Dominik Moll feszült krimi-thrillerben reflektál egy nők elleni erőszaktól gyötört társadalomra, ahol a főnyomozó rögeszméjévé váló ügy kollektív tabuk felfejtését is szolgálja.
A tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott, César-elismeréseket (legjobb film, rendezés és adaptált forgatókönyv, legjobb mellékszereplő) felhalmozó krimijében Dominik Moll arra használja a nyomozás-narratívát, hogy a hatósági eljárásokon és tényfeltáró motivációkon keresztül a társadalom mélystruktúráiban rejtőző problémákat tárja fel. Talán valami hiányérzet kielégítéseképp folytatja előző filmjének kriminológiai érzékenységét (a 2016-os Bestiáda története ugyancsak egy női áldozat nyomozási ügye köré szerveződik), ez esteben ezt nem a személyes karakterrajzokkal kiegészítve, hanem univerzálisabb igénnyel, kimondottan az ügy felgöngyölítésére kirendelt szervekre figyelve.
A gyilkosság csak apropó – Dominik Moll: Seules les bêtes / Only the Animals / Bestiáda
Kontinenseken átívelő történetét izgalmas puzzle-ként kirakó filmjében Dominik Mollt, a Harry csak jót akar és a Lemming rendezőjét az érdekli, hogy milyen fizikai és erkölcsi határokon viszi át az embert a szeretetéhség.
„A Bűnügyi Nyomozó Osztály minden évben 800 gyilkossági nyomozást indít. Néhányat soha nem oldanak meg. Ez a film ezek egyikéről szól.” Az Akkor éjjel nyitóállítása azonnal megfoszt a műfaj egyik mozgatórugójától: a célorientáltságtól. Az ügy megoldása így bár diegetikusan szolgálhat a szereplők fő motivációjaként, a nézőnek akaratlanul is máshol kell felfedeznie a hangsúlyokat. A cselekmény alapjául szolgáló történetet a rendező Gilles Marchand forgatókönyvírótársával Pauline Guéna 18.3: Une Année à la PJ című, valós eseményeket feldolgozó szemtanú-riportkönyvéből választották. A filmben ezt a nyomozást elindító bűntényt egy jegyzőkönyvi akta pontosságával ismerjük meg: 2016 október 12 éjszakáján, valamivel 3 után Clara (Lula Cotton-Frapier) hazaindul barátnőjétől, még egy videóüzenetben búcsúzik, majd egy kilétét elfedő férfi útját állja, amikor pedig a lány menekülni akar, az a nyílt utcán felgyújtja.
Az ügy – brutalitásán túl – igazán akkor kezd fontossá válni (persze a meditatív zene és a lassítás általi stilizáció már eleve kiemeli), amikor a gyilkosság megoldására kirendelt Yohan (Bastien Bouillon), a grenoble-i bűnügyi csoport frissen kinevezett csoportvezetője a szülőkkel való találkozáskor váratlanul lefagy. Egy Claráról készült kiskori fénykép miatt képtelen befejezni a halálhír bejelentését. Hirtelen egy szakadékot érez maga és a valóság között, „mintha halott lenne”. Ez az állapot pedig utána sem akar szűnni, az eset részletei nem hagyják nyugodni. A gyilkos utáni, egyre hosszabbra nyúló vadászat során az ügy már-már irracionálisan túlnő magán, a főhős álmaiban visszatérő kísértetté válik. Ahogy azoknak a fiúknak a vallomásai is kísértik, akiket a rendőrcsapat egymás után kérdez ki – mert mint kiderül, Clara nem az az ártatlan lány volt, akinek környezete hitte, könnyen szerelmes lett, és mindig is „gyengéi voltak a rosszfiúk”. Az ügyet pedig nem segíti előre, hogy bárki lehetne a gyilkos közülük – egy még nagyszüleivel élő, komolytalan szexbarát, egy ijesztő hajléktalan kukkoló, egy vakmerő rapper (aki a bűncselekmény előtt fel is töltött YouTube-ra egy saját dalt, amiben a lány megsütéséről szövegel, de aztán azzal védekezik, hogy ezek csak szavak), vagy egy családon belüli erőszakkal már azelőtt is megvádolt szadista –, és ahogy Yohan kiemeli, valahol mindannyian meg is ölték Clarát.
