Yvan Attal francia rendező 2021-ben bemutatott, de az itteni mozikat mindeddig elkerülő tárgyalótermi drámája egy szexuális erőszak homályos története, amely a 79. Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be. A vád hiánypótló korrajz egy olyan időszakról, amikor a társadalom megosztottságból fakadóan a párbeszéd jobb esetben csak nagy küzdelmek árán, rosszabb esetben pedig már sehogyan sem tud megvalósulni.
Alexander Farel (Ben Attal, a rendező fia) mérnöknek készülő fiatal egyetemista, aki egy nap megismerkedik a még kiskorú Mila Wizmannal (Suzanne Jouannet). A lány apja, Adam (Mathieu Kassovitz) és a fiú anyja, Claire (Charlotte Gainsbourg, aki a rendező felesége, egyben Ben Attal édesanyja) élettársak, így a két fiatal gyakorlatilag ugyanazon széttöredezett családnak a tagja. Mila látszólag érdeklődik a fiú iránt és még aznap este elmennek egy szórakozóhelyre, de Alexander reggel már arra ébred, hogy nemi erőszakkal vádolják.
Ez a kifinomult, de a nyersességet sem megvető fiatal férfi valóban elkövette az erőszakot, vagy csupán bosszút akarnak rajta állni? Mit tud kezdeni az igazságszolgáltatás és a jog az egyén traumájával, ami egyedül az áldozat sajátja és amihez rajta kívül senkinek nincs közvetlen hozzáférése? Mekkora nyomást gyakorol a korszellem és az egyes ideológiák a döntéshozókra? Tudunk-e így függetlenek maradni? Ilyen és ehhez hasonló fajsúlyos kérdéseket boncolgat A vád, nem is kevés sikerrel, de ahogy az a magukat komolyabban vevő filmek esetében lenni szokott, a konzekvenciák levonása ezúttal is a néző feladata.
Alexander és Mila nagyon más környezetből érkeznek, de a két szülő kapcsolatának köszönhetően most mégis ugyanabban a párizsi lakásban találják magukat. Adam és Claire is értelmiségiek, a fiú anyja feminista témákban alkotó elismert esszéíró, így ő nem csak fiáért, hanem saját magáért is aggódhat, hiszen ha igaznak bizonyulnak a vádak, a népharag könnyedén utolérheti, mondván bort iszik, de vizet prédikál. Nincs sokkal jobb helyzetben a fiú édesapja, Jean (Pierre Arditi) sem, akinek az ország egyik népszerű médiaszemélyiségeként nemsokára állami kitüntetést kellene átvennie, de egy ilyen botrány az ő renoméját is rendesen megtépázná. Jean legalább már nem vádolható álszenteskedéssel, a férfi ugyanis csak úgy falja fiatal női beosztottjait, a mindennapokban pedig sokszor tompa és érzéketlen. Claire és Adam párkapcsolata is tönkremegy: hiába szeretik egymást, ebben a csatában muszáj a gyerekeik mellé állniuk. A legtöbbet persze mégiscsak a fiatalok szenvedik el: a lánynak előbb ortodox zsidó vallású anyja előtt kell beszámolnia a történtekről, majd vállalnia kell a feljelentéssel járó buktatókat, kezdve a szkeptikusabb hangot megütő rendőri kikérdezéstől egészen az események többszöri felidézéséig, amivel gyakorlatilag újra és újra átéli azt a bizonyos éjszakát. A fiú is megvívja a maga harcait, leginkább önmagával, hiszen szent meggyőződése, hogy ő nem követett el erőszakot.
Az események előrehaladásával a film kettéválik egy fiú és egy lány epizódra, de ez a dramaturgiai húzás esetünkben nem annyira hangsúlyos, mint mondjuk ugyanabban az évben megjelent Az utolsó párbajban. Ridley Scott filmje is egy (feltételezett) nemi erőszak históriája, a helyszín szintén Franciaország, csak épp a 14. században járunk. A perben álló felek szemszögei ott is élesen ütköznek egymással, de míg az angol rendező nyíltan feltárja előttünk a valóság részleteit, addig Yvan Attal végig óvatos marad és azt mondja, hogy hagyjuk az abszolút igazságot, mert azzal most nem sokra megyünk, egyszerűen csak hallgassuk meg ezeket a fiatalokat, és most az egyszer inkább az együttérzésre voksoljunk.
A szüzsé legizgalmasabb része a grandiózus tárgyalóteremi fejezet, amelyben a rendező felvonultatja az összes szereplőt és az összes véleményt: Alexander és Mila, a két meghurcolt fiatal; Adam és Claire, a szakításra kényszerülő szülők; exférjek és exfeleségek, akik most egy rövid időre ismét egy oldalon állnak; volt barátok és barátnők, védőügyvédek és ügyészek; illetve a bírói testület, akiknek ebben a kényes ügyben kellene valahogy igazságot szolgáltatni. Az eset kirobbanása óta már eltelt több, mint 20 hónap, a megterhelő nyomozás alatt pedig fény derült néhány részletre – mint például a lány múltbeli viszonya egy nála 15 évvel idősebb házas férfival, vagy a fiú haverjaival kötött ízléstelen fogadása, miszerint még aznap lefekteti Milát –, de még csak ezen fontosnak tűnő információmorzsák sem sorsfordítóak, Yvan Attal továbbra is egyenlő közelségből kívánja megszólaltatni a film hánykolódó hőseit.
Két szereplőt emelnék ki a film záróakkordjából: Claire-t, aki kettős minőségben, édesanyaként és a nemi erőszak kérdését már oly sokszor elítélő esszéíróként is jelen van és mondja el beszédét a fia védelmében, illetve Alexander ügyvédjét, aki elismeri, hogy bár ez a fiatal férfi hibát követett el, de nem erőszaktevő és nem is említhető egy lapon mindenféle szexuális ragadozóval, majd a könnyeivel küszködő Milához intéz pár jó szót. Ez a két bátor kiállású szereplő mintha a rendező alteregói lennének, akik már régen belefáradtak az ujjal mutogatásba és a véres háború végéért fohászkodnak. Mindez nem jelent felmentést, az ítélet kimenetelétől függetlenül Alexander és Mila már jó ideje lerótták büntetésüket.
Yvan Attal parádésan manőverezik a nézőpontok között és arra buzdít bennünket, hogy még mielőtt valakit a máglyára küldenénk, egyszer legalább nézzünk a szemébe – majd hozzáteszi, arról se feledkezzünk azért meg, hogy meghallgassuk a másikat, még akkor is, ha az illető síri csöndben van, főleg akkor. Ha kicsit jobban odafigyelünk egymás rezdüléseire, azok talán elárulnak valami lényegeset partnerünkről – legyen szó egyéjszakás kalandról vagy harminc éves házasságról –, és akkor talán olyan nagy baj már nem történhet.
