A legnagyobb díva: Barbra Streisand-portré A legnagyobb díva: Barbra Streisand-portré

A legnagyobb díva

Barbra Streisand-portré

Barbra Streisand maga a két lábon járó ellentmondás. Akit először túl csúnyának gondolt Hollywood ahhoz, hogy főszerepet kaphasson, később az álomgyár egyik legtündöklőbb sztárjává és divatikonjává vált.

Aki soha nem tanult énekelni, mégis alig találni embert a Földön, aki nála magasabb szinten űzné a hangképzés művészetét. Aki híres a pusztító önbizalomhiányáról, ugyanakkor a nárcizmusáról is. Aki az interjúkon és a fotózásokon kínosan ügyel az imidzsére, de szerepeiben bármikor hajlandó a legelőnytelenebb oldalát mutatni. Akire sokan egy régimódi, komolykodó dívaként gondolnak, miközben a filmipar nagy úttörője és kiváló komika. A ma 80. születésnapján ünneplő énekesnő-színésznő-rendező-producer a szórakoztatóipar megannyi szegletét hódította meg, milliók csodálatát és ellenszenvét elnyerve.

„Őszintén hiszem, hogy bármi lehet belőlem. Lehetek festő, ballett-táncos, író vagy akár egy jó cowboy. Tudom, hogy ez kissé pimaszul hangzik, de így érzem. Nincs rosszabb annál, ha nem nagyban, sőt óriásiban gondolkodik az ember” – a 21 éves Barbra Streisand még bőven a Grammy-díjas énekesnővé, Oscar-díjas színésznővé és üvegplafontörő rendező-producerré válása előtt tisztán látta a tehetségében és elszántságában rejlő lehetőségeket. A lenyűgöző magabiztosságát nem a családi támogatásból merítette: az 1942. április 24-én született, szegénységben felnövő brooklyni lány édesapja 15 hónapos korában elhunyt, édesanyja pedig nem győzte tudtára adni, hogy szerinte nincs helye a szórakoztatóiparban. Mostohaapja rendszeresen lerondázta, ahogy iskolatársai is – talán nem véletlen, hogy a kiemelkedő tanulmányi eredményeket produkáló Streisand idő előtt, 16 évesen leérettségizett és Manhattanbe költözött. Már a középiskolai évek alatt elkezdett színészetet tanulni Alan Miller színiiskolájában – bébiszitterként vigyázott a férfi gyerekére az ösztöndíjért cserébe –, de a szereplőválogatásokon rendre azzal szembesült, hogy akárcsak az anyja és a mostohaapja, a casting directorok és a producerek sem gondolják úgy, hogy valaha is színésznő lehet belőle.

A legtöbb eladott albummal bíró női előadóművészeként és minden idők egyik legnagyobb énekesnőjeként számon tartott Streisand eredetileg nem a hangjával kívánt érvényesülni. Sőt, az éneklés inkább egy trójai faló volt, amivel közelebb kerülhetett a színészethez. „Úgy voltam vele, hogy ha nem hagyják, hogy színésznő legyek, semmi nem akadályozhat meg abban, hogy kiabálással – énekléssel – fussak be. Bárki tud hangokat kiadni.” Ám olyan hangokat senki nem tudott kiadni, mint Streisand. A 60-as évek elején baráti javaslatra benevezett egy amatőr tehetségkutatóra a helyi bárban, ahol akkora sikert aratott, hogy keresztnevéből egy „a” betűt elhagyva elindította kabaréénekesi karrierjét. Ezt nem sokkal később követte a színházi debütálás: az I Can Get It for You Wholesale című musicalben mindössze egyetlen dala volt, de olyan szinten ellopta a show-t a zsidó titkárnő szerepében, hogy megnövelték a szerepét és még a reklámanyagokra is rátették a képét. „Csak azt tudom, hogy a 175 dolláros fizetésem másnapra megemelkedett 350 dollárra” – emlékezett vissza Streisand, amikor évtizedekkel később arról kérdezték, hogy tényleg 5 perces állótaps követte-e a dalát.

