A Kis fejsze Nagy-Britannia ’60-as évektől ’80-as évekig tartó, vakfoltokkal teli fekete történelmét veszi górcső alá: egyszerre történelmi lecke, már-már dokumentarista hitelességű nemzedéki közérzetfilm és méltóságteljes főhajtás a Karibi-térségből Angliába bevándorlók előtt.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy a rasszizmus elleni harcról és az ehhez kapcsolódó emberi jogi mozgalmakról elsősorban az afroamerikai történelem jut eszünkbe. Ehhez nagymértékben hozzájárul a kortárs hollywoodi film is, ami szinte teljesen ledominálja a szegregációról szóló mozgóképes diskurzust. De talán nem véletlen, hogy a #blacklivesmatter évében tudott megszületni egy olyan hiánypótló alkotás, ami kitágítja ezt az meglehetősen homogénnek hitt képet: a BBC és az Amazon Prime a sokat bizonyított, Oscar-díjas Steve McQueennek (12 év rabszolgaság, Éhség, A szégyentelen) adott teljes alkotói szabadságot, hogy felmenői történelmén keresztül előző generációk szócsöve lehessen.

A Kis fejsze Nagy-Britannia ’60-as évektől ’80-as évekig tartó, vakfoltokkal teli fekete történelmét veszi górcső alá: egyszerre történelmi lecke, már-már dokumentarista hitelességű nemzedéki közérzetfilm és méltóságteljes főhajtás a Karibi-térségből Angliába bevándorlók előtt. A tulajdonképpen öt önálló játékfilmként működő sorozatban az intézményes rasszizmus és az ezt kiprovokáló ellenállás különböző formái jelennek meg. McQueen hazai terepen játszik: bevándorló szülők gyermekeként határozott állásfoglalálssal, öncenzúra nélkül viszi végig a nézőt történelmi eseményeken és személyes sorsokon. A részek a visszatérő karakterek miatt lazán kapcsolódnak ugyan, de a történetszálak teljesen függetlenül léteznek egymástól, emiatt is kézenfekvő külön taglalni a sorozat öt (kicsit sem könnyű) darabját.

Mangrove

Az antológiasorozat nyitó darabjának premisszája egy nyugat-londoni étterem tulajdonosa és a rendőrség közti konfliktus, ami a rész játékidejének felénél – jobb szó híján – koncepciós perré fajul, és szinte nem is mozdul ki a tárgyalóteremből. A nyitó rész történelmi alapja az 1971-es, „Mangrove kilencek” néven elhíresült, a brit polgárjogi küzdelmek egyik első mérföldköveként emlegetett tárgyalás, melynek során kilenc jogtalanul elítélt fekete aktivista és/vagy értelmiségi 55 napig küzdött az őket ért igazságtalan ítélet ellen.

A Frank Crichlow (Shaun Parkers) által vezetett Mangrove nemcsak étterem, hanem az Altheia Jones-LeCointe (Letitia Wright) által vezetet helyi Fekete Párducok találkozóhelye is, ennél fogva rendszeres céltáblája is a negyed rasszista rendőri szervének. Már ebben a részben tematizálódik a hatalom elnyomó, korrupt és megfélemlítő jellege, mely rendszernek a fekete közösség kénytelen az ellenszelében létezni. Ezt az egyetemes, sokszor képernyőre vitt konflitust teszi újszererűvé a karibi közösség autenticitása, a tárgyalótermi dráma műfajának minden kötelező eleme, és a Parkers és Wright által vezetett színészi gárda hibátlan játéka. A leghosszabb, 128 perces rész pedig a intézményes igazságtalanság bemutatásán túl alkalmat ad arra, hogy ne csak történelmi relikviaként, hanem emberként is megismerhessük a tárgyalás szereplőit. A minden képkockából átható hitelesség és a gondosan válogatott filmzene miatt mindennapjaik ábrázolása néha izgalmasabb, mint az olykor túlbeszélt, hatásvadász tárgyalás maga.

