Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni Richard Gadd sorozatáról, ami hamar a Netflix egyik aktuális slágere lett. A Szarvasbébi okos, rendkívül nyomasztó, minden kellemetlensége ellenére felszabadító darab.

Gyakran halljuk, hogy ne ítéljünk a borító alapján, és ez a Netflix egyik legújabb miniszériája kapcsán hatványozottan igaz. Ha csak a streamingszolgáltató kínálatának nézegetése közben találkozunk a Szarvasbébi plakátjával, könnyen azt gondolhatjuk, hogy megjött az ezredik true crime-sorozat egy szörnyű bűtnényről. Csakhogy Richard Gadd alkotása pont ott kezdődik, ahol általában az ilyen produkciók véget érnek: a maga Gadd által alakított Donny Dunn találkozik egy rendkívül furcsa nővel, Marthával (Jessica Gunning). A nő először naponta jelenik meg a férfi munkahelyén, majd elkezd ezresével e-maileket küldeni neki. Néhány kattintással kideríthető, hogy Marthának voltak korábban hasonló ügyei, aminek köszönhetően a hatóságokkal is konfliktusba került. Végül megérkezik az a bizonyos Facebook-jelölés. Főhősünk pedig hosszas mérlegelés után a „megerősítés” gombot nyomja meg.

De miért teszi ezt? Miért vagyunk képesek akár évekig olyan szituációkban és kapcsolatokban maradni, amelyek kényelmetlenek, akár veszélyesek számunkra?. A Szarvesbébi legnagyobb és legbátrabb vállalása, hogy egyszerre merül el az áldozat és az elkövető pszichéjében, miközben azt sem teszi egyértelművé, hogy melyik szituációban milyen szerepet töltenek be az érintettek.

A főszerepben a saját alteregóját alakító Richard Gaddet láthatjuk, aki Donnyhoz hasonlóan hosszú évekig próbálkozott a stand up-karrierrel, azonban mégsem akart megérkezni az áttörés. Ennek Gadd szerint egyetlen oka volt: a rossz műsor. A komikus női ruhákban viccelt Hitlerrel és az anyja halálával, de mintha a közönség is érezte volna, hogy ez nem szervesen jön belőle. Ahogy Donnynak, úgy Gaddnak is az hozta el a sikert, hogy végül képes volt megnyílni a színpadon. A sorozat alkotója először a Monkey See, Monkey Do című estjében – egy futópadon – vallott arról, miként erőszakolta meg a mentora fiatalkorában, majd néhány évvel később a Baby Reindeer című műsorával már közvetlen előzményét teremtette meg a netflixes sorozatnak: ebben a korábbi traumák újramesélése mellett Gadd már konkrétan azt dolgozta fel, hogyan vált egy nő zaklatásának áldozatává.

„This is a true story” – érkezik a felirat a sorozat elején. Nem „valós események alapján”, nem „igaz történet nyomán”: Gadd mindenféle kétség nélkül jelenti ki, hogy amit ő itt elmesél, az a pőre valóság. Ez persze csak részben igaz: a Szarvasbébi a filmben és irodalomban is egyre népszerűbb autofikciós trendbe illeszthető bele: az alkotó-főszereplő ezekben a művekben minden kétséget kizáróan a saját élményanyagából dolgozik, ugyanakkor a művészi megfogalmazás, az írás, a rendezés, az eljátszás nyomán lényegében egy új történet képződik. Az autofikciós alkotások értekelésénél mindig az az igazi kérdés, hogy mekkora szerepet kell adnunk a referencialitásnak, a „tényleg így történt-e” kérdésének. Kemény Lili nemrégiben megjelent – szintén autofikciós – regényéről írja kritikájában Bartók Imre, hogy „a könyv igazsága, ha van olyan, nem ebben rejlik, hanem abban, hogy az itt megkonstruált elbeszélő miként értelmezi világát sajátjává, és mi hogy tudunk ehhez az értelmezéshez kapcsolódni, vagyis mi az, amivel saját világunkat és arról szerzett tapasztalatunkat gyarapítja.”

Ezzel mélyen egyetértve megállapíthatjuk, hogy valójában nem az a lényeg, mennyi a valóságos A szarvasbébi történetéből, sokkal inkább arra a kérdésre kell választ találnuk, hogy az alkotó miért pont így akarta megjeleníteni ezt az eseménysort. Gadd részéről egyrészt teljesen egyértelmű a traumafeldolgozás szándéka. Ennek a működési mechanizmusát akkor érthetjük meg a leginkább, ha különös figyelmet szentelünk a sorozat hatodik epizódjának: Donny ebben mondja el szülei megerőszakolásának történetét, és azt is, hogy ez hogyan kérdőjelezte meg szexuális orientációját. A fiú fél a látszólag konzervatív szülők válaszától, akik viszont az első másodperctől fogva támogatják, a kibeszélés ténye pedig pillanatok alatt felszabadítja a fiút: azáltal, hogy életében először őszinte saját magával és közvetlen környezetével, már nem kell tartania attól, hogy a világ hogy reagál a gyengeségeire. Ennek az eufóriának a sokszorosát éri el, amikor nyilvánosan vállalja a múltját: hirtelen nem ő lesz az fiú, akit igazából senki sem ért, mert sosem beszél magáról – a világ végre valóban láhatja, mi zajlik benne. Bár azt hitte, ettől sérülékenyebb lesz, valójában sokkal nyíltabban tudott közeledni az emberekhez.

