A huszadik század utolsó évtizedeiben megszokhattuk, hogy egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek korunkhoz a posztapokaliptikus víziók és a sötét disztópiák. Már nem évezredeket, nem is századokat, többnyire csak pár évtizedet ugrottak előre az időben a századvég filmeseinek baljós jövőképei, így némelyiket már beértük, sőt túl is haladtuk. Bár továbbra sem autókkal repkedünk az utcákon és nem más bolygókra ruccanunk át nyaralni vagy új energiaforrásért, beigazolódni látszik azonban az ugrásszerű népességnövekedés, a nyomában jelentkező élelmiszerhiány, a kifogyóban lévő természeti erőforrások, a környezetszennyezés és a klímaváltozás.

David Cronenberg legújabb filmjében, a Crimes of the Future-ben nem vesződik azzal, hogy pontosan kijelölje számunkra, mikor is játszódik a cselekmény, az viszont több jelzésből is nyilvánvaló, hogy itt sem olyan távoli jövőről van szó. Bár megmutatkozik a technikai fejlődés is, a hangsúly mégis inkább annak melléktermékén, a környezetszennyezésen és az ennek hatására új irányokba fejlődő emberi testen van. A nyitójelenetben egy kisfiút, Breckent (Sotiris Siozos) látunk a tengerparti házuk előtt, aki meglehet éppen az emberi evolúció új fejezetének előfutára. A jóízűen plasztikot ropogtató Breckent tulajdon anyja is elborzadva nézi, sőt végez is vele, mert az ilyen csodabogarakat sem a közvetlen környezetük, sem a társadalom nem fogadja könnyen, még a Crimes of the Future világában sem, holott itt már megjelentek a „vadhajtások”, azaz a test különböző, elsősorban belső deformitásai, melyek regisztrálására külön hivatal is létrejött.

A fájdalom érzete viszont – legalább is az emberek többségénél – már a múlté, ez pedig új távlatokat nyit meg a testet középpontba állító művészek előtt, még látványosabb és egyben elborzasztóbb módokon feszegetve az előadóművészek és a nézők határait. Az újabb és újabb belső szerveket növesztők egyaránt keltik fel a tudomány, a szervkereskedelem, a különféle legális vagy illegális szervezetek és a műpártolók figyelmét. Az avantgárd performance artist, Saul Tenser (Viggo Mortensen) művészete is abban rejlik, hogy a benne amolyan vadhajtásként növekvő szerveket performance-ok keretében, élőben távolítja el sebész barátnője, Caprice (Léa Seydoux). Tenserre egyaránt felfigyelnek a belső szerveket regisztráló hivatal munkatársai (Kristen Stewart és Don McKellar), a hatalom képviselői (Welket Bungué), és Brecken édesapja (Scott Speedman) is. Utóbbi azt szeretné, hogy Tenser az ügyük mellé állna, melynek kulcseleme, hogy Caprice egy performance keretében nyilvánosan boncolja fel a fiút. Az apa szerint a műanyaggal táplálkozó Brecken nyilvános boncolása felébreszthetné az embereket és forradalmasíthatná a mutációról való gondolkodást, nem utolsósorban elősegíthetné, hogy végre ne problémaként tekintsenek a műanyagszennyezésre – az apa szerint ugyanis a halott kisfiú az evolúció új lépcsőfokát jelenti. Brecken emésztőrendszere lehet a kulcs napjaink egyik legégetőbb problémájának, a műanyaghulladék felhalmozódásának megoldására, sőt egyben a népességnövekedéssel járó élelmiszerhiány orvoslására is. Vannak azonban, akik pusztán egy veszélyes szektát látnak a műanyagevőkben, Tenser pedig választás elé kerül, hogy kinek az oldalára is álljon.

Filmjének alapötletét a rendező az angol szatirikus író, Jonathan Swift (a Gulliver utazásai szerzője) 1729-es esszéjéhez, a Szerény javaslathoz hasonlította a cannes-i sajtótájékoztatón. Szóban forgó szatirikus esszéjében (teljes címén: A Modest Proposal For preventing the Children of Poor People From being a Burthen to Their Parents or Country, and For making them Beneficial to the Publick) Swift az éhínség megoldására a jóltáplált, egy év körüli gyerekek elfogyasztását javasolja, különböző recepteket is kínálva elkészítésükre. Swift a bőséges iróniával adagolt sokkoló javaslatával valójában a kormány és a közvélemény figyelmét kívánta felhívni kora nagyon is égető problémájára: a szegénységre és a nyomában járó éhínségre. Hasonlóképpen jár el Cronenberg is, aki a környezetvédelemért vívott szélmalomharc helyett kínál a Swiftéhez hasonlóan bizarr és megbotránkoztató megoldást. Szándékosan nem emelem ki az írásomban a film bizonyos, többekben komoly ellenérzést kiváltó jeleneteit, mert kontextusukból kiragadva nehezebb megérezni Cronenberg alkotásában a swifti iróniát. Minden morbid túlzása ellenére Cronenberg alkotása abban aligha téved, hogy az evolúció kulcsa nem annyira a legrátermettebb túlélésében rejlik, sokkal inkább a változásokhoz való alkalmazkodás képességében. Márpedig, a Crimes of the Future szerint, ha az emberi faj fenn akar maradni, akkor a testünknek alkalmazkodnia kell a felhalmozódó környezetszennyeződéshez, köztük a műanyagszennyeződéshez is, főleg mert egyre inkább úgy tűnik, hogy képtelenek vagyunk érdemben felvenni ellene a harcot.

