Alice Guy-Blaché (ejtsd: „gí-blásé”) a filmtörténeti elsők egyike: nőként, narratív filmrendezőként, kísérletezőként. Vérbeli ősfilmes volt, évtizedes nemzetközi karrierrel, mégis csak a Francia Intézet 2025-ös januári vetítésén szereztem tudomást róla. Szegénységi bizonyítvány? Ha igen, akkor több tucat más filmesé is egyben – amint az a róla készült 2018-as dokumentumfilmből is kiderül. Julie Delpytől Mark Romanekig mindenki nemmel válaszol arra a kérdésre, hallott-e már róla, köztük filmtörténészek is.
Koreeda Hirokazu hétrészes minisorozata, az Asura egy ismert japán széria új feldolgozása – a 70-es években még domináns japán jellegzetességek felnagyításával épp a tőlük való távolságot húzza alá.
Cibulya Nikol 2013-ban végzett az ELTE filmszakos hallgatójaként, majd olyan sorozatokban dolgozott, mint például a Barátok közt, a Dr. Balaton és a 200 első randi. 2018-ban forgatta első rövidfilmjét, az Irinyit, majd következett a Láz és a Mária Terézia szül. A Holnap meghalok az első nagyjátékfilmje, amely különdíjat nyert a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon, és amelyet Nikol elsőként „feminista horrorként” határozott meg. A nők helyzetéről, a transzgenerációs traumákról, a filmrendezőségről és a női barátságokról is szó esett.
Jó szándékból elkövetett felszínesség esete áll fenn Anna Kendrick rendezői debütjében: az intézményesített félrenézésésével is a szexuális ragadozókat bátorító patriarchális társadalmat és a benne vergődő nők fenyegetettségét megtörtént eseményekre támaszkodva, mégis csontig lerágott közhelyekkel akarja árnyalni.
A horrorklasszikusokat is elérő olcsó hollywoodi nosztalgiafétis örvén ezúttal a Paramount tákolt össze egy előzményfilmet a Rosemary gyermekéhez, ami jobb esetben totális félreértés, de valójában maga is elköveti a sátáni megrontást és blaszfémiát a forrásművel szemben.
A hatvanat ma töltő Kelly Reichardt különc jelensége a kortárs amerikai filmnek: jelenléte meghatározó, de nem fenyegető; filmjei jelentősek, de szinte csak cinefil és filmszakmai körökben beszélnek róluk; Oscar-díjnak pedig eddig még csak a közelébe sem ment. Feminista történetmesélés, slow cinema, bressoni realizmus – csak néhány címke, amit ráaggattak pályája során, pedig bőven lehet velük vitatkozni, sőt, többükkel maga a rendező sem ért egyet.
Az észt dokumentumfilm női sorsok, támogató kapcsolatok keresetlenül őszinte polifóniáját mutatja meg, felszabadítóan egyszerű eszköztárral: a beszédkúra és a terapeutikus hatású megtisztulás rituáléit követi anélkül, hogy ideologikussá válna.