Lovers Rock

A Kis fejsze legkülöncebb, már-már apolitikus epizódja a 70 perces Lovers Rock, ami méltán foglalt el dobogós helyet több filmes magazin évösszegző listáján. Mindezt tette úgy, hogy semmit nem mutat, amit nem láttunk milliószor, vagy valamilyen formában nem éltük át magunk is: két barátnő elmegy egy házibuliba, ahonnan az egyikük korán hazamegy, a másik pedig szerelmes lesz. Az izgatott készülődés és a felemás végkifejlet között rejlik a csoda: a kiürített szobában összezsúfolva táncoló emberek, összetákolt hangrendszerről szoló reggaeton, lopott tekintetek, egyre növekvő füst, mindez  végtelenül hosszúnak tűnő, tökéletesre komponált beállításokban.

Shabier Kirchner operatőr kamerája „légyként a falon”, szinte valós időben imbolyog a szereplők körül, a dinamikus mozgás által nem csak megfigyel, hanem mintha maga is résztvevő lenne, valósággal megidézve a nézőt a térben. A minden porcikájában hiteles csúcsjelentben egy áramszünet miatt leáll a zene, de a tömeg erről tudomást sem véve végigénekli a számot, amit a kamera valós időben, hosszú beállításokon keresztül mutat meg.  A narancsos fényben úszó térből néha egy-egy karakterrel együtt a kamera is kilép, de akárcsak a szereplőket,  őt is visszahúzza a táncparkett hipnotikus ereje. A hangulat azonban itt sem teljesen idilli, az estét családi konfliktusok és erőszakos jelenetek szakítják meg, melyekből kiderül, hogy az egyén saját mikroközösségén belül sincs teljes biztonságban.

Red, White and Blue

A Lovers Rock éteri füstfelhőjéből térünk vissza a hatvanas évek mindennapjaiba, ahol Leroy Logan (a Disney Star Warsából ismert John Boyega) személyes küzdelmét követhetjük végig. Logan már kiskorában tapasztalta a rendőri igazságtalanság különböző formáit, de passzív-agresszív apjával (Steve Toussaint) szemben ő nem ellenszegülni akart, hanem tenni valamit a hosszútávú javulás érdekében. Végül már felnőttként, egy apját  érő rendőri brutalitás és az azt követő kilátástalan per következtében dönt úgy, hogy maga mögött hagyja kutatói karrierjét és rendőrnek áll. Logan karaktere a londoni rendőrség első fekete rendőreinek állít emléket, akik az egyenruha felvételével nemcsak a fehérekből álló rendőrség, hanem saját közösségük ellenszenvét is kiváltották. Az egyébként tehetséges zsarunak bizonyuló Logan minden próbálkozása ellenére atrocitások érik: Júdásnak szólítják az utcai suhancok, apja kis híján kitagadja, kollégái pedig vagy rasszista vicceket mesélnek a jelenlétében, vagy ami még rosszabb, nem küldenek erősítést, amikor kéri.

A harmadik rész a sorozat egyik legösszetettebb darabja, ami generációs szakadékokra világít rá úgy, hogy szinte párbeszéd használata nélkül veti fel a legnagyobb etikai kérdéseket. Logan (néha egyszemélyes) küzdelmén keresztül mutatja meg, hogy mekkora volt a rendszer belülről való megreformálásának ára. McQueen a Szégyentelenből ismert minimalista eszközökkel viszi végig a főszereplő karaktertanulmányát, különös hangsúlyt helyezve az apa-fiú viszonyra és a maszkulinitás árnyoldalaira. Boyega pedig bizonyítja, hogy megérett komplexebb drámai szerepekre, ehhez partnere, az apát játszó, ízig-vérig átlényegült Toussaint is nagyban hozzájárul.