Cronenberg nem csak az emberi test szándékos vagy természetes deformitásait, a gép és az emberi szövet találkozását vizsgálgatja előszeretettel alkotásaiban, de az ehhez társított szexualitást is, nem véletlen, hogy az olyan filmjei, mint például a Két test egy lélek, vagy még inkább a Karambol előkelő helyen szerepelnek a legbizarrabb szexuális aktusokat felsorakoztató listákon, a Crimes of the Future pedig várhatóan kapásból a lista élére ugrik majd. Itt ugyanis a sebészi beavatkozás nem csak látványosságként és művészi kifejezésformaként szolgál, de ez lett az „új szex” is. Léa Seydoux és Viggo Mortensen kettőse annyi erotikát visz bele a gyönyörűen fényképezett, de még cronenbergi mércével is extrabizarr aktusba, hogy az garantáltan velünk marad még egy darabig. Cronenberg legújabb filmjében minden pillanatban és minden tekintetben az emberi test áll a középpontban, ez a művészet ihletője és egyben tárgya is, a testiség és a szexualitás forrása, de a lázadás és a társadalmi normákkal való szembehelyezkedés eszköze is. A Crimes of the Future a szex mellett a test művészi átformálására, a szépészeti beavatkozásokra, a performance-okra, az egyéniséget hangsúlyozó tetoválásokra is swifti megoldásokat kínál, de új értelmet ad a „belső szépség” kifejezésnek is.

És hogy hol kapcsolódik mindezekhez a bűn? Valahol ott, ahol azt a rendező már az 1970-es, azonos című, ám teljesen más cselekményszálat futtató alkotásában is láthattuk: a titkos szerveződések, az illegális tevékenységet folytató vállalatok, a saját hasznukat kereső hivatalnokok – mint ez esetben Timlin (Kristen Stewart) és Wippet (Don McKellar) – ténykedésében, és nem utolsósorban a mindenkori rend stabilitását veszélyeztető, a változást és haladást szorgalmazó emberi tevékenységekben. Cronenberg legkiemelkedőbb filmjeiben, ahogy a Crimes of the Future-ben sincs ez másképp, a test és annak elváltozásai vagy szándékos eltorzítása az általánosan elfogadott társadalmi normákkal és a „tudomány jelenlegi állásával” való nyílt szembehelyezkedés megnyilvánulása, melyben a nem feltétlenül legális tevékenységet folytató vállalatok a lehetőséget, míg mások inkább a veszélyt látják. Az egyén ezúttal is inkább eszköz a mindenütt jelenlévő, tevékenységükkel láthatatlanul is behálózó, befolyásos szervezetek ütközetében, melynek kereszttüzében ezúttal is az emberi test és a fejlődés áll.

A Veszélyes vágy, a Cosmopolis és a Térkép a csillagokhoz erősen vitatható kitérői után Cronenberg visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért, és ami méltán tette a legismertebb és a leginkább botránykeltő rendezők egyikévé. A kanadai rendező ezúttal egy nagyívű, elegáns, gyönyörűen fényképezett (operatőr: Douglas Koch) és nem kevés iróniával adagolt bizarr testhorrorban elmélkedik az emberi test lehetséges evolúciójáról és arról, hogy milyen új lehetőségeket hozhat a fejlődés a testhez szorosan kapcsolódó szexualitásban, a művészetben és milyen új távlatokat nyithat a bűnözésben, illetve egyáltalán abban, hogy mit is tekintünk bűnnek. Ellentmondásosnak tűnhet ugyan egy ilyen bizarr felvetésekre épülő, sok tekintetben megbotránkoztató alkotást elegánsnak és érzékinek nevezni, ám tény, hogy testhorror aligha kapott még ilyen pazar és művészi megjelenítést.