükben tartani az alvilági balhék irányítását. A sorozat nagyrészében ugyan a szereplők mindössze változatos helyszíneken folytatnak megbeszéléseket egymással, a humorban gazdag, izgalmas dialógusok miatt a cselekmény mégsem válik unalmassá. Noha az egymással szemben álló felek ármánykodásaira gyakran csupán hirtelen meglepetések során derül fény a fokozatos feszültségépítéssel szemben, mivel az egy-egy mellékproblémára koncentráló epizódok nagyrészt lineárisan követik egymást a párhuzamosan futó narratív szálak összefonódásai helyett. A szeriális formában újragondolt történet a ritmusvesztésen túl még a karaktereket sem képes jobban elmélyíteni a rendelkezésre álló hosszabb játékidő alatt, így a sorozat – vitathatatlanul szórakoztató jellege ellenére – minden téren felejthető és felszínes marad.