Guy Ritchie a Netflixre forgatott azonos című sorozatverziót saját korábbi filmjéből. Azonban míg az Úriemberek a gyökerekhez való visszatérést jelentette a rendező számára, addig a belőle készült remake-széria csupán kaotikus karrierösszegzéssel kecsegtet.
Emerald Fennell a legmegosztóbb rendező díjára pályázik: az Ígéretes fiatal nő után egy kétszer annyira polarizáló alkotást készített a Saltburnnel, kétszer akkora zajt csapva maga körül.
Órákon át lehetne vitatkozni azon, hogy testhezálló-e Polanski számára a komédia műfaja, egyvalami azonban biztos: aki ég a vágytól, hogy megismerje a rendező míves, sziporkázó humorát, annak érdemes nagy ívben elkerülnie a Palace Hotelt.
Mike Flanagan a kortárs horror egyik legaktívabb alkotója: rendszeresen szállítja (mostanában a Netflixre) színvonalas, valamilyen irodalmi alapokon nyugvó horror-minisorozatait, melyek a nagyközönség számára készült, relatíve könnyen emészthető, de mégis tartalmas és emlékezetes darabok. Az Usher-ház bukása talán mind közül a leggyengébb darab: korrekt, de sajnos elég messze esik például A Hill-ház szelleme zsenialitásától.
Az HBO nyári sikersorozatában nagyon gazdag emberek nyaralnak nagyon szép helyen, és már az első rész elején tudjuk, hogy valaki nagyon nem éli túl a kirándulást. Mike White azonban nem a gyilkosságot állítja a középpontba, hanem azt a jól ismert alapvetést, hogy nem minden arany, ami fénylik.
A komika legújabb filmjét a férje, Ben Falcone rendezte, és közös művük ékesen bizonyítja, hogy a Koszorúslányok, a Női szervek és A kém csapatában nem McCarthy volt a főnök, hanem inkább Paul Fieg író-rendező.
Pókemberhez, Batmanhez és az X-Men szuperhőseihez hasonlóan a sherwoodi erdő igazságosztóját is utolérte az álomgyárosok eredettörténet-láza, melyek eredményeként már elképzelhetetlen a jó/rossz ellentétére épülő, naiv, kétpólusú világfelosztás, és a hősöket egyre inkább gyarló (emberi) lények váltják fel. Ridley Scott Robin Hoodja esetében a változások keltette legelemibb reakció: követeljük vissza Alan Rickman bíráját!