A sztárszereposztás mellett a Susanne Bieré lehet egy olyan húzónév, amiért elkezdhetjük nézni ezt a hatrészes minisorozatot.
A dán rendezőnő olyan filmeket jegyez, mint az Esküvő után, a Hogy szeretsz?, vagy akár a Tudhattad volna című, szintén hatrészes minisorozat, amelynek szintén Nicole Kidman a főszereplője, akkor Hugh Grant mellett. Bier mestere a lelki traumák és a családi drámák ábrázolásának, filmjei többnyire mélyre mennek, és említett legutóbbi sorozata, a Tudhattad volna sem csak a felszínt kapargatta. Abban a lelki, pszichológiai háttér megalapozottabbnak tűnik, gondolok itt például pont Nicole Kidman karakterére, aki egy igazi, komoly drámát él végig, alakítása összetett, szépen kidolgozott. A tökéletes párról ugyanez már nem mondható el: itt a Kidman által játszott írónő nem nevezhető sem összetettnek, sem kidolgozottnak, de nem hiszem, hogy ez a színésznő hibája lenne. Pedig pont az ő karakterének, Greer Garrison Winburynek lett volna leginkább szüksége erre az összetettségre, hogy ne csak egy közhelyekből összegyúrt ikon lehessen, hanem hús-vér ember, akinek a sorozat végén tett vallomása mellbevágó, nem pedig nevetséges. Így sajnos csak egy ötlet marad, szinte csak a paródiája annak, aminek lennie kellene. Susanne Bier új minisorozata tehát egész egyszerűen felszínesre sikeredett, pedig minden olyan „mesterfogást” felhasznál, amelyet az előző sorozatban és a filmjeiben is szokott.
Ilyen mesterfogás maga Nicole Kidman is: ő mindig a siker záloga, bár most éppen ő leplezi le lassanként mind a rendező, mind a Netflix, mind a sorozatban szereplő sztárok egysíkú és egyértelmű funkcióját, hogy tudniillik egyetlen dolog számít csak: dőljön a lé. Lehet őt imádni, sőt, magasztalni is színészként, de lassan olyan, mintha egy CGI-karakterért rajonganánk: a színésznő önmaga maszkja mögé bújik, ezenkívül semmi mást nem tud eljátszani. Ez pont a szerepein látszik meg a legjobban: az utóbbi időben mind olyan figurákat alakított, akik dúsgazdagok és mindig futja nekik direkt rájuk tervezett gyönyörű ruhakölteményekre – no meg persze irigylésre méltóan sikeresek és intelligensek is. Mint A tökéletes pár esetében, amelyben Kidman egy sikeres írót játszik, akiért odavannak az olvasók, külön stábja van a vészhelyzetekre, a könyvbemutatók szervezésére, és mindenkivel, aki közel kerül a családjához, titoktartási szerződést irat alá, hogy még véletlenül se essen csorba a hírnevén.
Tag Winbury (Liev Schreiber) az ő hasonlóan „tökéletes” párja, aki természetesen szintén odavan gyönyörű és okos feleségért, és képes mindenféle bonyolult szerelmi viszonyba keveredni csak azért, hogy felkorbácsolja neje érzelmeit és szexuális vágyát (miközben úgy dönti magába a piát és szívja egymás után a jointokat, mintha nem lenne holnap). Mindenki imádja őket, utánozhatatlannak és vadítóan szexinek tartják őket, valójában egyébként magukat is, és ehhez a szerelmespár-látszathoz mindenáron ragaszkodnak is. Így ebben a gyilkossági nyomozásban egyértelműen ők tűnnek a leggyanúsabbnak az első pillanattól fogva, de ahogy egyre beljebb és beljebb megyünk a történetben, szépen sorban derülnek ki a többiek mocskos kis titkai is, amíg már oda jutunk, hogy tényleg azt gondoljuk: az áldozat, a kis butus influencer, Merritt (Meghann Fahy) volt mind közül a legártatlanabb és legszerethetőbb.
