Emily Blunt új sorozata egészen remek, és legfőképpen azért, mert nem gondolja önálló értéknek reprezentációs újításait. Történetet, emberi sorsokat kanyarít köréjük, mert csak így lehetnek valóban érdekesek és értékesek.

Ha van műfaj, amit nehéz összeegyeztetni az elmúlt évtizedek kulturális változásaival, az feltétlenül a klasszikus western. Minden bizonnyal nem véletlen – azzal együtt, hogy a zsánerek evolúciója ennél sokkal bonyolultabb folyamat–, hogy a filmtípus manapság igencsak háttérbe szorult. Szó sincs persze eltűnésről, készülnek különböző próbálkozások (és rengeteg kevert műfajú filmben vannak western-elemek), de ezek ritkán válnak presztízsprojektté; szinte csak akkor, ha épp a műfaj toposzaira kérdeznek rá (pl: Yellowstone, Django elszabadul) . Egyszerűen fogalmazva: azokra a kérdésekre, amikre ma választ keres a filmipar és tágabb értelemben a kulturális elit, nem feltétlenül a régi típusú western a választ. (Bár véleményem szerint sok olyan kérdés is van, főként a férfiasság konstrukcióival kapcsolatban, amiket fel kellene tenni, és amikre épp ez a műfaj tudna autentikusan választ adni – valami ilyesmit tett egyébként tavaly A kutya karmai közt, a siker pedig nem is maradt el.)

Hugo Blick (The Shadow Line, Egy tisztességes asszony / The Honourable Woman) sorozata még utóbbinál is látványosabb, már-már szemtelen, ugyanakkor kétségtelenül korhű műfaji revizionizmussal indít: a western klasszikus környezetében és tárgyi kultúrájában ezúttal nem szakállas, pisztolyvirtuóz fehér férfiakat, hanem egy indiánt és egy arisztokrata nőt követünk. A kérdés viszont mint mindig, most is az, hogy az újítás megmarad-e az egyszerű gesztus szintjén, vagy a koncepció szerves részévé válik, és az elmesélni kívánt történetet szolgálja. Szerencsére most utóbbival van dolgunk.

Az Angolok tehát már a premisszájával is felrúgja a műfaji status quót. A történet szerint Cornelia Locke (Emily Blunt) a 19. század végén érkezik az Újvilágba, és nem békés szándékkal. Motivációi legalább autentikusak a műfajban: bosszút esküszik, hiszen fiát meggyilkolták. Időközben találkozik a pauni indián Eli Whippel (Chaske Spencer), aki épp jogos jussát, egy földterület szeretne megszerezni. Hamar kiderül, hogy kettejük útja egy irányba vezet, így egymást támogatva folytatják tovább, egészen addig, míg a körülmények (és a forgatókönyv) el nem választják őket.

Mivel korábban a két fő karaktert neveztem meg a sorozat legfontosabb ismertetőjegyeként, elsőként arra térnék ki, hogy az ő útjukat mennyire sikerül konzekvensen végigvezetni. Blick szerencsére túllép a kliséken, így Cornelia és Eli is valós motivációkkal rendelkező személyként jelenik meg a képernyőn. Az pedig feltétlenül fontos a sorozat koncepciója szempontjából, hogy mindez épp azért válik autentikussá, mert a megjelenítés nem helyezkedik szembe erőszakosan az alapvető archetípusokkal, annak ellenére sem, hogy a cél ezeknek a mítoszoknak a dekonstruálása. Utóbbi két tagmondat látszólag ellentmond egymásnak, ám meg kell értenünk, hogy a tézisre nem feltétlenül az antitézis felel, az ábrázolási gyakorlatokkal szembeni kritika leghatékonyabb módja nem az, ha az alkotók görcsösen mindennek az ellenkezőjét tárják elénk.

Cornelia például olyan, mintha keresztezték volna Jane Austen egyik főhősnőjét és Emily Blunt ügynökét a Sicarióból. Egyszerre törékeny és erőszakos, érzékeny és vad, ráadásul biztosít a láthatóan nagyon igyekvő megformálójának néhány valódi színészi pillanatot (például amikor először kell embert ölnie). Blunt figurája azért remek főhős, mert nem úgy akar nőként érvényesülni a férfiak uralta világban, hogy maga is férfivá válik. Sőt, motivációs bázisának alapját az anyai szeretet és a gyász jelenti, és később is jellemzi őt egyfajta kívülállás, szemeiben végig jelen van a megrendültség.

Legalább ennyire remek, ahogyan Eli-t kezeli a sorozat. Az ő karakterének alapkonfliktusa, hogy útitársával szemben meg akar felelni a vadnyugat normarendszerének. Azt a földterületet szeretné, amit (többek között más indiánok ellen harcolva) a háborúkban szerzett meg magának, igaz ugyan, hogy többen is felhívják arra a figyelmét, hogy a bőrszíne miatt rá nem vonatkoznak ugyanazok az ígéretek. Blick Eli által az indián kultúra mibenlétét a történetekben, a mítoszokban határozza meg, és ez azért bír kiemelt jelentőséggel, mert a mű egészének mondanivalójához visz közelebb minket. A férfi főszereplő több jelenetben beszél arról, hogy írásbeliség híján az orális közlés határozta meg a múltat, ami ilyen módon természetszerűen egy végtelenül szubjektív olvasat leképeződése.

Hugo Blick mintha a sorozat formavilágával is erre hívná fel a figyelmet, Az Angolok ugyanis nagyon egyértelműen stilizál. A színvilág, de még inkább a helyszínek tekintetében a széria egyértelműen szakít a realizmussal. Ennek pedig megvan a funkciója, hiszen Blick épp a műfaj visszasságáira, konstruáltságára hívja fel a figyelmet, pontosabban arra, hogy amit a western közvetít, az csak egy lehetséges (az alkotók által hamisnak ítélt) értelmezése a múltnak.

Egy ilyen produkció viszont csak akkor tud működni, ha két szinten funkcionál. A mondanivaló és a műfaji kommentárok nem elegendőek egy hatórás szériához, ahhoz karakterekre és jó dramaturgiai felépítésre is szükség van. E téren viszont már vegyesebb a kép: Blick bátran rúgja fel a klasszikus történetmesélési szabályokat, de bizonyos esetekben ez nem válik a sorozat erényévé. Az például nagyon bátor, hogy a készítők még a lezárás előtt is képesek fél epizódot egy múltbéli konfliktusra szánni, ugyanakkor ezek a mellékszálak idővel némileg követhetetlenné és fókuszálatlanná teszik Az Angolokat. Pedig a sorozat vitathatlanul akkor működik a legjobban, amikor együtt szerepelteti a két főhőst.

Hugo Blick olyan műfajt próbált ki, amit láthatóan jól ismer, enélkül ugyanis nem tudott volna rákérdezni a zsáner alapvető működésmódjára. Az Angolok remek minisorozat, ami bár néha túlzásba viszi a stilizálását és a történetszálak halmozását, minden más téren szinte tökéleteset hoz.