Összejött a darab főszereplőjével, Elliott Goulddal, akivel 1963-ban össze is házasodtak – ugyanebben az évben megjelent első albuma, a lényegretörően elnevezett The Barbra Streisand Album. Az album aranylemez lett, Streisand pedig megkapta a legjobb énekesnőnek és a legjobb albumnak járó Grammy-díjat – az utóbbival rekordot döntött, ugyanis ekkoriban ő volt a legfiatalabb előadóművész, aki nyert ebben a kategóriában. A terve bevált, énektudásával tényleg kitaposta magának az utat a színészetig. A következő Broadway-darabban, a Funny Girlben már főszerepet kapott, de még ezt sem érezték elégségesnek a musical alkotói, akik lecsökkentették a többi színész szerepét, hogy Barbrának még több ideje legyen tündökölni.

Első komolyabb szerepe egyben a legmeghatározóbb is a karrierjében. Bár a Funny Girl a híres énekes-komikus Fanny Brice-ról szól, gyakorlatilag a Barbra Streisand-sztori: a „rút kiskacsa” zsidó lány, aki külsejével és stílusával kilóg az egyformán gyönyörű előadóművészek közül, de énekhangjának, istenadta komikusi tehetségének és kitartásának köszönhetően végül mindannyiukat túlszárnyalva válik szupersztárrá. Ha el akarjuk képzelni, milyen attitűddel vághatott bele Streisand az előadóművészi karrier kiépítésébe a kamaszévei végén, elég meghallgatni az I'm the Greatest Star című dalt a musicalből, a Don't Rain on My Parade pedig Streisand talán legikonikusabb dalává, és a nagy álmaik beteljesítéséhez saját útjukat kitaposó különcök himnuszává vált.

Bár alakítása hatalmas szenzációt keltett és Tony-jelölést is kapott érte, a hollywoodi stúdiók szinte sosem alkalmazták a Broadway-színészeket a filmváltozathoz is. Streisandot is csak azért nem váltották le a Columbia stúdió fejesei, mert a producer Ray Stark ragaszkodott hozzá. Ekkor már ismerhették az amerikai tévénézők, mivel többször is felbukkant a képernyőn, például a két Emmy-díjas My Name Is Barbra című zenés műsorban, de az 1968-as Funny Girl volt az első filmszerepe (és egyben utolsó színházi szerepe). A Hollywood történetének egyik legerősebb színészi debütálásaként számon tartott alakításért el is nyerte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. A megegyező szavatszámok miatt együtt kapta az elismerést Katharine Hepburnnel (aki az Az oroszlán télenben nyújtott alakításáért nyert), ami valószínűleg nem így alakult volna, ha Streisand nem válik már abban az évben az Akadémia tagjává – van abban valami mélyen streisandi, hogy vélhetően pont a saját szavazata szerezte meg neki az aranyszobrot.

Barbra elérte célját és igazi nagybetűs színésznő lett, még az sem ártott meg a karrierjének, hogy második filmje, a Helló, Dolly! (1969) – amire teljesen félrecastingolták a fiatal kora miatt, és erre ő maga is felhívta a producerek figyelmét – a leáldozóban lévő musicalkorszak egyik látványos bukása lett. A musicalatyaúristen Vincente Minnellivel forgatott Egy tiszta nap szembenézhetsz az örökkévalósággal (On a Clear Day You Can See Forever, 1970) után a komédiák felé fordult: A bagoly és a cicababában (The Owl and the Pussycat, 1970) nagyszájú prostituáltként, a Mi van, doki?-ban (What's Up, Doc?, 1972) káoszgenerátor egyetemistaként ment rá addig a férfi hősök agyára, amíg bele nem szerettek. Bár Streisand Az utolsó mozielőadás (The Last Picture Show, 1971) hatására akart együtt dolgozni Peter Bogdanovich-csal, és eléggé csalódott volt, amikor megtudta, hogy a rendező dráma helyett vígjátékot akar csinálni, a 30-as évekbeli screwball komédiái előtt tisztelgő Mi van, doki? dumagép hősnője a színésznő egyik legemlékezetesebb és leglazább szerepe. A filmjeiben rendre férfiak után reménytelenül epekedő vagy tragikus kimenetelű szerelmekbe bonyolódó Streisand hihetetlen energiával és nagyon szórakoztatóan dominálja és hódítja meg a zavarban lévő professzor Ryan O’Nealt a filmben, akivel akkoriban a való életben is egy párt alkottak (Gouldtól 1971-ben vált el). 

