David Cronenberg törzsrajongóinak bele kell törődniük abba, hogy mesterük 2005-ben komolyan átgondolt fordulatot hajtott végre pályáján: az Erőszakos múlttal gyakorlatilag filmnyelvet váltott. És amiről sokan azt gondolták akkor, hogy egyszeri kirándulás az elbeszélő műfaji film világába, arról ma már világosan látható, hogy új pályaszakasz. Pedig a kanadai rendező legújabb filmje, a Veszélyes vágy nem is áll annyira távol az életmű fősodrától, mint gondolnánk.
„Drága Végzet, engedd meg nekünk, a barátomnak és nekem (...) hogy egyetlen lélekké váljunk, még ha á distance is, hogy kezet nyújtsunk egymásnak a »magasabb, távolibb, szélesebb«, vagy ahogy a barátom fogalmaz, a »jó és szép« keresésében, hogy támaszai lehessünk a számos tévelygőnek. Engedd, hogy az őrangyala legyek, ihlető szelleme, aki mindig új és nagyobb dolgokra sarkallja őt” – ez az idézet jól érzékelteti az új Cronenberg-opusz alaphangulatát. A fenti szövegrész Sabina Spielrein naplójegyzetei közt található, az említett „barát” pedig nem más, mint Carl Gustav Jung, a modern pszichológia történetének kimagasló alakja. Sabina Spielrein a pszichoanalízis hőskorának méltatlanul mellőzött figurája volt, aki Jung doktor pácienséből az első női pszichoanalitikus „státusáig” küzdötte fel magát, majd Sigmund Freud munkatársává vált, és egybehangzó szakmai vélemények szerint meglehetősen inspiratívan hatott e két illusztris férfiú gondolkodásmódjára és – magánéletére. Főként a (különben szolid családapa) Jungéra, akivel szenvedélyes és a polgári társaslét kereteit szétfeszítő erotikus viszonyt ápolt évekig. Nem Cronenberg az első filmrendező, akit megihletett tragikus, áldozati elemeket sem nélkülöző életpályája: a magyar-német Elisabeth Márton dokumentumfilmet forgatott róla (Ich hiess Sabina Spielrein / Nevem Sabina Spielrein), Roberto Faenza pedig Lélekszakadva címmel vitte vászonra történetét.
Érthető, hogy a pszichoanalitikus háromszögben rejlő lehetőségek izgatták a kanadai mester fantáziáját: a személyiség rejtett, elfojtott, sötét oldalának kutatása, lélek és test disszonáns viszonyrendszerének ábrázolása sosem állt távol tőle, és ha áttekintjük az életművet, a legújabb mű mentén – némiképp meghökkentő módon – a talán leginkább szubverzív Cronenberg-filmhez, a Karambolhoz jutunk vissza. Csakhogy míg az 1996-os film szexualitás és halálvágy határterületeinek radikális feltérképezésében volt érdekelt, emez a psziché titkos bugyrait külsődleges, leíró eszközökkel közelíti meg – magyarán, a pszichoanalízis szédítő világa alig több, mint háttér gyanánt szolgál egy szerelmi-erotikus töltetű (melo)drámai történethez, amely a maga során viszont illusztratív szerepet tölt be. A múlt századelő képeskönyvszerűen megelevenedő polgári miliőjébe lépünk, keménykalapos, szivarozó, sétapálcás úriemberekkel, fehér csipkegalléros úrhölgyekkel, konflisokkal, svájci vidéki szanatóriummal és osztrák császárvárossal, a békebeli idők összetéveszthetetlen levegőjével – és ez mind rendben is lenne így.
Azok a részek azonban, amelyek a leginkább hivatottak lennének a pszichoanalitikus jelleg erősítésére és elmélyítésére, a kísérleti fázisban lévő terápiás együttlétek alapvetően két tényezőn siklanak ki: egyrészt a mozgóképi ábrázolás konvencionális eszközein, másrészt a Spielreint alakító Keira Knightley egyfajta szerepidegenségén. A skizoid, mazochisztikus lelkialkat filmes megjelenítése másfajta karaktert kíván, mint amivel rendelkezik; egy (a magyar nézők számára legalábbis) óhatatlanul felötlő párhuzamot idézve: Szász János Ópiumja korántsem hibátlan alkotás, de pszichotikus hősnőjének szerepében Kirsti Stubø telitalálat volt. Márpedig a fiatal orosz-zsidó lány neurózisának természetrajza központi jelentőségű a két, több szempontból nehezen kibékíthető – mester és tanítvány, zsidó és protestáns, cinikus és misztikus, kis- és nagypolgári – pozíciót elfoglaló, egymással mindinkább ellentétes tanokat hangoztató tudós viszonyának alakulásában; kísérleti alany és folytonos inspirációforrás, a társadalmi és orvosetikai határátlépés eredője. Ő Jung animája, hogy az analitikus pszichológia fogalomkörében maradjunk. A film legsikerültebb képsorai talán a két férfi közti kommunikációhoz kötődnek: Michael Fassbender (Jung) és a Cronenberg állandó színészének számító Viggo Mortensen (Freud) felvillant valamit abból a szellemi pezsgésből, amelyből „kiforrott” a lélektani gondolkodás nyugati civilizációt megrengető átalakulása.
A pszichoanalízis mint téma is ebben a kommunikációs térben marad: elméleti jellegű párbeszédekből, kölcsönös álomelemzésekből bomlik ki a szexuális elfojtásoknak, Erosz és Thanatosz kettősségének problémaköre, világossá téve, hogy amit látunk, nem magáról a pszichoanalízis által felvetett súlyos kérdésekről, hanem három, a pszichoanalízist meghatározó figura egyéni sorsdrámájáról szól. Az a minden tekintetben konvencionális, a hagyományos filmelbeszélés dramaturgiájára és képi világára építő filmnyelv, amelyet Cronenberg az elmúlt években művelt, nem is bír el többet – a kanadai direktor, jó arányérzékkel, nem terheli jobban filmje szerkezetét, mint amennyire feltétlenül szükséges. Megindító, de nem felkavaró film ez: nem mélyelemzés, csak egy eltávolított, futó pillantás a mélyelemzés módszertanára, magántörténeti érdeklődéssel. Mintha kulcslyukon át lesnénk a terápiát.
