A komor, szociális érzékenységű Phillips-féle Joker után megérkezett az exbarátnő, Harley Quinn, hogy feje tetejére állítsa ezt az őrült világot. A Ragadozó madarak egy szaturált színekben pompázó agymenés, rengeteg akcióval és extrém feminizmussal, de minden túlzása ellenére szórakoztató film kerekedett belőle.
Margot Robbie már 2015-ben elkezdett a Warner Bros. stúdiónál pitchelni egy, a DC-képregények Harley Quinnjét bemutató filmért, a végeredmény pedig az lett, hogy Robbie főszereplőként és producerként is jegyzi a filmet. A stáb összetétele jól tükrözi, hogy nem csak a történetben állt össze a csajos csapat, hiszen a film egyik fő producere, a rendezője és a forgatókönyvírója is nő. És ha lehet is Hollywoodra neheztelni amiatt, hogy kiszorítja a női alkotókat, úgy látszik, hogy a Ragadozó madarakkal maximálisan kompenzálni akarta az eddigi alulreprezentálást.
Állítólag Coco Chanel egyszer azt mondta: „A nő, aki levágatja a haját, arra készül, hogy megváltoztassa az életét”. A hajvágás tehát nem puszta imidzsváltás, hanem szimbolikus cselekedet, ami megszabadít a hosszú haj súlyától és megkönnyíti a fejet: nem véletlen, hogy a szakítás utáni újjáéledés metaforája lett, radikális változást jelent. A címszereplő is pontosan ezt teszi a Ragadozó madarak felvezető jelenetében azért, hogy túltehesse magát a Jokerrel való szakításon, Cathy Yan filmje így legalább annyira szól a széttört szívű nők felépüléséről, mint Gotham City megmentéséről. A történet elején Harley (Margot Robbie) ismerős módszerekkel próbálja feldolgozni, hogy közte és Joker között mindennek vége. Szomorú zabálásba menekül, a tévé előtt gubbaszt és vásárolni megy… annyi különbséggel, hogy utóbbi során nem egy új cipővel, hanem egy hiénával tér haza.
Az igazi kalamajka ott kezdődik, hogy a szakítás miatt Harley elveszíti az immunitását: nem üthet le többé akárkit akárhol és nem védelmezi őt már senki. Mintha valóságos vérdíjat tűztek volna ki Harley fejére, bosszús férfiak serege kezdi őt üldözni. Mindeközben Gotham legfrissebb főgonosza, Roman Sionis (Ewan McGregor) alvilági birodalmának kiterjesztésén dolgozik, hogy megszerezhessen egy csili-vili gyémántot. Azonban terve elakad, egészen pontosan Cassandra Cain (Ella Jay Basco) tini zsebtolvaj gyomrában, aki lenyeli az elcsent gyémántot. A nagy gubanc nyomán kialakul egy csaj-csapat, a Ragadozó madarak, melynek tagjai más-más sérelmek miatt szállnak szembe Romannal: Huntress (Mary Elizabeth Winstead), az orgyilkos, Black Canary (Jurnee Smollett-Bell), a halálian jó hangú énekesnő és Renee Montoya (Rosie Perez), az elkötelezett nyomozónő állnak Harley és Cassandra oldalán.
A 2016-os Öngyilkos osztag folytatásaként és spinoffjaként is értelmezhető Ragadozó madarak elődjénél sokkal stílusosabban és lazábban adja elő a gothami kalandokat, talán éppen azért, mert bájosan komolytalan. A szuperhősfilmek aranykorában a film nem teszi magát nevetségessé azzal, hogy megpróbálja nézőjét elképesztően váratlan fordulatokkal bombázni, nincs patetikus tanmese és hosszúra nyújtott párbaj a főhős és főgonosz között, hiszen úgyis mind jól tudjuk, ki fog nyerni. Ehelyett Yan filmje iszonyatos pörgést kínál, ami éppen annyira szerteágazó és kaotikus, mint Harley Quinn alakja. Az ábrázolt karakter tulajdonképpen befolyása alá vonja az elbeszélés stílusvilágát. A vágás, az animációs betétek, a kameramozgás mintha mind Harley őrületéből táplálkoznának. Matthew Libatique (Darren Aronofsky sötét filmjeinek operatőre) munkája újfent magáért beszél, bár ezúttal egy tőle szokatlan, színes-szagos képi világot teremt. A probléma az, hogy Harley nyomon követése nem csak elég feladat a filmnek, de szinte már sok is, errefel a forgatókönyv beemel a történetbe megannyi új szereplőt és flashbackekkel mutatja be eredettörténetüket úgy, hogy persze azt sem szeretné, ha unatkoznánk, épp ezért csak felszínesen elrobog felettük. Egy sidekick sohasem árt, de egy egész csapat már túl nagy teher a Ragadozó madaraknak. Robbie brillírozik Harleyként, a többiek pedig kedvesen asszisztálnak, de nem igazán tudják a figyelmet megszerezni maguknak.
Ami az akciójeleneteket illeti, remek koreográfiák születtek, tele huncutsággal és abszurd humorral. Tanulságként minden nőhöz szól a lecke: hogyha egy nagydarab szakállas pasas megtámad, semmi pánik, szerezz egy öngyújtót és gyújtsd fel a szakállát! Yan filmjét továbbá bevállalósá teszi, hogy R-rated besorolású (vagyis 17 éven aluliaknak nem ajánlott). És bár minden durvaságuk ellenére szórakoztatóak az akciójelenetek, több van belőlük a kelleténél. Mintha a női alkotók és női hőseink folyamatosan bizonyítani szeretnék azt, hogy nagyon menő módszerekkel tudják laposra verni a sarkallatosan gonosz férfiakat. Tudjuk, láttuk már és tényleg nagyon büszkék vagyunk, de ideje lenne továbblépni! Valóban, a film hajlamos arra, hogy radikálisan feminista felhangot propagáljon, elvégre egy olyan fiktív világot tár elénk, amelyben egyetlen pozitív férfi karakter sincsen. Mentségére szólva a képregényes műfajra alapvetően jellemző a bináris jó-rossz oppozíciók elmélyítése – és ha már itt tartunk, a Ragadozó madarak nőalakjai sem makulátlan szentek. Azáltal, hogy a bajos csajok és a még bajosabb férfiak csapnak össze, emészthetőbbé válnak a girl power túlzásai.
Az utóbbi évre visszatekintve észrevehető, hogy a Botrányhoz és a Wall Street pillangóihoz hasonlóan a Ragadozó madarak is az erős (és olykor férfiakon bosszút álló) női karakterek mellett kötelezte el magát. Viszont Yan filmjében nem a bosszú kapja a fő hangsúlyt, hanem a szakítás feldolgozása. És lehet, hogy Harley számára az abúzív kapcsolat megszűnése fájdalmas volt, de mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az a csodasztikus felszabadulás megtörténhessen.
