Megváltozik-e a lényünk attól, ha újra és újra létrehozzuk önmagunkat?
Nem kell ahhoz sztárnak lenni, hogy az ember aggódjon az öregedés miatt: a társadalmi (vagy belső) kényszer ugyanúgy nyomja mindegyikünk vállát, hogy a lehető legjobb formában legyünk mindig, minden körülmények között. Ám míg valakinek elég az edzőterem és a drogériás kencék, addig némelyek szívesen mennek el a falig a tökéletes kinézetért – akárcsak Coralie Fargeat, aki kíméletlen testhorrorba oltotta a témát, és megfejelte azt a média- és szépségipar, valamint a sztárkultusz éles kritikájával.
Az Alkony sugárút (ki)öregedő hősnőjének parafrázisaként is értelmezhető, letűntnek titulált színésznő és fitneszcsillag, Elisabeth Sparkle (Demi Moore) egy feketepiacon szerzett droggal próbál fiatal maradni, hogy megtarthassa munkáját és hírnevét, azonban a normális működés érdekében létrehozott játékszabályokat nehéznek bizonyul betartani. Fargeat már korábban is foglalkozott a hamis valóság kérdésével a Reality+ című kisfilmjében, ahol egy nyakba ültetett chip segítségével lehet személyre szabni az alany kinézetét, azonban az egyensúly fenntartásának fontossága lényeges: csupán 12 óra programhasználat engedélyezett, a nap másik felében az agynak pihennie kell. Elisabeth csodaszerének hatóideje szintén korlátozott, saját maga és a szó szerint újszületett én, Sue (Margaret Qualley) csupán egy-egy hétig jogosult létezni a kiegyensúlyozott test- és elmeállapot megőrzése érdekében. Sue viszont többet akar, kisvártatva átveszi a kontrollt, ám az egyik én csak a másik rovására létezhet.
Klimax, menopauza, változókor – csak néhány fogalom a női lét átlagos és elkerülhetetlen folyamatai közül, amelyek megélését tovább nehezítik a társadalmi elvárások, az „anti-aging” kultúra, a lelketlen szórakoztatóipar és a közösségi médiával jószerivel kéz a kézben járó digitális képmanipuláció mesterkéltsége, vagy konkrétan Hollywood profitorientált megszállottsága az esztétikum és a fiatalság iránt. A francia rendezőnő minden dühét és szatirikus meglátását beledolgozta A szerbe, az Elisa-Sue páros – az áthallásoktól nem mentesen Harvey-nak (Dennis Quaid) keresztelt – menedzserének alakjában pedig összegyúrta a világ hétköznapi szexizmustól, már-már nőgyülölettől és pénzéhségtől hajtott nagykutyáit.
Az eltérő indokoktól hajtott, fiziológiai perfekció vágyába hajszolt nők korábban is kellő témát szolgáltattak a művészeknek: ahogy Roald Dahl Szuperpempő című novellájában a címben szereplő különlegességgel etetik a csecsemőt az elvárt fejlődés érdekében, úgy az 1959-es Darázsnő / The Wasp Woman (majd a kilencvenes években annak feldolgozása, a Tiltott szépség / Tiltott szépség) a kozmetikaiparban hasznosítja a darázspempőt. Ám egyik kísérlet sem marad megtorlatlanul, ugyanis a természetellenes beavatkozások a szervezet deformációjával járnak – csak nem a kívánt tökéletesség lesz a páciens jutalma, hanem egy fájdalmas testhorror-élmény és az elme megbomlása. Így Elisa kétségbeesett szerhasználata az optimális hibátlanság helyett a Rekviem egy álomért-ben látott gyógyszeraddikciót nyújtja, és csak még inkább felgyorsítja az öregedés főbűnének folyamatát. Izgalmas vizsgálat a filmben az „idegen test” és a „saját test” kettőssége, amelynek szimbiózisban kellene léteznie, ehelyett egy kizsákmányoló függőségi viszonyt kapunk. Annál pedig nincs rémisztőbb és kilátástalanabb helyzet, mikor a saját testünk fordul ellenünk, és a nehezen elért, idealizált képmásunk konzekvensen leamortizál bennünket – átvitt értelemben és konkrétan is. A rendezőnő morbid, abszurd és tragikus látleletet ad a kielégíthetetlen vágyról, hogy önmagunk jobb verziói legyünk, miközben felfejti, hogy az elektronikus képmanipuláció, a plasztikai sebészeti beavatkozások vagy a szupernarkó csalóka illúziói valójában a testképzavar és az identitásválság kezelését jelentik.
Fargeat számos kellemetlen pillanatot okoz a nézőknek azzal, hogy csúcsra járatja reklámesztétikájával a male gaze-t, amiért a tarantinói véráztatta befejezésben nem csak a film fikciójában ülőknek kell megbűnhődnie, hanem a valódi közönségnek is. Vadul ellenünk fordítja a nézői pozíció kukkoló mivoltát, az érzéki közeliek halmozása és a zörejek zavaró felerősítése által képes elérni, hogy jobban feszengjünk egy (intim) testrész láttán, mint az undort és félelmet kiváltó testhorror-részeken. Ehhez azonban elengedhetetlenek az olyan markáns színészek, mint például Dennis Quaid, aki rövid és karikaturisztikus, de annál velősebb szerepben vált ki belőlünk viszolygást. Qualley hátborzongatóan felszabadult és erőteljes performansza újra bebizonyította, hogy generációjának kiemelkedő tehetsége, ahogy az önreflexív karaktert alakító Moore is lenyűgöző a szélsőséges érzelmeket megélő Elisa szerepében.
Ha az ember túljut első lányos zavarán, a váratlan és brutális vizuális megoldások alatt könnyen találhat a narratív szerkezetben és az ok-okozati összefüggésekben hibát (elvileg a szer kiküszöböli a testi hibákat, az Elisát beszervező fiú mégis testpárjához hasonló májfoltot visel), emellett pedig a didaktikus visszavágások és dialógusok is csorbítják a befogadói élményt. Végül Fargeat olyannyira elengedi a gyeplőt, hogy az elefántember széthullása alatt a nézőnek nincs más lehetősége, mint kikapcsolnia az elméjét és menni a vérárral, így rajta múlik, mennyire ragaszkodik a realista megoldásokhoz egy abszolút szürreális történetben.
A szer olyan tömény és meghökkentő metamorfózisra invitál minket, ami nem hagyja, hogy ugyanúgy álljunk fel a moziszékből, mint ahogy abba beleültünk. Rendkívül megosztó mű, viszont zsigerileg hatásos, amely jelző csak nagyon kevés filmre aggatható manapság.
