Agatha Christie kalandjai a könyvtárban: a franciák egy agyas csavart tesznek a klasszikus whodunit-formulába, majd még egyet és még egyet, amíg el nem szédülünk.
Klasszikus brit műfaj, nemzetközi stáb és az a hamisítatlan francia virtus. A Teljes titoktartás megpróbálja a legtöbbet kihozni minimális költségvetéséből és egy magasröptű krimi-thrillert tömörít össze a lehető legkisebb fogyasztható formába. Ehhez pedig egy első hallásra egyszerű, sőt, akár unalmasnak is nevezhető koncepcióhoz fordul. A központi konfliktust ugyanis egy regény ellopott kézirata okozza. Feszült krimit alapozni a könyviparra talán őrültségnek tűnhet a 21. században, de a Populaire kisasszony című gépíróbajnokról szóló film rendezője, Régis Roinsard nem riad vissza a szokatlan elképzelésektől. Ezt a történetet egy valós, Dan Brown Inferno regénye körüli esemény ihlette, amelyben a nemzetközi fordítóstáb a külvilágtól elzárva, egy időben dolgozott a nagysikerű regénysorozat új darabján, hogy az a világ minden pontján egyszerre tudjon megjelenni.
Roinsard filmje ebből az alaphelyzetből indul ki. A cselemény középpontjában kilenc különböző nemzetiségű műfordító áll, akiket egy földalatti bunkerbe vezényelnek, hogy ott végezzék el a legújabb irodalmi világszenzáció fordítását, ami esetünkben egy álnevet használó rejtélyes francia író krimi-trilógiájának befejező darabja. A munkálatokat a kiadó szadista ügyvezetője (és néhány orosz fegyveres őr) felügyeli drákói szigorral, a digitális technológiától megfosztva, szótárak és a világirodalom legnagyobb alkotásainak társaságában. Miután az első tíz oldal az óvintézkedések ellenére is kikerül az internetre, megindul a hajtóvadászat az elkövető után. Az ajtók lezárulnak, az indulatok elszabadulnak, mi pedig a karfába kapaszkodva próbálhatunk meg lépést tartani a spirálban bonyolódó cselekménnyel.
A forgatókönyvet Roinsard mellett az előző filmjén is dolgozó két író jegyzi, és nem kis logisztikai teljesítmény, amit összehoztak vele. Hollywoodra jellemző narratív ambíciókat próbálnak belesűríteni egy kisköltségvetésű európai produkcióba. A maroknyi helyszín és szűk stáb ellenére világméretű összeesküvések és szédítő fordulatok bomlanak ki, majd amikor már úgy tűnik, hogy a tétek elérték tetőfokukat, még néhány lapáttal rápakolnak a halomra. Az a vád nem érheti az írókat, hogy felkészületlenek műfajukból: egyenesen a krimiirodalom pantheonjából építik fel történetüket, Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, Stieg Larsson és (természetesen) Dan Brown hatásán túl eszköztáraik legékesebb darabjai is egytől egyig felbukkannak. Csak a mértékletesség hiányzik.
Olyan, mintha az alkotók félúton jöttek volna rá, hogy az alapötlet mégsem elegendő egy nagyjátékfilmhez, ezért – a karakterekhez hasonlóan – a kedvenc regényeikből vettek kölcsön néhány klasszikus fordulatot és gyömöszölték bele a cselekménybe. Ezek viszont annyira leterhelik, hogy még ha sikerül is követni az eseményeket, az élvezetükre már biztosan nem marad erőnk. De ami ennél is nagyobb gond, hogy a filmnek sem. Annyira lefoglalja a sok agyalás és a tökéletes csavarok esztergálása, hogy közben megfeledkezik legfontosabb építőelemeiről. A kilenc egymásnak idegen és különböző nemzetiségű műfordító remek alapot szolgáltatna izgalmas személyiségek szembeállítására, azonban ezek az karakterek népük egyszerű sztereotípiái, akik sakkbábuk módjára vannak alávetve a forgatókönyv kénye-kedvének.
Ha az úgy kívánja meg, a karakterek egymás ellen fordulnak, vagy éppen összefognak valaki ellen és legtöbbjük személyisége kimerül egy-egy eposzi jelzőben. A nagyszájú és számító olasz (Riccardo Sicmarico), a pragmatikus kínai (Frédéric Chau), az orosz femme fatale (Olga Kurylenko – ki más?), vagy a lázadó brit, punk, kölyökzseni (Alex Lawther). Hozzájuk hasonlóan a kapzsi könyvmágnás (Lambert Wilson) se tud több lenni papírvékony Bond-főgonosznál. A film sikeresen teszi meg az összes eltervezett lépést és (igaz, sokszor minden logikát mellőzve) végül eljut a kielégítő konklúzióhoz. Csakhogy az Agatha Christie-t is túllicitáló leleplezés a katarzis helyett legfeljebb egy jóízű hümmögést tud kicsalni nézőjéből. Feltéve persze, hogy tudta követni a fordulat-áradatot.
Ezen a ponton csábító szembeállítani a Teljes titoktartást 2019 legnépszerűbb krimijével. A Tőrbe ejtve (Knives Out) is a klasszikus whodunit-formula szerint egy központi helyszínen játszódik, kis csapatnyi szereplővel, akik mind gyanúsítottak egy bűntényben, ráadásul a krimi-regényipar is tematikai párhuzam a két film között. Mindkettő garantálja az agyafúrt cselekményt, a rejtély feltárásának élménye viszont nem is lehetne eltérőbb. Rian Johnson főhajtása a nagyok előtt nem veszi magát túl komolyan és látszólag erőlködés nélkül rántja ki a fordulatokat az ingujjából. Amellett, hogy a lezárással minden megindított szálat biztos kézzel varr el, gondoskodik róla, hogy a néző érzelmileg is elkötelezze magát a történet iránt. Hiteles, komplex személyiségek nélkül azonban ezt lehetetlen elérni.
A Teljes titoktartással, bár az intellektus számára tud némi szórakozást kínálni, mélyebbre nem juthatunk. Hideg és mesterkélt, mint egy laboratóriumban tenyésztett organizmus. És mivel legfeljebb csak külső szemlélőként vizsgálhatjuk, ez a túlcsavart kísérlet végül minden igyekezet ellenére érdektelenségbe fullad.