Az autifikciós művek visszatérő kérdése az is, hogy mi közünk pontosan ehhez? Mikor válik kényelmetlenné az őszinteség? Főként azért érdekes ez a Szarvasbébi esetében, mert Gadd részéről erőteljes önvád is érezhető: meg akarja érteni, miért került ilyen helyzetbe, és bizony hibáztatja is magát a történtekért. Épp ezért nem válik terhessé az alkotó nézőpontja. Egyáltalán nem arról van szó, hogy szubjektív szűrőjén keresztül csak a világot látjuk sötétnek, maga a karakter is számtalan problémával küzd. Donny rendkívül nehezen dolgozza fel a múltját, ami egyrészről tökéletesen érthető, másrészől viszont a jelenét is kínkeservessé teszi. A fiú ugyanis a ki nem mondott problémák miatt válik nagyon sérülékennyé. Gadd felfogásában akkori élete olyan volt, mint egy nagy vörös lámpa, valakinek csak észre kellett vennie a jeleket. Ha végigmegyünk Donnyval a folyamaton, megértjük, mit ért azalatt, hogy bizonyos szempontból komfortos volt neki Martha zaklatása. Átélhetővé válik, hogy juthat el valaki odáig, hogy számára a szenvedés, a megfigyeltség és az önmagával szemben érzett undor lesz a természetes létállapot.

A fiúban rendkívül mély az empátia és az elismerés iránti igény: ha valaki pozitívan tekintett rá, rögtön közel engedte magához, s a másik oldalon is ugyanígy viselkedett: úgy ismerkedett meg például Marthával, hogy meghívta egy teára. A Szarvasbébi viszont azt a kérdést is felteszi, hogy az empátia képes-e pózzá válni? Lehet-e valaki csak azért empatikus, hogy magát védje? Richard Gadd rendkívüli éleslátással reflektál az elmagányosodó társadalmak általános problémáira, a férfiasság válságára, a folyamatosan mérgesedő közhangulatra és lelkiállapotokra. Forgatókönyvírói szempontból azért is bravúros ez a széria, mert mindezek mellett számtalan résztémát is érint: szól a showbiznisz általános működéséről, arról, hányan próbálkoznak nap mint nap sikert aratni (pedig döntő többségük bukása borítékolható), érintjük az állami intézményrendszerek csődjét, illetve a rendőrség tehetetlenségét is a bántalmazási ügyekkel kapcsolatban. És itt kell visszatérnünk a korábbi Bartók-idézetre, aminek értelmében a Szarvasbébi egyértelműen megtalálja az igazságát: a széria azáltal bővíti a saját világunkról alkotott elképzeléseinket, hogy kíméletlenül mutat rá olyan problémákra, amik sokkal gyakoribbak annál, mint amennyire távol esőnek gondoljuk azokat a normalitástól. Ráadásul feloldozást sem kapunk: az utolsó epizód zseniális gaggel zárul, ami az egész történet értelmezését megkérdőjelezi, és rámutat a nézői-alkotói pozíciók bizonytalanságára.

A komédia királya óta tudjuk, hogy aki viccesnek tűnik, annak lelkében kegyetlen viharok dúlhatnak. Nem Scorsese klasszikusa az egyetlen rokona Gadd szériájának, Phoebe Waller-Bridge és Nathan Fielder munkái ugyancsak eszünkbe juthatnak a Szarvasbébiről. A Netflix sorozata is azt kívánja elérni, hogy a néző szüntelenül magára, illetve a nézés folyamatára reflektáljon, Gadd viszont még a nagy elődöknél is mélyebbre megy, sokszor szinte a nézhetetlenségig fokozza a jelenetek kellemetlenségét vagy épp pszichoanalitikus igényű mélyfúrását.

Ha ez nem lenne elég, a Szarvasbébi sorozatként is rendkívül színvonalas. Az epizódok kerülik a hatásvadászatot, a két központi színészi alakítás pedig egészen biztosan fel fog majd tűnni tévés díjátadókon. Jessica Gunning megformálásában Martha nem válik az őrült zaklató sztereotípiájává: sérülékenysége éppúgy hiteles, mint amikor válogatott káromkodásokat ordít. A sokszor említett komikusi kifakadás pedig bizonyítja, hogy Richard Gadd nemcsak izgalmas és reményteli alkotó, hanem remek színész is.

A Szarvasbébi abból a szempontból is hasonlít a Fleabagre, hogy a (szinte) teljes ismeretlenségből rögtön a szórakoztatóipar élvonalába repítette alkotóját. Az eddigiek alapján pedig nem lennénk meglepve, ha Gadd következő műsora ennek hatásairól is szót ejtene.