A történet Amelia (Eve Hewson) és Benji Winbury (Billy Howle) esküvőjének előestéjén, a próbavacsorán indul. Itt klipszerűen ismerkedhetünk meg a Winbury család tagjaival, ahogy nantucketi birtokukon – amit nemes egyszerűséggel Summerlandnek neveznek – habzsolják az életet, egymást, a tablettákat, a piákat, a drogot és a szexet. Susanne Bier szándékosan taszítónak ábrázolja őket, és talán csak a szegényebb családból származó menyasszony, Amelia lesz szimpatikus kissé, aki félénken és bugyután próbál hasonulni ehhez a szemtelenül gazdag és velejéig romlott családhoz. Botladozik, ügyetlenkedik, amit Greer szánakozva, lekezelően, de igencsak kíváncsian figyel. Ekkor még arra gondolunk, hogy talán valamifajta női irigységről van szó. Mindenesetre egymás kontrasztjai kinézetben és lelkivilágukat tekintve is, szándékaikban és indítékaikban egyaránt. Greer gazdag és sikeres, Amelia szegény és még keresi az útját. Greer érzései kifürkészhetetlenek, Amelia érzésvilága nyitott könyv számunkra. Greer a külső szem, aki képes átlátni és összefűzni a dolgokat, Amelia ártatlanul és szenvedélyesen veti bele magát mindenbe, amit csinál, nem számolva a következményekkel. Egymás legnagyobb ellenségei, de legjobb barátnői is lehetnének – kettősük a sorozat szép találata.
A próbavacsorára az említett Merritt, Amelia legjobb barátnője és esküvői tanúja is hivatalos, aki Tag, Amelia leendő apósának terhes szeretője. Persze erről Amelia akkor még semmit sem tud, de csak azért, hogy aztán vele együtt lepődhessünk meg, amikor szappanopera-szerűen felfejtődnek a dolgok. Amelia nem a gazdagok kasztjához tartozik, ezért az ő szemüvegén keresztül kellene lassanként belelátnunk a Winbury család romlottságába és hazugságaiba – ami tulajdonképpen tisztességesen meg is történik, csak kissé közhelyesen, de legalább kellőképp szórakoztatóan: bugyiban és melltartóban szalad ki a villa elé, mert nem tudja, hogy fel kell vennie a családi „otthonkát”, amit minden Winbury használ. Ezzel bekúsznak a sorozatba a vígjátéki elemek is, amit elsősorban Thomas Winbury (Jack Reynor) és Isabel Nallet (Isabelle Adjani) képvisel, akik egyébként szeretők a sorozatban: szexuális együttléteik, párbeszédeik és problémáik komikusi vénát követelnek, amit igen jól ki is használnak.
Miután megtörténik a haláleset, feltűnik a sorozat legmeglepőbb, leghumorosabb és legjobban megírt figurája, a nyomozónő, Nikki (Donna Lynne Chaplin). A színésznő legnagyobb érdeme a komplexitás, ráadásul elképesztően jól esik egy smink nélküli, öregedő arcot látni a sok polírozott ikon között. Ez nyilvánvalóan szándékos, de amit a színésznő kihoz ebből a szerepből, az ezzel együtt is rendkívüli. Ő ad mélységet ennek a sorozatnak, illetve tőle kapunk olyan komolyan vehető színészi teljesítményt is, amire vágynánk a többiektől is. Igaz, a sztárgárda többi tagja is remekül hozza, ami meg lett írva számukra – csak ezek a szerepek nem feltétlenül nevezhetőek komplexnek. Nikki viszont behoz valamit a való életből, az átlagemberek problémáiból, különféle hétköznapi történetekből, a rendező így állítja kontrasztba őt, meg a rendőrséggel „lepaktáló” Ameliát a Winbury családdal, azok értékrendjével, hozzáállásával, élet- és gondolkodásmódjával. Talán épp a rendőrségi kihallgatások alatt merül fel leginkább a „gazdagok kontra szegények” problematika. Ugyanis végül kihallgatnak mindenkit, az alkalmazottakat is, és abban a rendőrségi székben kicsit mindenki kimutatja a foga fehérjét, kicsit mindenkinek meglátjuk az emberi arcát, belátunk a maszkja mögé.
Jó is kizökkenni, hiszen a sorozat nézése közben kissé beleszokunk a gazdagok életmódjába: mintha már mi is természetesnek tartjanánk, hogy valaki főz, mos, takarít helyettünk, lesi a hangulatunkat, ismeri a szokásainkat és tudja, mikor kell odahozni egy pohár whiskyt. Magától értetődik, hogy Greer titoktartásra kötelezi a családtagokat, hiszen egy ilyen híres és közkedvelt írónak, mint ő, miért ne lehetne fontos, hogy védje a magánéletét, és csak azt és úgy hozzon nyilvánosságra, amit ő szeretne. Ebből a siker és a pénz által generált torzult és hazug világból rángat vissza minket a nyomozónő meglepődött arca, akinek a tekintetében egyáltalán nincs ítélet, inkább úgy hallgatja ezeket az embereket, mintha egy sci-fit nézne. Hogy lám, ilyen is van, így is élnek emberek, ilyenné válhat az ember, ha sikeres, ha vagyona van. A nyomozónő szemszöge a mi szemszögünk, és arra tanít, hogy ne legyünk előítéletesek, mert a látszat mögött sokszor súlyos tragédiák húzódnak meg.
