Alice Guy-Blaché (ejtsd: „gí-blásé”) a filmtörténeti elsők egyike: nőként, narratív filmrendezőként, kísérletezőként. Vérbeli ősfilmes volt, évtizedes nemzetközi karrierrel, mégis csak a Francia Intézet 2025-ös januári vetítésén szereztem tudomást róla. Szegénységi bizonyítvány? Ha igen, akkor több tucat más filmesé is egyben – amint az a róla készült 2018-as dokumentumfilmből is kiderül. Julie Delpytől Mark Romanekig mindenki nemmel válaszol arra a kérdésre, hallott-e már róla, köztük filmtörténészek is.
13 kisfilmje volt a Francia Intézet műsorán, röviden emlékezzünk meg róluk. Mind elérhetőek a YouTube-on, s különféle filmarchívumoknak hála egy kisebb csoda, hogy léteznek – és feltehetően még sok-sok lappang belőlük.
A nők, akik túl sokat tudtak – A szebbik nem a rendezői székben I.
„Egyszer meghívtak egy lányiskolába előadást tartani, és amikor végeztem a beszédemmel, a 30 lányból 29 máris filmrendező akart lenni.” – számolt be élményeiről1 a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! rendezője, Beeban Kidron. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a filmkészítés gondolata ilyen vaskosan megragadja a női lelkeket, nőként filmet rendezni pedig olyan volt, mintha önkéntesen, meztelenül vonultak volna be a harctérre.
A hipnotizőr (Chez le magnétiseur, 1898) egy stoptrükkös geg, amelyben a főszereplő levetkőztetni, átöltöztetni képes a gyanútlan modellt egyetlen karmozdulattal. A sebészet a század végén (Chirurgie fin de siècle, 1900) groteszk humort csillogtat, ahol a páciens kezét-lábát cserélik a nagy nyiszatolás közben – „Kéretik nem sírni” áll a táblán az ajtó felett. Guy-Blaché vérbeli történetmesélő, és a francia dráma hagyományára, a színházra látványosan támaszkodik, amikor szatirikusan vagy komikusan ábrázol.
A szintén 1900-as Opera sugárút (Avenue de l'opéra) a mai szemnek akár unalmas is lehet: visszafele játszott film – nem nagy dolog, gondolhatnánk. Pamela Green dokumentumfilmjéből viszont kiderül, hogy a felvételt eleve így készítették, ami egy technikai innovációt jelentett. Egy speciális effektust látunk tehát, amelyet a korabeli kamerákkal, helyszíni forgatáson értek el. Ez a mai kontextusban felér egy olyan nóvummal, mint a generatív MI. Ráadásul a zene is visszafele játszott!
Az automata kalapgép és kolbásztöltő (Chapellerie et charcuterie mécanique, 1900) játékossága a kor technooptimizmusa felől nézve is vicces: Párizs és a tengerentúl épp vívmányoktól pezseg, köztük a mozival. Az ipari forradalom mindent gépesít: étel és ruha is jöhet ugyanarról a szalagról, azaz ugyanabból a gőzgépből. Avagy: cicából igenis lehet szalonna és szőrme is. A fényképésznél (Chez le photographe, 1900) az első pózolás feszengését mutatja be, amikor még elképzelhetetlen, hogyan is kell viselkedni egy gép előtt, mik a kódok – és persze balhé a vége. Ha arra gondolunk, mi is zajlik egy forgatáson a mai napig egy rendező, operatőr és a színész vagy statiszta között, tulajdonképpen nem sok változott. Érdekesség, hogy Pamela Greenék reprodukálták az említett dokumentumfilmben a jelenetet: operatőri szemmel is tanulságos, hogyan lehet forgatni egy ősgéppel.
Alice Guy fonográffal vett fel hangot, majd utólag szinkronizálták a filmmel: voilá, a hangosfilm illúzióját megteremtő zenés ősvideó. Az Indiszkrét kérdések (Questions indiscrètes) 1905-ben éppen ezért is szenzációnak számított. A franciás kokett-hangulat vagy szexista zárlat ma már nem menne át a szűrőn, a párizsi sanzon-örökségnek viszont különleges emlékművet állít. Vigyázat, dallamtapadást okozhat!
A hölgynek vágyai vannak (Madame a des envies, 1906) szintén progresszív: Alice mint várandós asszony lép a kamera elé, és gátlástalanul lenyúlja mások édességét, ételét-italá, a bűnös élvezetek halmozóját teljes bedobással játssza a félközeliken (vesd össze a mukbang nevű kortárs videós műfajjal, amiben a youtuberek magukat tömik). A kívánósság, a testi élvezetek engedélyezése itt persze az anyaság védő leple alatt, de mégiscsak megjelenik, ahogy a határátlépő nő figurája is. Metaforikus jelentősége ennek pedig az, hogy Alice Guy igenis kipróbálja, milyen örömet okoz a filmezés, fittyet hány a konvenciókra, hogy épp a koldus szárított halát vagy egy vendég abszintját veszi-e el – mindegy, hadd szóljon!
