A slow cinema Fülöp-szigeteki mestere – aki múlt év december 30-án lett 66 éves – több mint másfél évtizede robbant be a filmes világba. Kelet-Európában jobb híján Tarr Bélához hasonlítgatják, holott húsznál is több monstre képfolyamában a bűnt és bűnhődést, a pszichózisokat, a történelmet, a kiszolgáltatottságot, a természet roppant erejét „filmezi”. A nemritkán nyolc-tíz órás alkotásainak fő kérdése, kozmikus stílusuk ellenére: a direktor országának múltja, jelene, jövője.
Előrebocsátás
Lav Diaz az egyik legtöbbet elemzett ázsiai kísérleti filmes,1 jó pár éve kedvelt vendége a „nyugati” kultúrvilág mozgóképes ünnepségeinek. Nem tisztem igazságot tenni az analízisek között, sem kronológiát, sem egzakt tematikai elemzést nem szeretnék közreadni. Most inkább pár motívum, a művek megtekintése utáni esszencia vázlatára vállalkozom. Szövegem tehát inkább olvasat, mint portré.
Bár a képalkotási technikák és megosztásuk tömegszintű elterjedése majd’ 20 éves folyamat már, Diaz sikere talán abban a kapitalista instant kulturális paradigmaváltásban fedezhető fel, amelynek a gazdasági válság (2008) utáni elitellenességét egyfajta valóságellenesség is jellemzi. E vitatható nézet szerint a kultúrában ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy új izmusok helyett a korábbi szubkulturális és trash értékek váltak mainstreammé.2 E logika alapján talán jobban érthető, hogy Lav Diaz szikár, minimalista, sufnituning camcorderes/okostelefonos képfajtája hogyan lehetett világhírű. Valljuk be, a lassú filmek analóg, filmszalagról vetített vibrálása még akkor is érdekes a szemnek (kimódoltság nélkül is), ha fél óráig csak egy falat nézünk. A digitális képből azonban hiányzik ez az anyagszerűség. Diaznak mégis sikerült olyan műveket alkotnia, amelyek ezt a problémát megoldották. Nála az amatőr megoldások párhuzamba állíthatóak kozmosza lepusztultságával.
A 2000-es évek közepére mélypontjára került filippínó mozit a digitális technika és jó pár tehetséges alkotó élesztette újjá. Az áttörés pont 2008-ra tehető, amikor a párizsi filmfesztiválon több alkotó is bemutatkozott. Ebben az évben hívja fel magára a figyelmet Velencében a tagalog nyelvű, cinema direct független filmes Lav Diaz is.
Élet- és országrajz
Azt hiszem, a távol-keleti messzeség miatt itt nem spórolható meg se a személyes életrajz, sem az nemzeti történelem áttekintése.
A Fülöp-szigetek 19. századi társadalmi és politikai konfliktusai a szerzetesrendekkel függtek össze. A napóleoni háborúk után az angolok, kínai kereskedőkön keresztül, olyan befolyást szereztek, hogy nemcsak az elit, de a parasztság is exportra termelt. A kínaiak be is költöztek az országba és keveredtek az őslakossággal, egy generáció alatt (katolizációval együtt) a földműves elitté váltak. Szembekerültek a dominikánus renddel, ami ahhoz vezetett, hogy e mesztic csoport lett a filippínó nacionalizmus zászlóvivője. Valójában inkább spanyollá akartak válni. Mikor 1859-ben a jezsuita rend visszatért a régióba, új kulturális reneszánsz indult meg. Ám a spanyol főség 1870-ben szorított, s ezért a szigeteken új mozgalom indult el, amelynek a filozófus, történész, író José Rizal volt a szellemi atyja. Céljuk meszticként a spanyol parlamentbe való bejutás volt. Csakhogy ők a spanyol és a tagalog nyelv együttes fejlesztésében látták a jövőt. Emellett azonban megjelent egy plebejus réteg is, akik nem igazán szerettek volna spanyolokká válni, az ő vezetőjük volt Andres Bonifacio. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert szervezetével, amely az egyre brutálisabban fellépő kormányzati erőket provokálta. Beleegyezése nélkül Bonifacio Rizalt tette meg szervezete vezetőjének, mire a spanyol főkormányzó 1896 végén kivégeztette Rizalt. Kitört a felkelés, és 1898-ban kikiáltották a Fülöp-szigetek függetlenségét. Igen ám, de ekkor zajlott a spanyol–amerikai háború – főleg Puerto Rico miatt –, és rövidesen belső hívásra az amerikaiak megjelentek a szigeteken és elzavarták a spanyol elitet. Az amerikaiak sok ígéretet valóra váltottak, de függetlenséget nem adtak,3 ez azonban egy újabb, filippínó–amerikai háborút szült, melyben több tízezren vesztették életüket. Amerika nem tudott kiegyezni a spanyol–filippínó és kínai–filippínó vezető réteggel, parasztsággal, ezért egy hosszú okkupációs időszak következett. Ám a kereskedelmi és a kulturális fejlődés nőtt, a bevándorlás is megindult az USA-ba, és végül 1935-ben megválasztották Manuel Quezon elnököt, aki az előbbi réteghez, míg Sergio Osmeña alelnök az utóbbihoz tartozott.4 A térségben ekkor jelentek meg a japánok, az amerikaiak pedig Hawaiira szorultak vissza.
