Mi visz rá egy tizenhárom éves fiút, hogy késpengét rántson, és kioltsa vele iskolatársnője életét? Jack Thorne és Stephen Graham nagysikerű miniszériája több perspektívából is górcső alá veszi a kérdést, és bár a minden kételyt elsöprő válaszokra hiába is várnánk, a Kamaszok a maga nemében tényleg úttörő módon nyúl egy húsbavágóan aktuális témához.

Fegyvert szorongató kommandósok lepik el az álmos angliai kisváros egyik szürke mellékutcáját. Nem teketóriáznak: faltörő kossal hatolnak be a munkásosztálybeli Miller-család otthonába, kirángatják ágyából a szülők tizenhárom éves szeme fényét, a zavartan pislogó Jamie-t (Owen Cooper), majd közlik vele, hogy letartóztatják osztálytársnője, Katie Leonard meggyilkolásának vádjával. Ezzel a méregerős jelenettel veszi kezdetét Jack Thorne és Stephen Graham négyrészes minisorozata, a Netflix legfrissebb csúcsproduktumaként számon tartott Kamaszok. A nyitány lélekborzoló képei nemcsak azért hatolnak a bőrünk alá, mert a feltételezett bűnelkövető egy jámbor arcú kiskorú, hanem azért is, mert a gyermek elfogásának, őrizetbe vételének és kihallgatásának mozzanatai egyetlen snittbe sűrűsödnek, ami immerzívebbé teszi az élményt, s az érzelmi azonosulást is megkönnyíti.

Ami azt illeti, az alkotók egyetlen részt sem snitteltek fel. Az események megszakítatlan – vágás nélküli – egymásutánja, hömpölygése egyfajta realistább (sőt: eleinte már-már dokumentarista) jelleget kölcsönöz az elbeszélésnek, igaz, e benyomásunk részről részre egyre halványodik. Ezt a formai bűvészmutatványt korábban szekérderéknyi nagyjátékfilmben láthattuk Alfred Hitchcock A kötél (1948) című mesterművétől Alejandro González Iñárritu vakmerően szertelen Birdmanjéig (2014). Egyáltalán nem véletlen, hogy korábban a Kamaszok rendezője, Philip Barantini is kísérletezett e truvájjal, méghozzá a sorozatot kreátorként, forgatókönyvíróként és színészként is jegyző Stephen Graham főszereplésével készült Forráspontban (2021), mely egy londoni luxusétterem főszakácsának rémálomszerű kálváriáját tárta a nézők elé.

Az epizódok „snittmentesítésének” előnyeire az imént már kitértünk, de érdemes röviden szót ejtenünk a megoldás hátulütőiről is. A kamera a legtöbb részben körbetáncolja a szűkre szabott cselekményteret, és bár – a második fejezet torokszorító zárlatát leszámítva – nemigen találkozunk bonyolultabb, nagyobb távolságokat átívelő gépmozgásokkal, némiképp roncsolja a hitelességet, hogy a zsúfoltabb helyszíneken (rendőrörs, iskola) sokszor épp azok a szereplők találkoznak össze – teljesen véletlenszerűen –, akik bonyolítják, elmélyítik a szálakat. Legalább ennyire zavaró probléma, hogy az éles vágások nélküli folyamatosság koncepciója nehezen illeszthető össze a tévésorozat-formátummal. A kontinuitás ugyanis óhatatlanul megtörik, ha egy epizód véget ér, és ez máris aláássa az „itt és most” élményének valószerűségét.

Persze az is igaz, hogy a Kamaszok egyáltalán nem is épít a szerialitásra. Thorne és Graham egyetlen, szorosan összekapcsolódó, de mozaikszerű műegészet álmodott meg. Tulajdonképpen nem négy, hagyományos értelemben vett sorozatepizódot, hanem négy mívesen felépített kamaradrámát láthatunk, mely a bűnügy egy-egy érintettjének szemszögéből meséli el, s keretezi újra az eseményeket. Sőt, a fejezetek – amellett, hogy igen nagy időbeli fesztáv választja el őket egymástól – más és más műfaji regiszteren is szólnak: az első a jogi thriller, a második a krimi, a harmadik a pszichológiai dráma, a negyedik pedig a családi melodráma húrjait pengeti.

