Paul Verhoeven új filmje olyan, mint a csípőspaprika. Köhögtet, sajog a szád tőle, mégis imádod. Amikor az utolsó képkocka után kényelmetlen félmosolyra kényszerül az arcod, pontosan tudod, hogy kár lett volna kihagyni.
A Basic Instinct rendezője különös, rape-and-revenge típusú – ám nem a hagyományos, bosszúvágy által következetesen hajtott – történettel állt elő. Paul Verhoeven most egy középkorú, elvált asszonyról mesél, egy videojátékokat gyártó cég kemény kezű, és nem túl népszerű társtulajdonosáról, akit fényes nappal brutálisan megerőszakolnak a saját nappalijában. A történetet ezen túl az ablakon beugró símaszkos férfi újabb és újabb, a kezdőjelenetet visszaidéző megjelenései tagolják. Michèle Leblanc nem fordul a rendőrséghez – mint később kiderül, szokatlanul súlyosan terhelt múltja miatt nem bízik bennük –, inkább csendes magánnyomozásba kezd. Nem is feltétlenül a bosszúvágy, hanem inkább a kíváncsiság hajtja. Közben felbukkan az életében egy sármos (nős) szomszéd, akivel elkezd működni a kémia, ami addigi, zavaros kapcsolataiból hiányzott.
A csak félig-meddig szándékolt bosszú beteljesedéséhez olyan út vezet, amire a néző álmában sem számítana. Ez a történet annyira eltér a megszokott rape-and-revenge dramaturgiától, hogy mire a végére érünk, pontosan két órát és tíz percet feszengtünk a különös reakciók és WTF-pillanatok sokaságától – kinek jutna például eszébe, hogy egy éppen megerőszakolt nő első dolga az legyen, hogy véres combjára ügyet sem vetve módszeresen összesepregesse dulakodásban összetört teáskészlet romjait. Lassacskán némi magyarázatot kapunk arra, hogy miért képes ennyire szenvtelenül, már-már (ön?)ironikusan viselkedni az esemény után, minimális óvintézkedései azonban inkább nevetségesek maradnak, még gyerekkora rémtörténete is valahogy… kevés magyarázatnak, ráadásul e rég eltemetett múlt fölött végig kérdőjel lebeg.
Kimondottan kellemetlen film ez, s ezt a hatást nem könnyű elérni. Hogy sikerült, az az okosan megírt, fifikás forgatókönyvön és a rendezőn kívül elsősorban Isabelle Huppert eszméletlenül nagy tehetségének köszönhető. Mintha A zongoratanárnő ikerfilmjét látnánk: Michèle nem túl szép, nem túl kedves, sőt, olykor kimondottan rondán viselkedik a környezetével, nyers, fásult és ellenszenves. Alig van ember mellette, akivel képes kedves lenni, és sokáig úgy tűnik, a mélyebb és általában szépnek mondott emberi érzések roppant távol állnak tőle. A nézőnek nincs sok esélye, hogy azonosuljon vele, empátiát vagy szimpátiát érezzen iránta – pedig némely reakciója sokszor rettentő korrekt és földhözragadtan logikus –, és ezáltal sikerül az Elle-nek pattanásig feszíteni a műfaji határokat is. Már-már vígjátéki jelenetek is vannak benne – gondoljunk pl. arra, amelyikben Michèle elmeséli a barátainak, hogy mi történt vele –, de ezek a főszereplő jellemének köszönhetően annyira morbidnak és groteszknek hatnak, hogy nem hogy nem bírnak felszabadult nevetést előcsalni, hanem még kényelmetlenebbé teszik a filmet.
Ez a pontosan kiszámított kémia az idei év legjobbjai közé sorolja az alkotást, ha a Cannes-ban nagy sikerrel debütált Elle nem is nyerte magát degeszre mindenféle fesztiválon. Paul Verhoeven most egy francia, háborús témán dolgozik, Isabelle Huppert-nek pedig hat filmjét mutatják be jövőben. Az összeset látni akarjuk.