A tradicionális filippínó elit jól fogadta az új hatalmat. Egy korrupt, nepotista kormány is alakult, de miután vidéken elég nagy lett a fosztogatás és a helyi földbirtokosok szorítása is kemény volt, ezért a 2. világháború idején egy kommunista gerillacsapat, a Hukbalahap (HUK) jelent meg. Az ország több részre szakadt, végül az amerikaiak a HUK-vezetőt, Luc Tarucot és Castro Alejandrinót támogatták, akik el is foglalták Manilát, de MacArthur tábornok végül bűnözőknek nyilvánította a csapatokat.5 A HUK az árulás miatt felkelést szervezett, mely 1953-ig tartott. Választási csalással, de amerikai támogatással Manuel Roxas lett az elnök, akinek „megadta” Amerika a függetlenséget. Az elnök váratlanul meghalt, őt a Quirino-kormány követte, de reformokat nem tudott bevezetni, sőt újra önző és korrupt időszak következett. Az amerikaiak a koreai háború miatt félrenéztek, s ekkor jött az 1953 és 1957 között elnökösködő Magsaysay, aki felszámolta a HUK-ot, földet osztott, iparosítást indított el, törvénykezési reformot vezetett be, s az amerikaiakkal is jó viszonyt létesített. Az ország 1960-ra a térség legjobban fejlődő állama lett, társadalma megmozdult. Ám 1957-ben az elnök balesetben meghalt, utódai pedig sikeresen leépítették az országot, amely újra néhány család kezére jutott, a HUK is feléledt, és a több évszázada muszlimok által lakott déli tartományokban is újra zúgolódás indult (Moro Felszabadítási Front).
A körülmények kilátástalanok lettek, és ekkor újra beavatkozott Amerika: hatalomra segítették Ferdinand Marcost, aki jó szónok volt, de népszerűségét feleségének, Imeldának köszönhette. Sok reformot ígért, több réteggel kiegyezett, de a muszlimokat és a kommunistákat nem tudta megfékezni. 1970-ben a dühödt tömeg megostromolta az elnöki palotát, a pápa ellen látogatása idején merényletet követtek el. A káosz megfékezésére 1971-ben „Új Társadalom” néven programot hirdetett a korrupció letörésére, valójában rendkívüli katonai állapotot vezetett be. Negligálta az emberi jogokat, megszüntette a választásokat, elbocsátotta a közszolgákat, családtagjaiból kis hatalmi elitet hozott létre. De a gazdasági csoda elmaradt, s az elnök továbbra is gerillákkal hadakozott. Az emigráns ellenlábasát, Beningo Aquinót vélhetően agyonlövette. A meggyilkolt politikus felesége, Corazon lett az ellenzék vezetője. Mivel a katolikus egyház a nőt támogatta és a hadseregből is többen dezertáltak, végül Marcos átadta az elnökséget a Fülöp-szigetek első női elnökének. Bár a következő időszakban a gazdasági fellendülés nem volt egyértelmű, az emberi jogok megsértése abbamaradt, viszont a Marcos előtti elitek visszatértek. Új alkotmányt fogadtak el, erősebb szabadságjogokkal. Fidel Ramos vezetése stabilitást hozott, és a muszlim területek autonómiát kaptak. Ezután több elnök következett: volt, akit lecsuktak, volt, aki maffiaügyletei miatt bukott meg. Majd a 2010-ben hatalomra kerülő Beningo Aquino III alatt az ország gazdaságilag kilőtt, annak ellenére, hogy a Haiyan szupertájfun (2013) és egy nagy földrengés romba döntötte az országot. A prosperitás ellenére a szegénység és a bűnözés továbbra is rekordmagas maradt.