Az érdeklődésem leginkább A feminizmus eredményei (Les résultats du féminisme, 1906) című filmre irányult. Ebben a szatírában a nők hordják a nadrágot, isznak, cigiznek, parancsolgatnak, míg a férfiak virággal a hajukban kalapokat készítenek, házimunkát végeznek, gyereket nevelnek. A görbe tükör felemás érzéseket keltett: egyrészt ez a vaskos humor a női szavazatai jogot kigúnyoló karikatúrákat és férfi nézőpontot juttatta eszembe. Másrészt van benne valami, ami miatt ez a női túltolás, „női macsóizmus” kritikája is tud lenni – ami viszont működik. A fordított világban a férfiak rájönnek, hogy kihasználják a munkaerejüket, és fellázadnak a nők ellen. Tehát egy férfi számára voltaképpen így mutatja be a film, mi végre akarnak a nők is egyenjogúságot. Filmtörténeti jelentősége többek között amiatt is van, mert a fiatal Eisenstein memóriájába is beégett, és a naplója szerint egyik kedves filmes emléke volt – ahogy az Pamela Green portréfilmjéből szintén kiderül. Nem nehéz észrevenni, hogy itt is van egy metaforikus olvasat: az Amerikából hazatérő Alice Guy-Blachét tendenciózusan kihagyják a filmtörténetírásból, legyen szó korábbi főnökéről, Gaumont-ról vagy a nagymenő Georges Sadoulról. Egy férfi „cancelling” ment végbe tehát, egészen a hatvanas-hetvenes évekig.
Vissza a vetítéshez: a megvadult ágyról és a kolbászt kergető kutyusról szóló szkeccsek szintén jól élnek a fokozás, abszurd üldözős vígjáték elemeivel. Igen, látjuk a díszletet, a hibákat, de a statiszták sodró jelenléte mindent visz – pórázt, kerítést, ponyvát, kisszekeret, ami épp útjukba kerül. A megható melodráma is megjelenik a Barikádon (L'enfant de la barricade, 1907) című ősmoziban, amely a párizsi Kommün idején, a lázadás alatt játszódik. Vásárolni, élni kell – egy ilyen egyszerű, a kisember hétköznapi perspektíváját szövi össze a történelem sodrásával és az utcai harcokkal. Csak tejért megy le a fiú, de az életét teszi kockára, végül az önfeláldozó anya mindenkit meghat.
Egy „wow-élménnyel” ért fel az a korabeli werkfilm is, amin Alice Guy-Blaché rendez, a fonográfokat kezeli, miközben egy táncjelenet elevenedik meg. Látjuk az óriási, valószínűleg kőnehéz és tűzforró reflektorokat, a kis, törékeny felvevőgépet, a tölcséres zenegépeket. Ez volt a korabeli legmodernebb stúdiótechnika, és nagyon sok ambíció kellett ahhoz, hogy ebben nőként rendezői szerepbe kerüljön valaki, és azt folyamatos munkával fent is tartsa. (Hogy később jól megfeledkezzenek róla, és más vihesse papíron az alkotói pálmát.)
A Bankjeggyel (Le billet de banque, 1907) zárult a Francia Intézet vetítése. A leghosszabb film a maga 10 percével összetettebb történetmesélésre is alkalmat adott: egy csavargó megmenti a rablóktól a burzsoá párt, akiktől hálául egy szó szerint óriási, lepedő méretű pénzt, egy nagy értékű bankjegyet kap. A foltos ruhájú fickó jobbnál jobb helyekre ül be, a pénz mágikus erővel bír. Vannak, akik nem hagyják, hogy fizessen, van, aki nem tud visszaadni, van, aki tolvajnak nézi. Ez a történet a happy endre épít újra és újra, van benne egy társadalmi idealizmus: a rendőrség igazságot szolgáltat, az elveszett pénzt visszaadják, a jó elnyeri jutalmát. Megjegyzendő, hogy a később immár Amerikában élő Alice Guy-Blaché nevéhez fűződik az első, teljesen afroamerikai szereplőgárdával forgatott film is.
1914-es cikkében Alice Guy-Blaché úgy elmélkedett a nők helyéről a filmes világban, hogy a nők igenis bírnak azzal a minden részletre kiterjedő esztétikai érzékkel, ami a filmkészítéshez szükséges. Visszafogottabb jelenlétük akár jobban is működhet, mint egy elnyomó zsarnoké. A nők jobban ismerik a szív dolgait, történetmesélés és alkotás dolgában tehát akár előnnyel is bírnak férfitársaikhoz képest. Ma már közismert tény, hogy a progresszív, vállalkozóként is sikeres filmesek között számon kell tartanunk Alice Guy-Blaché nevét, rögtön a Lumiére-ek és Méliés mellett, de ez persze nem volt egy egyszerű menet.
Az egyórás vetítés csak töredéke a több száz, francia és amerikai gyártásban, Gaumont-alkotóként és a Solax tulajdonosaként készült ősfilmnek, amelyet a francia úttörő jegyez. Egy ismeretlen kontinens ez az életmű, és ezekből a rövidfilmekből is egyértelmű: egy energikus, kísérletezni-vállalkozni kész filmes felfedezővel ismerkedhetünk meg. Ő nem más, mint Alice Guy-Blaché, aki nem pusztán az első női rendező a filmtörténetben, hanem az első narratív filmek rendezője, aki a vásári látványosságnál sokkal többre tartotta a mozit már annak hajnalán is. Lehetőség volt számára az önkifejezésre, a történetmesélésre, a szórakoztatásra, és a női emancipációra egyaránt.
Feminista utóirat: a BFI által kiadott Sight and Sound prominens filmmagazin francia riportere 1971-ben egész biztosan nem készíthetett személyes interjút a 97 éves doyenne-nel, tekintettel arra, hogy már 3 éve, 1968 óta halott volt. Egy újabb szakmaiatlan, elnyomó gesztus egy francia férfi részéről. A cikket forráskritika nélkül újraközölték 2024-ben. Tévedni emberi dolog, a nyúl üregébe küldeni egy eredeti ősfilmes életművet viszont ne legyen az!