Valóban a gyámoltalannak tűnő, tétova kiskamasz követte el a bestiális gyilkosságot, vagy fatális tévedés történt? Ha e sorozat konvencionális felépítésű nyomozóthriller lenne, a forgatókönyvírók bizonyára erre a rejtélyre húznák fel az egész cselekményt. Ehhez képest már az első epizód – minden tekintetben felülmúlhatatlan – fináléjában nyilvánvalóvá válik, hogy nincs szó semmiféle tévedésről, de az írók nem is a bűnügyi mozzanatok aprólékos bemutatására koncentrálnak. Ami igazán bámulatos a Kamaszokban, az a mély és intenzív törekvés, mely az ifjú gyilkos indítékainak, illetve az eset körülményeinek és más szereplőkre gyakorolt hatásának feltárását célozza.

Jamie talányos figurájához a harmadik epizód jelenti a „kulcsot”. A bírósági tárgyalásra egy speciális gyermekotthonban váró fiú és a beszámíthatóságát felmérő pszichológusnő beszélgetése – minden túlzása és teatralitása ellenére – szinte már bergmani viviszekcióval ér fel. Ezen a ponton a nézőnek már szemernyi kételye sincs afelől, hogy Jamie tényleg halálra késelte-e az iskolatársnőjét. Tehát nem marad más hátra, mint a motiváció tisztázása. Amikor végre betekintést nyerünk a fiú előéletébe, a mai tizenéves korosztály – azaz a digitális bennszülöttek – tipikus mételyeivel találkozunk: kirekesztettség, eltemetett frusztrációk, internetes zaklatás, a TikTok és az Instagram szivárványos látszatvilága mögött burjánzó toxikus rosszindulat – vagyis a Kamaszok szinte tankönyvszerűen sorolja elő a mai tinédzserkorúak békés együttélésének, intellektuális és lelki fejlődésének legijesztőbb rákfenéit. A sorozat mégsem válik hatásvadásszá vagy szájbarágóssá, hiszen a forgatókönyvírók nem kampányszerűen zúdítják ránk a „nyomorpornót”, hanem hosszan érlelik, s gondosan előkészítik a harmadik rész nagyszabású „vallomásjelenetét”. Jamie-ben végül nem a szörnyeteget, s nem is az áldozatot látjuk, hanem egy elveszett lelket, aki úgy hánykódik a modern idők árján, mint szellemhajó az óceán habjai közt.

Ugyanakkor a Kamaszok valójában nem is a társaik által kitaszított, végletesen elmagányosodó, kapaszkodók nélkül botladozó gyerekekről szól, hanem az előző generáció felelősségéről. A második, Jamie iskolájában játszódó fejezet is ezt támasztja alá, hiszen a bűnügyben nyomozó rendőrtiszt, Bascombe (Ashley Walters) a vadóc tinik piszkos titkait fürkészve hasonlik meg önmagával, s ébred rá, milyen csapnivaló apa is valójában. Sőt, a szülő-gyermek kapcsolat fonáksága az utolsó, negyedik epizódnak is fontos motívuma. Jamie apja, a sima modorú Eddie (őt alakítja Stephen Graham) csupán a fia büntetőperének küszöbén kezdi firtatni önnön felelősségét. Amikor a férfi és felesége számvetést készítenek, s megvitatják a múltat, arra a következtetésre jutnak, hogy voltaképp remek szülők voltak, arról pedig nem tudhattak, milyen terhek nyomják a naphosszat a szobájában kuksoló gyermekük vállát. „Azt hittem, ha itthon van, akkor biztonságban van” – rebegi Eddie, aki a szívszaggató zárójelenetben mégis alámerül az önmarcangolás poklába. Eszmélése azonban már hiábavaló, hiszen megkésett: Jamie-t hosszú időre (talán örökre) elveszítette, így csupán a fiú ágyán heverő plüssállatnak vallhatja be bűneit. Apa és fia közt már korábban is jeges űr honolt, de végül még a pislákoló csillagok is kihunynak a horizonton.

Újra és újra feltehetjük a kérdést: mi visz rá egy tizenhárom éves kissrácot, hogy késpengét rántson, s kioltsa egy kortársa életét? Thorne és Graham históriája ezernyi lehetséges magyarázatot felsorakoztat, ám a minden kételyt elsöprő válaszok mégis elmaradnak. Talán nem is lényegesek. A Kamaszok már e húsbavágóan fontos társadalmi téma felkarolásával is célt ért, invenciózus cselekménybonyolítása, parádés színészi alakításai és remek hangulatteremtése viszont az év egyik legjobb sorozatává emelik. Ki hitte volna, hogy a Netflix még képes ilyesmire?