Ezt lovagolta meg Rodrigo Duterte, aki „Piszkos Harryként” került az elnökségbe 2016-ban, és átfogó kábítószer-ellenes kampányt vezényelt le: a rendfenntartók teljes felhatalmazással, akár erőszakos eszközökkel is akadályozhatták a kábítószer-terjesztést és -fogyasztást. A kommunista gerillákkal rendezettebb viszonyt alakított ki, de a muszlimokkal nem sikerült zöldágra vergődnie. Hasonlóan Amerikával sem, amelynek elnökét „son of a whore”-nak nevezte. A kínaiak és az oroszok viszont tárt karokkal fogadták. A COVID megtépázta országát, és idős kora miatt Duterte 2020-ban visszavonult a közélettől.6 A választást 2022-ben Marcos diktátor fia, Bongbong nyerte.
Látható, hogy a Fülöp-szigeteken az örök körforgás tényleg generációkán átívelő élmény.
Lavrente Indico Diaz 1958. december 30-án született Mindanao szigetén a mai Datu Paglas területén.7 A környék az iszlám szeparatisták egyik fő „csatatere”. Apja muszlim, anyja katolikus tanár volt. Azért érkeztek Manila központjából, hogy a szegényeket tanítsák. Az összecsapások rányomták bélyegüket az életükre. Diaz példaértékűnek tartja szülei elhivatottságát. Számára a film egy eszköz, amely „vizsgálja” a pszichét. Annak ellenére, hogy hosszú órákat kellett utaznia a városba, Diaz rendszeresen járt moziba apjával. Lino Brocka Manila a fény markában (Maynila, sa mga Kuko ng Liwanag, 1975) című pszichothrillere hatalmas hatást gyakorolt rá. Az 1970-es rendkívüli állapot után őt és családját elzárták a helyi iskolában. Tanúja volt atrocitásoknak, megveretéseknek, több barátját is elvesztette a kínzások miatt. A harcok következtében a család Tacurong városába költözött. Diaz 1980-tól közgazdaságot tanult a cotabatói Notre Dame Egyetemen. Filmkritikákat, majd 1991-től szkripteket írt akciófilmekhez. A Regal filmstúdióba szerződött, ahol (40 évesen) 1998-ban kapott lehetőséget először rendezésre.
Motívumok
E hosszabb előkép felvázolására azért volt szükség, mert Diaz a filmjeiben szinte valamennyi korszakot ábrázolja. Bár „készletei” jelentősen fejlődnek, alapvetően az alábbi motívumok és témák foglalkoztatják:
- A történelem (politikum), a pszichikum (hasadás) és az esztétikum (univerzalizmus) hármassága érdekli. Mindhárom megfeleltethető a fanatizmusnak, a traumának és a monotonitásnak;
- Az erőszak és feldolgozása foglalkoztatja. Szereplőinek szegénységgel, nemi erőszakkal, az ország és a természet nyomasztó erejével kell szembenézniük. Legtöbb, főleg női alakjai poszttraumatikus állapotúak;
- A jelen társadalmában és a történelemben egyaránt keresi az okokat: bemutatott spektruma a nemzeti hősök lázadásától a szexuális kizsákmányoláson, a bűnözésen és alkoholizmuson át vezet. Legtöbb filmje sűrűn benőtt rurális világokban játszódik, ahol a fák sok mindent elnyelnek. Országának mentális kartográfiáját ábrázolja, történelmi miliője anakronisztikus, természeti képe fenyegető, nyomasztó;
- A történelemből a terror, a nőknél az erőszak érdekli, a fiatal férfiak szabadságra vágyó értelmiségiek (írók, költők, rendezők) vagy forradalmárok (de ez jelenthet gyilkosokat is). A társadalmi devianciákat is kutatja;
- A lelki és társadalmi összeomlás mellett visszatérő motívuma a természeti apokalipszis (vízen átkelés mint életminőség-váltás). Nála a várakozás, a hosszú beállítás sokáig nem metafizikai, hanem igazi várakozás, jelenvalólét[8];
- A bűn és bűnhődés visszatérő témája, amelyet rendszeresen kifordít: a bűnökért más, általában ártatlanok bűnhődnek. Ez nemcsak generációs, de történelmi szinteken is így működik a Fülöp-szigeteken;
- Az utóbbi évtizedben kialakult állandó alkotói köre. Filmjeinek többségét ő írja, rendezi, vágja és fotografálja. Azért tud ilyen gyorsan dolgozni, mert munkamódszere az, hogy csak vázlatokat ír, amelyeket improvizációkkal forgat le. Állandó alkotótársa, társrendezője, „múzsája” Hazel Orencio. Ha bonyolultabb kameramozgásra van szüksége, általában Larry Manda az operatőre. Visszatérő színészei: Ronnie Lazaro, Joel Saracho, John Lloyd Cruz, Sid Lucerno.
