Első, idézőjelesen fikciós filmjében Alice Diop egy 10 évvel ezelőtt történt csecsemőgyilkosság miértjét kutatva világít rá a bűnt körbevevő fontosabb igazságokra.
Fabienne Kabou megszoptatta újszülött gyermekét, majd lefektette a tengerpartra és otthagyta a dagálynak. A csecsemő megfulladt. Miért tesz ilyet valaki? Miért tesz ilyet egy anya? Ahogy akkor sokan mások, a Franciaországot megrázó 2013-as eset tárgyalását Alice Diop is válaszokat keresve nézte és hallgatta végig Saint-Omer bíróságán. A francia-szenegáli Kabou azzal magyarázta tettét, hogy gyermekét valamiféle gonosz, nem evilági átok fenyegette, ezért „így volt a legegyszerűbb". Ez azonban – motivációját tekintve – kevés. Ez nem az a válasz, amit el lehet fogadni, ez nem lehet az igazság.
A tárgyalás jegyzőkönyve és személyes emlékei-tapasztalatai alapján készült első, idézőjelesen fikciós filmjében a szenegáli szülők lányaként Franciaországban született dokumentumfilmes Diop – aki akkor várta első gyermekét – értelemszerűen ragaszkodik a tényekhez. Feldolgozásában a vallomás, a vád- és védőbeszédek, a tanúk szövegei és többek között a bírónő kérdései is változatlanok maradnak, a nevek nem: Kabout Laurence Colynak, míg Diopot Ramának hívják (Guslagie Malanda és Kayije Kagame). A Saint Omer első, kísérteties képsoraiban a gyermekét cipelő Coly sétál a sötéten robajló tenger felé, Rama pedig mintha ettől a robajtól riadna fel rémálmából, anyjáért kiáltva.
Diop jelentős távolságtartással mutatja be a saját nézőpontját megtestesítő Ramát. Egy várandós egyetemi oktató és író, aki következő könyvéhez Coly tárgyalásán gyűjt alapanyagot. Legalábbis ezt hazudja magának. A könyvben Coly történetét a gyermekeit megölő Médea mítoszával hozná kissé didaktikus párhuzamba, ahogy azonban Diop, Rama is többet lát az esetben, mint amiről az a felszínen – a bulvárújságok címlapján – szól.
A Coly személyiségét, szociális és pszichológiai háttértörténetét feltáró bírói kérdésekre adott válaszokat Rama (azaz Diop) szemszögén keresztül figyeljük. A nő fájdalmasan részletgazdag, mégis kényelmetlenül lecsupaszított és már-már száraz válaszait hallgatva egyre magától értetődőbbé válik a két karakter közti ijesztő hasonlóság. Ezeknél a hasonlóságoknál azonban fontosabb az a spirituális kötelék, amelyet Diop mindössze egyetlen, megdöbbentően hatásos szemkontaktussal és egyetlen, torokszorító félmosollyal érzékeltet. Igazán csak Rama látja Colyt, csak ő tekint rá emberként.
Mivel Coly őszintesége végig megkérdőjelezhető, ezért szó sincs arról, hogy Diop egy pillanatra is szimpatizálna a nővel, abból kifolyólag viszont, hogy a két nő sorsát egymásra rímelteti, a rendező egyértelműen együtt érez Colyval. Mármint Coly szituációjával. Azzal, amit a tárgyalóteremben kap, amit ki kell állnia, és amivel szemben esélye sincs. Diopot pedig irdatlanul dühíti – a Saint Omer minden hidegsége ellenére igenis dühös film – mindaz, amivel Coly bűnösségét próbálják alátámasztani.
Az idegengyűlölet megvetéssel teli mikroagressziója (sok esetben némi szexizmussal és rasszizmussal elkeverve) iszonytatóan átformál minden Colyra zúduló kérdést és felvetést, ahogy a tanúvallomásokat is. Ahhoz képest, hogy szenegáli, nagyon szépen beszél franciául. Gyanús, hogy az egyetemen szenegáli létére Wittgensteinről akart értekezést írni, nem pedig olyan valakiről, aki közelebb áll a „saját kultúrájához”. A Colyt teherbe ejtő idős francia férfi hiába próbálja meg tagadni, hogy azért hanyagolta el és készítette ki pszichésen a nőt, mert szégyellte származását. A Coly gyerekkorára és anyjára utaló ősi szenegáli családi átok, amellyel a nő részben indokolná tettét, fikarcnyit sem értelmezhető egy hófehér bíróságon. Igen, egy minden bizonnyal beteg (Kabout paranoiával diagnosztizálták) és minden bizonnyal bűnös nőről van szó (Kabou 20 év börtönt kapott), de attól még rendkívül szar nézni, ahogy vádlói rendre elkalandoznak egy olyan afrikai országba, amelyet a tárgyalás idején már több mint 50 éve nem a franciák uraltak. Diop párhuzamos anyafigurái azonban akárhogy is próbálkoznak, akármi is áll a születési anyakönyvi kivonatukban, anyaországukban sem lehetnek mások, mint mások. Gyermekeik sem. Az ő gyermekeik sem.