Alex Wheatle

A címszereplő író előtörténetét feldolgozó epizód a sorozat egyetlen igazi gyenge pontja. Az árvaházban született, család és igazi barátok híján tengődő Wheatle-t egy 1981-s brixtoni lázadás során fogják el és ítélik börtönbüntetésre. A 60 perces rész lazán, linearitást nékülözve skicceli fel a Sheyi Cole által megformált Wheatle nehéz sorsát, rajta keresztül tematizálva a gyökérnélküliség problémáját és a  migráció árnyoldalát, amivel milliók küzdöttek. A feketéknek túl fehér, a fehéreknek túl fekete Wheatle végül a börtönben talál választ fel nem tett kérdéseire, cellatársa fogalmazza meg nemcsak az epizód, hanem az egész sorozat egyik fő mondanivalóját is, miszerint „ha nem ismered a múltad, akkor nem ismerheted a jelened sem.” Az eddig is megszokott hiteles színészi játék ezúttal az epizód az egyetlen erénye, amit folyamatosan szabotál az elsietett karakterrajz, az átgondolatlan vágás és a didaktikus történetmesélés. A ’80-as évek londoni utcai atmoszférja megteremtődik ugyan, de a benne bábuként mozgatott karaktereket nem igazán értjük, ahogy azt sem, hogy a pitiáner bűnöző Wheatle-ből hogyan lesz elismert író.

Education

A sorozat egyszerre dühítő és reményteli záró epizódját McQueen az intézményes rasszizmus egyik táptalajának, a hetvenes évek angliai oktatásnak dedikálja. Az események a tizenéves, élelmes Kingsley (Kenyah Sandy) körül forognak, aki nem tud hangosan olvasni, ezért egy igazgatói döntés értelmében speciális iskolába kerül, ahol oktatás helyett mentálisan sérült osztálytársak és The Animals-dalokat gitározó tanárok várják. Az epizód első fele Kingsley reménytelen küzdelméről szól, míg a második egy független, fekete nők által alapított oktatási  szervezetről, ami sok más szülővel együtt Kingsley anyját is felvilágosítja az angol oktatás szisztematikus szegregációjáról. Az Education tökéletes zárlata a sorozatnak, ereje nemcsak abban rejlik, hogy megmutatja a legkiszolgáltatottabb rétegét a fekete társadalomnak, hanem abban is, hogy válaszokat ad az elnyomásra. A rész megoldásaként bemutatott alulról szerveződő független oktatási mozgalmak és a történelem megismeréséből nyert önbizalom mind-mind a társadalomba való beilleszkedésre adtak lehetőséget.  A 60 perces, 16mm-re forgatott rész a világűr analóg felvételeivel zárul, ami fontos üzenet nemcsak az űrhajós ambíciókkal rendelkező Kingsley, hanem a következő generációk számára is.

A Kis fejsze valóságos időutazás, melynek során McQueen Anglia fekete történelmének fontos mérföldköveit végigjárva fogalmaz meg ma is érvényes üzenetet. A sorozat játékideje kényelmesen körüljárhatóvá teszi az első- és másodgenerációs bevándorlók politikai-társadalmi körülményeit, egyéni és családi sorsokból egy egész generáció konfliktusai, nehézségei és életérzései sejlenek fel, mindez az akkori angol társadalom (és különösen a rendőrség) rasszista berendezkedésének tükrében. A Kis fejsze tehát inkább egy fejezetekre taglalt eposz, egy részletesen taglalt társadalmi kórkép, mintsem egy klasszikus értelemben vett sorozat, mely valóságos emberi történetek fikcionalizálásval, dokumentarista hitelességel mutatja meg, hogy mennyi szenvedés van amögött a szabadság mögött, amit a rendező utáni generációk tapasztalhatnak.

McQueen érdeme viszont nem a történelmi lecke filmmé fogalmazása, hanem az azt megélt hús-vér karakterek közegének hiteles bemutatása. Apró arcrezdülésekből egy egész történet, nézésekből kisebb monológok bújnak ki, egy szereplő gesztusai, hanglejtése, mozdulatai mögött egy egész közösség története ott van, és ezt a rendező tudatosan teszi eszközzé, egy pillanatra sem felejtve el, hogy a történelmi pillanatok mögött ott rejlik az előző idők nagysága is. A Kis fejsze ütőere a történet elmesélésének  szándéka, az alkotássá forrott düh és hála, amit a rendező saját történelme iránt érez. „Ha ti vagytok a fa, mi vagyunk a kis fejsze” – szól a címben utalt közmondás, ami annyit jelent, hogy sok ember együttes ereje képes világokat megdönteni. Ezt bemutatni pedig csak ilyen alapossággal, érzékenységgel, megalkuvás nélkül lehet.