Ha annyi értelme lenne a The Shrouds befejezésének, mint amennyi magyar vonatkozása, sokkal jobb film lehetne.
Egy ideig úgy tűnt, hogy David Cronenberg teljesen hanyagolja a védjegyévé vált testhorroros témákat, és inkább bűnügyi vagy kosztümös drámákkal fogja befejezni impozáns karrierjét. Aztán a tavalyelőtti cannes-i versenyben felemás végeredménnyel ugyan, de végre-valahára visszatért a kedvenc motívumaihoz és zsánerjéhez, sőt, életműindító-programadó filmjének a címét – A jövő bűnei (Crimes of the Future) – is újrahasznosította. Most úgy tűnik, hogy ezen a csapásirányon vonul tovább: ugyan kimondottan véres dolgok nincsenek a The Shroudsban (kb. A leplek), nekrofil felhangjai, morbid, de jólesően borzongató hangulata izgalmas, stílusos, igazi arthouse body horrort ígérnek. A kanadai mester a maga 81 évével az idei verseny idősebb rendezői közé tartozik, és nem túl meglepő módon komótosabb elbeszélésmódot használ, ráérősen, két órán keresztül boncolgatja az egyetlen high concept ötletre épülő kusza történetet.
A jelen problémái, a jövő megoldásai – David Cronenberg: Crimes of the Future
A huszadik század utolsó évtizedeiben megszokhattuk, hogy egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek korunkhoz a posztapokaliptikus víziók és a sötét disztópiák. Már nem évezredeket, nem is századokat, többnyire csak pár évtizedet ugrottak előre az időben a századvég filmeseinek baljós jövőképei, így némelyiket már beértük, sőt túl is haladtuk. Bár továbbra sem autókkal repkedünk az utcákon és nem más bolygókra ruccanunk át nyaralni vagy új energiaforrásért, beigazolódni látszik azonban az ugrásszerű népességnövekedés, a nyomában jelentkező élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás.
A mellbevágóan cronenbergesre fazonírozott Vincent Cassel a film főszereplője, aki egy ultramodern, high tech-temetőt üzemeltet. A temető lényege, hogy egy új fejlesztésnek köszönhetően – ez maga a film címében szereplő halotti lepel, amibe az elhunytat becsavarják koporsó/hamvasztás helyett, és tele van mindenféle kamerával meg szenzorokkal – a halála után is monitorizálhatjuk szeretteink hogylétét. Egyszerűen csak le kell tölteni egy appot a telefonunkra – a Tinder és a Uber Eats közé –, szinkonizálni az érintőképernyővel ellátott „sírkővel”, és nézegethetjük, amint a kukacok szép lassan végzik a dolgukat. Belezoomolhatunk a halálba. Karsh (Cassel) megrekedt az élni akarás és az elmúlás között: egyrészt a feleségét gyászolja, ez minimum napi egy csontszemlét jelent nála: folyamatosan kontaktusban van a halállal, ha ez a kontaktus közvetett, digitalizált kapcsolat is. Másrészt közben megpróbál továbblépni és pótolni a pótolhatatlant más nőkkel, de mivel ezek a próbálkozások morbid sírkert-körutakba torkollnak, végül exneje ikertestvére (Diane Kruger) vállán vigasztalja magát.
Eddig remek a film. Klasszikus cronenbergi, borongós hangulatú, morbid, technofuturista kommentár a gyászról, a gyászhoz való viszonyunkról, hogy mennyire egészségtelen a múlthoz való ragaszkodás, ugyanakkor társadalmilag mennyire kötelező. Egyszersmind a rendező nemrég (2017-ben) elhunyt felesége emléke előtti tisztelgés is, érezhetően önéletrajzi ihletésű munka. Aztán Karsh (ami olvasható a Crash filmcím egyfajta változanának is) észrevesz az asszony már lecsupaszított arcüregében valami elváltozást, amiről nem tudja eldönteni, hogy rákos csontszövet, vagy valamiféle mikroelektronikai komponens, s az egészet tetézi a sírkert néhány fejfáját ért vandalizmus, ami miatt az egész film összeesküvéses-paranoiás-nyomozós thrillerbe csap át, amiben néha a Karambolhoz (Crash) hasonlóan cringe szexjelenetek is vannak. Ennek a kaotikus, mesterségesen összeborzolt sztorinak bizonyos részei feleslegesen viccesek (van Karsh telefonján egy mesterségesintelligencia-személyi asszisztens, ami néha koalává változik), másokban ott a potenciál egy remek történetre (miszerint a kínaiak a halottakba ültetett chipeken keresztül építenének ki egy világot átszövő megfigyelői hálózatot), és van egy erős magyar szál is benne, aminek eredményeképpen egy adott ponton a főhőseink egy bizonyos Örkény vendéglőben esznek, és kiderül, hogy a magyar zsír lassan, de biztosan gyilkol.
A film második felében a forgatókönyvet is jegyző Cronenberg sajnos teljesen összezavarja a nézőt, egyszerre próbál zsonglőrködni az ígéretes halottilepel-motívummal, a kínai-orosz-magyar surveillance-hacker vonallal, a családon belüli féltékenykedésekkel, és egy titokzatos onkológus figurájával, a cselekmény ezért követhetetlen és következetlen lesz (a remek üzletember és elvileg zseniális, dörzsölt Karsh néha új kaput bámuló borjúként próbálja megérteni, hogy mi zajlik a saját temetőjében, naivan csodálkozik rá olyan dolgokra, amikről elvileg tudomása kellene legyen stb.), amin jottányit sem segít, ha tudjuk, hogy a film eredetileg Netflix-sorozatnak indult, azért van benne ennyi szál.
Ami az alapötleten túl értékelhető a The Shroudsból: Cassel remek, visszafogott játéka, ami érdekes kontrasztban van a sógorát játszó Guy Pearce exaltált viselkedésével; Howard Shore cseppet sem tolakodó zenéje; a Karambol- és Két test, egy lélek-idézetek; a tény, hogy Budapestet következetesen essel ejtik, nem pedig Bjúdapesztnek. Jól induló, a finisben félrecsúszó, de a klasszikus cronenbergi hangulatot jól hozó őszike a The Shrouds: az öreg jó formában van, simán lehet, hogy 2026-ban trilógiává kerekíti ezt a kései horror-reneszánszát. Csak ne restelljen felvenni egy társírót.
