A szerzői sorozatok egészen ritkaságszámba mennek, és ha végignézzük Nicholas Winding Refn legújabb ilyen dobását, valamelyest talán érthetővé is válik, hogy miért. A Koppenhágai cowboy komolyan próbára teszi a néző türelmét, és különösebben nem is jutalmaz meg a kitartásunkért. De ha valaki szereti a csúcsra járatott NWR-stílust, annak remek élményben lesz része.
A Koppenhágai cowboy mintha a dán fenegyerek eszköztárának hatalmas kiállítása lenne. Van itt minden, amit megszokhattunk tőle: alvilági bűnbandák, erőszak, bosszú, rezzenéstelen arcú főszereplő, kék neon, piros neon, lila neon, Cliff Martinez által írt dark synthwave futamok, mozdulatlan vagy nagyon lassú kamera, némi erotika, és egy olyan történetmesélés, mintha valaki a reggeli kávéja előtt próbálná visszaidézni, hogy mit álmodott. Az egyetlen, talán eddig szokatlan elem a folklórból való inspiráció és a mindent átszövő mágikus realizmus, ami a kezdetben ad némi frissességet a sorozatnak, de hosszú távon mégsem lesz elég ahhoz, hogy igazán lekösse a néző figyelmét.
A történet főhőse Miu (Angela Bundalovic), aki egyfajta varázskabalaként funkcionál: helyzettől függően szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz a körülötte lévő embereknek, és nem konkretizált természetfeletti képességekkel bír. Ezentúl azonban nem sok derül ki róla. A sorozat első részében épp egy Koppenhágában élő idős szerb hölgy, Rosella „birtokába” kerül, aki nagyon szeretne teherbe esni, és Miutól vár csodát. Rosella férje egy testes férfi, aki – szó szerint – csak röfögni tud, a testvére pedig egy illegális bordélyházat működtet a szomszédban. Miu később egy ázsiai bandavezért szabadít meg a gyötrő fejfájásától. Közben egy gazdag család pszichopata sarja néha megfojt valakit a birtokukon lévő disznótenyészetben, az apa pedig monológot tart arról, hogy a leghatalmasabb, mindenki által vágyott fegyver a nagy pénisz.
Ilyen és ehhez hasonló hangulatokba csöppenünk a Koppenhágai cowboyban. Refn-t a Valhalla Rising óta egyre kevésbé, a Drive után pedig szinte egyáltalán nem érdeklik a koherens történetek vagy a karakterfejlődés, helyette viszont nagyon markáns és jellegzetes atmoszférát kapunk, ami helyenként képes a székbe szegezni a nézőt és elkápráztatni vizuális megoldásaival. Ami azonban – a megfelelő néző számára – remekül tud működni egy tömény két órás dózisban (pl. Neon Démon), az több mint hat órán keresztül könnyen erőtlenné és fullasztóvá válik. Az mindenképp dicséretes, hogy a narratív filmek dömpingje között más utakat járó alkotások is helyet kapnak olyan mainstream felületeken, mint a Netflix, de a Koppenhágai cowboy esetében talán a ló túloldalára kerülünk. NWR – minden bizonnyal – nagy élvezettel lubickol a saját stílusában, miközben néha elfelejteni meglepni a nézőt bármilyen újdonsággal. A stílushoz való hozzászokás után a papírvékony cselekmény kevés ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket.