A film közben tudatosan épít a műfaji közhelyekre: a nyomozócsapat magatartásait a „jó rendőr-rossz rendőr” dinamika határozza meg, a nyomozás kezdetén kihelyeznek közéjük egy újoncot, akit tapasztaltabb társai be kell avassanak – és persze mind férfiak. Yohan élő-halott passzivitásának köszönhetően valamiképp kiemelkedik a kollektíva maszkulin szertartásaiból, állandó magányossággal fizet ezért, magánéletét meg sem ismerjük (nem sokat tudunk róla azon kívül, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket tekeri le egy versenybiciklipályán). Az exkluzív esti sörözések során azonban társai történetét megismerve (például hogy a válás szélén is csak saját teljesítményük miatti büszkeségüket féltik) egyre vékonyabbá válik a határ a rendőrök és gyanúsítottak között. A portrék inkább egy kollektív apajogú társadalomrajzzá állnak össze, ahol változó megnyilvánulásokban, de a férfiakat mind fizikai felsőbbrendűségük irányítja, és ahol a nőnek így csak az áldozat szerepe juthat. Ennek illusztrálására fut ki a Jeanne d’Arc hasonlat is: a történelemben a nők mindig csak égnek, a tüzeket a férfiak gyújtják és oltják ki.
Yohan fejlődéstörténetének tétje így leginkább ennek a beágyazottsági problémának a felismerése. A film leleményessége pedig az, hogy ebben minket is bűnrészesekké tesz. Ahogy derülnek ki részletek Clara fiúkkal folytatott viszonyairól, úgy erősödnek a szereplőkben és nézőkben is az előítéletek – a veszély egyértelmű volt, magának kereste a bajt. Ugyanakkor az áldozathibáztatás semmivel sem mozdítja előre a megoldást, csupán felületes ügykezeléshez és következtetésekhez vezet. Yohan számára Clara legjobb barátnője teszi ezt egyértelművé: mintha egy kurváról beszélnének, pedig csak szerette, ha tetszik a fiúknak. Ezért igazán senkinek nem kellene az életével fizetnie. „Clarát azért ölték meg, mert lány volt.” És akármennyire könnyelmű következtetésként hangzik is ez el, más indíték hiányában tényleg az egyetlen elfogadható válasz marad.
Az Akkor éjjel krimi-kerete a társadalom jellemző férfiorientáltsága mellett a narratív konstrukciók és műfajok férfiközpontúságát is leleplezi. Csak néhány női mellékszereplővel találkozunk, a gyanúsítottak pedig szigorúan férfiak – férfiak követték el a bűnt, férfiak is oldják meg. Csakhogy ez esetben meggyűlik a bajuk a megoldással. A szerepükben kudarcot valló férfiak folytatják a zsáner dekonstruálását, ami már akkor megkezdődik, amikor a bűn kegyetlensége mellett a nyomozónak szembesülnie kell az összefüggések közti űrrel is, a magyarázatok és egyértelmű motivációk hiányával. A film egyik visszatérő helyzete pedig a jegyzőkönyvírás: a rendőrök mindent jegyzőkönyvbe vesznek, ezáltal közvetlenül is a történetek szerkesztőivé, újraíróivá is válnak.
A Saint-Jean de Maurienne környékének magas hegyei által körülzárt és lefojtott történet problémái túlmutatnak a francia társadalom hibáin, univerzális emberi hozzáállásokat kérdőjeleznek meg. Dominik Moll filmje egy krimi arról, hogy mit jelent nem tudni, nem megoldani, nem megtalálni a szálak közötti kapcsolatot, hanem ezekben a bizonytalanságokban megsejteni valami mélyen a társadalomban gyökerező tévedést.