A drámai szerepre se kellett sokat várni. Sydney Pollack Ilyenek voltunk-jában (The Way We Were, 1973) az elkötelezett baloldali Katie (Streisand) és az ezüstkanállal a szájában születő Hubbell (Robert Redford) ellentéteik ellenére egymásba szeretnek, de az eltérő temperamentumuk és világlátásuk fenntarthatatlanná teszi a kapcsolatukat, amikor a férfi hollywoodi karrierje pont a mccarthyzmus csúcsán kezd felfelé ívelni. Katie szintén sokban hasonlít a szerepért Oscar-díjra jelölt megformálójára: határozott véleménnyel van a világról és nem rejti véka alá a véleményét, még akkor sem, ha emiatt nehéz esetnek titulálják. Streisand is aktívan politizált: John F. Kennedy óta az összes demokrata elnökjelöltet támogatta adománygyűjtő esteken, felkerült Nixon hírhedt ellenséglistájára, a 2018-ban megjelent legutóbbi albumával pedig beleállt Trumpba is. Saját alapítványa, a Streisand Foundation számtalan progresszív ügyet, polgárjogi és esélyegyenlőségi kezdeményezést támogat, valamint a klímaváltozás elleni harcot is. 

Ahány csodálót, annyi ellenséget is szerzett magának a pályafutása során, ahogy a társadalmi konvenciókkal szembemenve kikövetelte magának a döntéshozatali jogot és az alkotói függetlenséget. A karrierje elejétől fogva nagyon fontos volt számára, hogy maga rendelkezzen a művészetével. Amikor 21 évesen megkötötte a szerződést a Columbia Recordsszal, lemondott a gázsija jelentős részéről azért, hogy megtartsa az alkotói kontrollt. A Funny Girlért kapott Oscarja után Paul Newmannel, Sidney Poitierrel, Dustin Hoffmannal és Steve McQueennel közösen megalapította a First Artists nevű, stúdióktól független produkciós céget, majd pár évvel később saját cégét, a Barwood Filmst, aminek első produkciója, a Streisand által alakított unatkozó feleség botrányos fantáziálásáról szóló Enyém, tied, miénk (Up the Sandbox, 1972) volt az egyik első fikciós film, ami reagált a nőjogi mozgalmakra. Amikor összejött a fodrászból producerré váló Jon Petersszel, a férfi meggyőzte róla, hogy egy új Csillag születik-remake tökéletes imidzsváltás lesz Streisand számára. A zenei turnék világába helyezett rockmusical volt az első film, amiben Streisand executive produceri szerepet vállalt, ám a botrányos forgatás során a Streisand-Peters producerpáros kapcsolata elmérgesedett a rendező Frank Piersonnal és a férfi főszereplő Kris Kristoffersonnal is. A Csillag születiket (A Star Is Born, 1976) a kritikusok lehúzták, de hatalmas box office siker lett és Streisand megkapta második Oscarját – ezúttal nem a színészi alakításért, hanem az Evergreen című betétdalért.

Streisand messze földről híres a perfekcionizmusáról. Amikor 1967-ben egy koncerten elfelejtette az egyik dal szövegét, annyira kiborult ettől a megbocsátható hibától, hogy a következő 27 évben nem lépett fel fizető közönség előtt (csak a jótékonysági esteken és demokrata politikusokat támogató rendezvényeken állt színpadra). Szakmai konfliktusai egy részét az okozza, hogy nemcsak saját magától várja el a tökéletességet, hanem a környezetétől is. A Funny Girl forgatása idején egy fél napra leálltak a felvételek, mert Barbra azt állította, hogy nem megfelelő a jelenetek világítása – ezt a következtetést a bőrén érzett hő alapján vonta le –, és nem volt hajlandó folytatni a jelenetet, amíg meg nem oldódik a probléma. 40 ezer dollár veszteségbe került ez a stúdiónak, de a rendező William Wyler állítólag nem bánta, sőt megállapította, hogy Streisand a „legjobb értelemben véve nehéz eset” és ő maga tanácsolta neki, hogy legyen rendező. Akárcsak a korszak másik színésznőből lett rendezője, Elaine May esetében, nála is a színészi hatáskört túllépő instruálásnál jelent meg először az igény, hogy saját filmet készítsen. Azonban még egy olyan nagykaliberű sztár, mint Barbra Streisand is csak hatalmas küzdelmek árán tudta elérni, hogy belépjen ebbe a férfiklubba.