Ezzel együtt vannak emlékezetesebb pillanatai a sorozatnak, sőt, helyenként a humor nyomai is felfedezhetőek. A mágikus realista és szürrealista furcsaságok is néhol kimondottan jól működnek, és a David Lynchet idéző hangulat sem árt. Ha át tudjuk magunkat adni a patikamérlegen kimért képeknek és mélyen morajló, veszélyes hangulatú elektronikus zenének, egészen emelkedett érzésben lehet részünk. Amihez Refn jól ért – annak ellenére, hogy filmjeinek alig van köze a valósághoz – az a nagyon jó, hiteles arcok kiválasztása. Zlatko Buricot már többször láthatunk különböző szláv származású bűnözők megformálásában, de a babonás Rosellát alakító Dragana Milutinovic neve minden bizonnyal ismeretlen a legtöbb ember számára, pedig az arcában mintha egész Kelet-Európa ott lenne. Hasonlóképpen az ázsiai bandavezért életre keltő Jason Hendil-Forssell arcáról is nehéz megfeledkezni, tekintete egyszerre kelt félelmet és ébreszt kíváncsiságot. Talán pont ezekkel a figurákkal lehetett volna többet foglalkozni.
Hogy pontosan miről is szól a Koppenhágai cowboy, nehéz megmondani. Valószínűleg Refn-nek sem voltak álmatlan éjszakai a kérdés miatt (bár a forgatókönyvet ő és Sara Isabella Jønsson Vedde jegyzi). Ezzel együtt van egy jól látható feminista bosszúszál a filmben, Miu többnyire a másokat ért sérelmek miatt áll bosszút. Gyakran tematizálódik a férfi agresszió a bandavezérek formájában, illetve a furcsa, gazdag családapa képében, aki amolyan pénisz-kultuszvezérként tevékenykedik és ezzel kapcsolatos hittérítést folytat. Továbbá ott az ízig-vérig északi, szőke kék szemű fia, aki néha prostituáltakat gyilkol. A sorozat férfi szereplői túlzóan maszkulinok, a női szereplők meg túlzóan femininek, kivéve magát a főszereplőt. Miu szinte androgün, nemtelen lényként van jelen a filmben, ami akár érdekes tematikai fejtegetések alapja is lehetne, de mivel végül is alig tudunk meg bármit róla – meg egyáltalán a filmben ábrázolt férfi-női viszonyokról – sajnos nem lesz az. A bűn kérdése is terítékre kerül, de Refn esetében mintha a bűnözői közeg nem is témaként emelődbe be a filmekbe, hanem sokkal inkább keretként, ami csak arra szolgál, hogy azon belül megtörténhessen a vizuálisan izgalmas, esztétizált agresszió.
Refn neonos neo-noir stílusa talán két filmjében működött igazán jó. A Drive-ban a mértéktartás és az ügyes egyensúlyozás miatt, a Neon Démonban pedig mint kritikai gesztus a modellvilág felszínességével szemben. Itt sajnos nem érezhető egy ennyire körülhatárolható koncepció, ezért gyakran csak üres formákkal maradunk, anélkül, hogy bármit is gondolhatnánk mögé. Refn lassan elérkezik arra a pontra, ahol ha nem nyit más irányokba, önismétlő és stílusában kissé öntelt szerzővé válik. Érdekes lenne látni, hogy milyen irányba mozdítható úgy ez a filmnyelv, hogy újjá is váljon, de jellegzetesen NWR is maradjon.
Jesse Tükörországban – Nicolas Winding Refn: The Neon Demon / Neon démon
A Neon démon szereposztásában, ahogy a provokatív jeleneteiben is, az erőlködés és hatásvadászat látszik a leginkább.
Kár, hogy a Koppenhágai cowboy a legtöbb néző számára minden bizonnyal a nézhetetlen kategóriába esik. A koherenciát gyakran mellőző és alig építkező cselekmény, a főhős túlmisztifikálása, és összeségében a stílus túlhasználása könnyedén elidegeníti a legtöbb embert. Ha pedig valaki végignézni, egy teljesen lezáratlan sorozatélményben lesz része. Elképzelhető, hogy több évadban gondolkodtak, de kétséges, hogy a streamingplatformok harca közepette mennyire hajlandó a Netflix beleállni még egy ilyen kalandba. Ha valami célja lehetne egy ilyen sorozatnak, az pont az, hogy kimozdítsa a nézőt a történetmesélés komfortjából, és helyette megajándékozza valami mással. Esetünkben ez utóbbi sajnos csak elvétve történik meg.