Mindezt Diop a közel sem mindennapi formával ki is emeli. A Saint Omer tárgyalótermi true crime dráma, de nagyon nem úgy van öltözve. Ahogy ugyanis Coly belekezd vallomásába, Diop elenged mindent, ami a „zsánerben” megszokott, amire várunk. Csak a nő beszél, hosszan, nagyon hosszan, végtelenbe nyúlóan. Vágás és kameramozgás nincs, csak a Coly, ahogy áll és mondja. Aztán a bírónő, ahogy mondja. Meg a tanúk. Rama meg csak néz – miközben valaki épp mondja –, mi pedig őt nézzük. Tekintetén keresztül, tekintetét nézve értelmezzük, ami elhangzik. Diop keményen szelektál: vagy csak azt látjuk, aki figyel, vagy csak azt, aki beszél, sehol egy rohadt ansnitt, sehol egy megváltó vágókép. A film tetemes hányada ilyen beállításokból áll. Mindegyiknek jelentősége van. Nagy.
Diop a film gerincét jelentő jegyzőkönyvet nem azzal a céllal faragta meg, hogy abból valamiféle sodró – és a műfajnak megfelelően szenzációhajhász – narratíva kerekedjen. Annak ellenére, hogy a Saint Omernek van egy distinktív, lomha, hipnotikus hullámzása, Diopot nem igazán mozgatja az úgymond szabályszerű (filmszerű?) ritmizáltság, a konvencionális kisúlyozottság. A szöveg kiválasztott darabjai aránytalanok, némelyik mozdulatlan monológ észveszejtő méreteket ölt, némelyik nem. A Saint Omer tempója ebből eredően nem csak egetverően lassú, de kiszámíthatatlan is.
Többet tudunk meg az egytől egyig hatalmasat alakító színészek arcába meredve, mint amit elmondanak. Ahogy nézzük őket – és főként a páratlan Malandát – valami különleges történik. Miközben próbáljuk megfejteni, amit nem is kellene megfejteni, észre sem vesszük, hogy a Saint Omer mennyire működik. Azt sem tudjuk, hogy mi hatott épp ránk. Egy hangsúly, vagy annak a hiánya? Egy arcizomrándulás, vagy annak a hiánya? Az, amit valaki mondott, vagy az, ahogy nem látjuk az erre adható reakciókat? Egyszerre kezdjük el figyelni magunkat és átérezni Rama helyzetét. A szembesülés a nő érzelmi-gondolati stációival apránként megmagyarázhatatlan katarzishoz vezet. Az jár a fejünkben, ami az ő fejében is? Ő is ideges? Ő is csüggedt? Ő sem érti, hogy mi van, hogy miért? Diop az ítélethirdetés elhagyásával egyértelműsíti az eset megérthetetlenségét, ezzel pedig eléri, hogy úgy nézzük filmjét, ahogy ő nézte a tárgyalást.
A tárgyalóterem szekvenciái mindemellett folyamatosan töltik meg tartalommal és jelentésekkel azokat a jeleneteket, amelyek „odakint” játszódnak. A kelleténél talán rejtélyesebbre, homályosabbra vett Rama frusztráló, elfojtott szorongásának okai lassan körvonalazódnak, még az eleinte biztonsági játéknak tűnő jelentéktelenebb flashbackek is a helyükre kerülnek. A személyes, intim félelmek, bizonytalanságok és traumák összefolynak a bíróságon elhangzottakkal, táplálva-építve egy olyan lesújtó világképet, amelyen egyetlen védőbeszéd sem segíthet.
Kabou és Coly vallomásában, a bíróságon történtekben, illetve az esetet övező társadalmi, történelmi és politikai kontextusban a csecsemőgyilkosság miértjének igazságánál Diop nagyobb igazságokat lát. A Saint Omer – erősen hajazva Truman Capote Hidegvérreljére – nem a konkrét bűnről beszél, hanem mindarról, ami a bűnt körbeveszi, mindarról, amelyben a bűn fogant. Mindarról, amit figyelmen kívül szoktunk hagyni, mert úgy kényelmesebb. Mert úgy kevésbé érezzük magunkat bűnrészesnek. Hiába tesszük fel tehát a kérdést, hogy miért történt, ami történt. Tudjuk jól, hogy miért.