Már a hetvenes években megszerezte a jogokat Isaac Bashevis Singer novellájához egy Yentl nevű zsidó lányról, aki magát fiúnak kiadva beiratkozik a yeshivába, mert csak így tanulhat. Eredetileg egy fekete-fehér, ének nélküli filmet képzelt el, de erre végképp nem voltak vevők a stúdiók, ezért csak úgy tudta eladni, hogy musicaldalokkal dobta fel a történetet. Mivel így is 14 évébe telt, hogy zöld utat kapjon a szerelemprojektje, jócskán kiöregedett a szerepből (40 évesen játszotta el a film kedvéért huszonévesre öregített főhőst), és még a Streisand-fanok között is örök vita tárgya, hogy sikerült-e meggyőzően alakítania egy évtizedekkel fiatalabb karaktert. A férfiak világába betörő, elszánt nőről szóló Yentl (1983) tökéletesen megfeleltethető Streisand rendezői ambícióinak, emellett egy fontos mérföldkő is. Ő volt az első nő, aki egyszerre színészként, rendezőként, (társ)íróként és producerként is jegyzett egy filmet, emellett ő lett az első nő, aki rendezői Golden Globe-díjat nyert. „Talán az elkövetkező pár évben, ahogy egyre több nő kezd el rendezni, majd megszoknak minket” – nyilatkozta a díjátadón, nem sejtve, hogy a második Golden Globe-díjas rendezőnőre majdnem negyven évet kell várni (Chloé Zhao nyert 2021-ben), az első Oscar-díjas női rendezőre pedig három évtizedet (ő maga adta át az aranyszobrot Kathryn Bigelow-nak 2010-ben).

Bár a sztorit eladhatatlannak gondoló stúdiófejesek aggályaira rácáfolva a Yentl sikeres lett a mozikban és négy Oscar-jelölést is kapott, Streisandnek nem lett sokkal könnyebb a dolga. Második filmjét, a Pat Conroy sikerregényéből adaptált Hullámok ​hercegét (The Prince of Tides, 1991) csak egyetlen stúdió volt hajlandó elvállalni: az akkoriban Jon Peters társelnöksége alatt működő Columbia. „Az expasik jól tudnak jönni” – mondta erre Streisand, de a szívességből a stúdió is profitált, ugyanis a film nemcsak kasszasiker lett, még hét Oscarra is jelölték. Barbrát látványosan mellőzte az Akadémia, se színészi, se rendezői jelölést nem kapott, pedig a Hullámok hercege a legjobb film kategóriában is versenyzett. Az húga pszichológusába beleszerető férfiről szóló Hullámok hercege klasszikus felnőtt melodráma, egy mára kihalófélben lévő műfaj, melynek generációs traumákról és szexuális erőszakról szóló témái nem veszítettek aktualitásukból. „Egy jó film megrendezésével annyit bizonyítasz, hogy volt benned egy film. Kettővel már azt bizonyítod, hogy igazi rendező vagy – ezt teszi Barbra Streisand a Hullámok hercegével” – írta a filmről szóló kritikájában Roger Ebert.

Streisand harmadik, és eddig utolsó rendezését, a Tükröm, tükrömet (The Mirror Has Two Faces, 1996) az előző két filmjével együtt nézve kirajzolódnak a szerzői jegyei. Látványos vizuális megoldások és nagyszabású történetek helyett Barbrát a hétköznapi emberek küzdelmei és érzelmei, a szex és a szerelem viszonyának vizsgálata érdekli, és ehhez jó arányokban vegyíti a könnyed humort a mély drámával. Színészből lett rendezőként különösen jó érzékkel hozza ki nemcsak magából, de a többi szereplőjéből is a legjobb alakítást. „Sok kritikát kap azért, mert túlságosan perfekcionista, de csodálatos érzés, amikor ezt a perfekcionizmust rád irányítja” – mondta róla Jeff Bridges, akiből Streisand igazi romkom-hőst faragott a Tükröm, tükröm csak intellektuális kapcsolatot kereső professzorának szerepében. Nick Nolte Oscar-jelölést is kapott karrierjének egyik legjobb alakításáért a Hullámok hercegében, Lauren Bacall pedig felejthetetlen az öregedését el nem fogadó anyukaként a Tükröm tükrömben – bár ezt szokás Streisand leggyengébb rendezésének tartani, kettejük közös jelenetei megindítóan szépek.

