A szív hídjai Meryl Streep és Clint Eastwood pályájának is különleges darabja. Melodráma, ami nagy magabiztossággal használja a műfaji elemeket, Douglas Sirk-i éleslátással engedi be a társadalmi valóságot a szerelmesek történetébe, s egyszerre kérdőjelezi meg a liberálisnak és konzervatívnak tartott életmódok relevanciáját.
Kevés filmről él olyan éles kép a fejemben, mint amennyire Eastwood rendezésének utolsó jelenete a tudatomba és az emlékeimbe vésődött. Valamelyik kereskedelmi csatornán találkoztam először a film végével, és bár nem tudtam, hogy milyen moziról van szó, és legfőképpen hogy mi a történet tétje, képtelen voltam elkapcsolni. Azóta többször láttam teljes terjedelmében a filmet, bizonyos aspektusairól máshogy is gondolkodom, mint az első megtekintés idején, a kezdeti találkozás erejét viszont semmilyen elméleti megfontolás nem tudta felülírni. Máig úgy gondolom, hogy – a maga melodramatikus túlzásaival együtt – A szív hídjai befejezésének ott a helye a filmtörténet legerősebb zárlatai között: Eastwood (és persze Streep) képes néhány gesztusba sűríteni a végső döntés súlyát, s egyetlen jelenetben összefoglalni mindazt, amiről a 130 perces játékidőben szó volt.
A kész film láttán aligha hihetjük, de A szív hídjai is megjárta a hollywoodi stúdiórendszer szövevényes útvesztőit. Steven Spielberg cége még a megjelenés előtt megszerezte Robert James Waller azonos című regényének megfilmesítési jogait, de a projekt sokáig nehézségekkel küzdött, rendezők és forgatókönyvírók váltották egymást (Sydney Pollack és Ron Bass is szóba került), és bár a férfi főszerepre a kezdetektől fogva Eastwoodot szemelték ki a producerek, Francesca kapcsán Streep előtt többek között Isabella Rossellini, Jessica Lange és Susan Sarandon is versenyben volt. Streephez későbbi partnere ragaszkodott, s ahogy Erin Carlson a színésznőről szóló könyvében olvashatjuk, a két főszereplő alig-alig beszélt a forgatások előtt, mert Eastwood úgy gondolta, a kezdeti jeleneteknek jót tesz az idegenek közötti feszültség. A két színész attól is tartott, hogy a világnézeti különbségek majd éles konfliktusokhoz vezetnek, viszont ahogy a film, úgy a közös munka is azt bizonyította, hogy ezek a berögződések leküzdhetőek, a pozíciók korántsem annyira kötöttek, mint elsőre gondoljuk.
„Kimentem volna a divatból?”
Clint Eastwood az 1995-ös A szív hídjai előtt három évvel készítette el pályája egyik legfontosabb művét. A Nincs bocsánat a western alapvető értékeit és az Eastwood által oly gyakran alakított magányos hős (Hadas Miklós kifejezésével élve „az örök cowboy” ) figuráját is kritikával illette. A szív hídjai ugyancsak ennek a toposznak az eredeti megközelítését hozza. Robert Kincaid (Eastwood) a National Geographic fotósa, művészlélek, aki valójában saját megítélése szerint egyáltalán nem művész. Bár alkotó tevékenységet folytat, a magazin objektív, személyes utalások nélküli képet kér tőle, Robert tehát egyéni ambíciói helyett beleerőlteti magát az intézményrendszerbe.
Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992
A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.
Bár a film mindössze egy maréknyi helyszínen játszódik, Eastwood karaktere klasszikus road movie-hős, aki folyamatosan úton van, de sosem érkezik meg sehová, ám épp ezért ebben a terek és idők köztiségben lehet őt leginkább megérteni. „Ez az otthona, hogy lenne semmi?” – mondja a férfi az egyszerű életmódja miatt pironkodó Francescának (Streep), egyértelműen kifejezve, hogy bár neki látszólag nagyobb a szabadsága, egyáltalán nem elégedett. Eastwood megformálásban a karakter akaratlanul is játékba hozza a színész-rendező által korábban képviselt konzervatív férfiértékeket, ugyanakkor világfiként hivatkozik magára, a szigorú szabályok, az emberi szabadság korlátozása ellen érvel. Itt érhető tetten leginkább A szív hídjai mélysége: a film csak ugródeszkának használja a magányos hős és a sokat látott csábító jellemvonásait, hogy egy sokkal komplexebb, épp ezért erősebb társadalmi reflexióval rendelkező karaktert alkosson meg.
Francesca útja sokkal egyértelműbb. Klasszikus háziasszonyként ismerjük meg, akinek a család szentsége a legfontosabb. Gőzölgő étellel várja a munkából hazatérőket, hivatását feladja, mert férje nem szeretné, hogy dolgozzon. Ám a néző is pontosan tudja, amit Robert nagyjából a film felénél mond szerelmének: „maga minden, csak nem egy egyszerű nő.” Meryl Streep karrierje egyik legkiválóbb alakításával szívfájdítóan ábrázolja a nő ébredésének stádiumait. Apró dolgokról van csupán szó – vesz magának egy új ruhát, megsimogatja a hasát –, ezekben a gesztusokban mégis páratlan erővel jelenik meg az érzelmeivel folyamatosan küzdő nő jelleme.