Bár újra és újra is bizonyította, hogy sztárként és producerként is ért a pénzcsináláshoz, egyetlen későbbi filmtervét sem sikerült tető alá hoznia, pedig akart filmet rendezni az AIDS-krízisről, az első női háborús fotóriporterről, Margaret Bourke-White-ról; sőt még A számolás joga (Hidden Figures, 2016) rendezésére is bejelentkezett. Hogy fog-e még rendezni, az a jövő zenéje, jelenleg a memoárja írásával van elfoglalva, ami különösen izgalmas olvasmánynak ígérkezik, hiszen bár tucatnyi könyvet írtak róla, saját elmondásából eddig még sosem ismerhettük meg a történetét. Ha ma indítaná a karrierjét, valószínűleg könnyebb dolga lenne rendezőként, de ha ő nem lett volna ott Hollywoodban évtizedekkel ezelőtt, hogy kitapossa az utat, talán ma nem lenne ennyivel jobb a női rendezők helyzete.

Leszámítva három gyenge vígjátékot (Vejedre ütök, Utódomra ütök, Szekatúra), a rendezés mellett a színészettől is lényegében visszavonult a kilencvenes évek végén, az énekesi karrierjét viszont tovább építette – az elmúlt negyven évben minden évtizedre jutott legalább egy listavezető albuma. A filmjeiben folyton szerelmet kereső Streisand végül megtalálta a párját: 1998-ban hozzáment James Brolinhoz, akivel azóta is együtt vannak. A magánéleti botrányok többnyire elkerülik, bár nem zárták a szívükbe az állatvédők, amikor leklónoztatta szeretett kutyáját, és még egy jelenséget is elneveztek róla, amikor 2003-ban beperelt egy fotóst, mert feltett a netre egy képet a malibui villájáról. Amikor Barbra megpróbálta leszedetni a képet a netről, az ügy hatására sokkal több ember nézte meg azt – azóta Streisand-effektusnak nevezik, ha valaki egy internetes tartalom eltávolítását megkísérelve pont ellentétes hatást vált ki. 

„Ne hagyd, hogy megcsinálják veled, amit velem csináltak” – ezt tanácsolta neki karrierje kezdetén Judy Garland, Streisand pedig meg is fogadta. Excentrikus stílusa, átható önbizalma, alkotói kontrollmániája, a pénzügyi függetlenségre való törekvése, politikai véleményének hangoztatása és feminista világnézete nem tették túl népszerűvé a 70-80-as évek Hollywoodjában, ugyanakkor nincs nála meghatározóbb női sztárja a korszaknak. Ami pedig talán ennél is lenyűgözőbb, hogy bár folyamatosan kapta az ívet a külseje és a személyisége miatt, nem tudta megtörni a rendszer és nem lett belőle tragikus sorsú díva. Csak díva.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Mi van, doki?

    Színes vígjáték, romantikus, 94 perc, 1972

    Rendező: Peter Bogdanovich

  • Funny Girl

    Színes életrajzi, vígjáték, filmdráma, 151 perc, 1968

    Rendező: William Wyler

  • Tükröm, tükröm

    Színes vígjáték, filmdráma, romantikus, 126 perc, 1996

    Rendező: Andrzej Bartkowiak, Barbra Streisand

  • Csillag születik (A Star Is Born)

    Színes filmdráma, zenés, 138 perc, 1976

    Rendező: Frank Pierson

  • Yentl

    Színes filmdráma, musical, romantikus, 133 perc, 1983

    Rendező: Barbra Streisand

  • Hello, Dolly!

    Színes musical, romantikus, vígjáték, 146 perc, 1969

    Rendező: Gene Kelly

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat

  • Ők (Men)

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, 100 perc, 2022

    Rendező: Alex Garland

  • Háromezer év vágyakozás

    Színes fantasy, filmdráma, romantikus, 108 perc, 2022

    Rendező: George Miller