„Nem mindenkinek való a család”
A melodráma a leggyakrabban használt (néhányak által vitatott, vagy legalábbis pontatlannak tartott) meghatározás szerint olyan műfaj, amelyben a karakterek boldogulását valamilyen náluk nagyobb erő gátolja. Ez az erő lehet a sors – vagy jelen filmük esetében a társadalom. Hiába születnek meg a tiszta érzelmek, a környezet nem járja végig azt az utat, amit a két főhős. Ők nem ismerik fel, hogy a „konzervatív” és a „liberális” csak egy címkék, a szabadság és az otthon csak egy fogalom, s az igazság valójában az egyes emberekben rejlik. Ez az ellentét teszi eleve elrendeltettté a bukást, és ez leginkább az éttermi jelenetben válik egyértelművé: ott egy olyan nőt látunk, akiről a környék elkezdte terjeszteni, hogy félrelépett, s ezért jóformán kiveti magából a lakosság. Az addig végtelenül magabiztos Robert elbizonytalanodik, be kell látnia, hogy fogalma sem volt, milyen viszonyok veszik körül Francescát. Iowa kietlen pusztái ugyancsak tökéletesen jelzik a konfliktus feloldhatatlanáságát: a végeláthatatlan mezőkön csak a szél fúj át, mégis van az egész területben valamiféle fenyegető kiüresedettség.
Elemzések sora szól arról (kortárs filmes környezetben például Claire Jenkins könyve), hogy a nukleáris család az egyik legfontosabb érték az amerikai filmben. Természetesen sok moziban láthatjuk ennek az ideának a válságát, de végül az esetek döntő többségében megtörténik az újraegyesítés. A szív hídjai viszont teljes fegyverzettel támadja a meghatározó társadalmi jelenséget. „Van egy kis gondom ezzel az amerikai családi etikával, ami látszólag hipnotizálja az egész országot” – fogalmazza meg Robert az egész film alapállását, amit egyébként tovább erősít Francesca gyerekeinek a szála, aminek a jelentősége első megtekintésre nem is tűnik ki igazán.
A nő sorsát halála után ismerjük meg, amikor a gyerekek anyjuk hagyatékát tanulmányozzák. Idővel kiderül, hogy az új generáció is küzd a maga magánéleti problémáival: egyikőjük rossz házasságban szenved (és pont azért nem mer kilépni belőle, mert szülei azt erősítették benne, hogy a válás kívül esik az elfogadott normalitáson), a másiknak pedig a teljes világképe omlik össze azáltal, hogy megtudja az igazságot a szüleiről. De mit árul ez el a család mítoszáról, ha nem azt, hogy az egész intézményt csak a problémák szőnyeg alá söprése tart életben? Mennyiben van relevanciája egy olyan konstrukciónak, amit csak a kegyes hazugságok tartanak össze? A gyerekek megjelenése azért is nagyon fontos, mert ezáltal Eastwood társadalombírálata is kortalanná válik; a rendező nem egy-egy kor családhoz fűződő viszonyát vizsgálja, hanem általánosságban ennek a kérdéskörnek a fontosságát az Egyesült Államokban. Minden bizonnyal igazuk van azoknak a szerzőknek, akik szerint A szív hídjai finoman előrejelzi a rendező fókuszváltását – ezt követően ugyanis az egykori westernhős egyre erőteljesebben fordul a kortárs Amerika társadalmi problémái felé.
A melodrámai hős bukása eleve elrendelt, épp azért a film befejezése sem lehet boldog. A szív hídjai sem happy enddel zárul, és a felszínen úgy tűnik, mindez egy döntés következménye. A néző úgy érezheti, Francesca kinyithatná az ajtót, s elmehetne Roberttel. A valóság azonban ennél is tragikusabb: a nőnek valójában nincs választása. Ha enged az érzelmeinek, egy életen át kísérti majd a bűntudat, amiért elhagyta a családját. A maradással viszont a tiszta, minden elsöprő szerelemről mondott le, ám a családi idillen belül meg tudta találni azokat a pillanatokat, amikor gondolatai elkalandozhattak. Könnyen lehet, hogy Francesca így sérült legkevésbé, a befejezés tragikumát tehát sokkal inkább az adja, hogy a karaktereket olyan helyzetbe kényszeríti a külvilág, hogy csak a nagyobb és a kisebbik rossz közül választhatnak.
A szív hídjai eszközeiben nagyon nem mai film, ereje azonban fikarcnyit sem kopott az elmúlt három évtizedben. Eastwood a legnagyobb mestereket idéző módon jut el a melodráma csúcsáig, amikor a szakadó eső és a hangos vonósok ellenére sem tudjuk nem átérezni a mély emberi tragédiákat.