Kifakulás (első filmek)
Diaz első négy filmjében még klasszikus filmes elbeszélést használt, de már a rá jellemző témákat boncolgatta: bűn és bűnhődés, szabadságra vágyó férfialakok, akik itt még gengszterként jelennek meg, valamint kihasznált, érzelmileg és értelmileg is megroppant karakterek. Nem is kérdés, a filippínó társadalom igazságtalanságot bemutató párlatai ezek. Első mozija egy gyerekrablás története,9 a „bűnözők” szemszögéből és interjús elmondásukból/vallomásukból. Politikai gyilkosságok, egzisztenciális kiszolgáltatottság, a rögvalóság, az álomképek, a néha horrorba hajló szcénák a pszichologizálás felé nyomják a filmet. Még Kuroszava10 hatásai is látszódnak. A Burger Boy’s (1999) heist mozi, melyben a bűnhődést már szinte apokaliptikus vízióba ágyazza, de fináléjában mindent látszólagossá tesz.11 A Hesus, rebolusyunaryo (Hesus, a forradalmár, 2001) pedig keveri a gengszter, heist toposzokat a szürreális disztópiával: egy diktátor átveszi a hatalmat, festményeket éget, újságírókat gyilkol. Az ellene lázadók története ez, evangéliumi parafrázissá alakul, de végül mégis arra a következtetésre jut, hogy így is, úgy is az emberek életét teszik tönkre. Diaz hajszájában az eső egyfajta átok motívumaként jelenik meg, s ez végigvonul az életművön is.
A Meztelenül a hold alatt (Hubad sa ilalim ng buwan, 1999) című filmjében fedezhetőek fel leginkább a később körüljárt témák. Diaz itt a szexuálisan kihasznált és ebbe mentálisan beleroppanó női karaktert állítja középpontba. Vidékre kalauzol, s egy kis közösség árulását, gonoszságát mutatja be. Gyáva férfiakat láttat, akiknek az erőszak lehetőség.
Hosszú ideig utolsó színes filmjét Amerikában forgatta: a West Side sugárút (Batang west side, 2001) öt órás hosszában először próbálkozik az extrém filmidővel, úgy, hogy egyesíti eddigi témáit és műfajait: New York-i, emigráns filippínó maffiafilmet csinál posztmodern stílusban – leszúrt, állóhelyzetű kamerája, improvizatív stílusa Rivette, Rohmer, Bresson világához nyúl vissza. A bűn tematikáját ismét nyomozással, halállal és álomjelenetekkel tarkítja, a bűnhődést bolyongással, önreflexív elemekkel „díszíti”. A rendező még keresi önmagát, a néző bevonása felemás (inkább elidegenít).12 Azonban már javában készítette azt a filmet, amely tagadta a klasszikus, általa kapitalistának mondott filmkészítést, s meg tudta valósítani a komplex, univerzális kifejezőeszközt, amely művészetének perspektívája lett.
Filippínó „neorealizmus”
Diaz az Egy filippínó család változásain (Ebolusyon ng Isang Pamilyang Pilipino, 2004) 11 évig dolgozott. Előkészítését 1993-ban kezdte, az első felvételekre egy évvel később már sor került, de végül 1997 és 2003 között forgatta le a film nagyrészét,13 s a bemutatóra 2005 januárjában került sor, ahol csak 10 perces szünet volt.14 Diaz első opus magnuma magán viseli művészetének minden erényét és hátrányát. 624 perces slow cinemája tulajdonképpen még indokolja is a hosszt, hiszen egy család 1971 és 1987 közötti történetét „meséli el”. Képi világa fekete-fehér, jellemző rá a statikus, frontális képsíkjából enyhén kibillentett kép, a többségében távolságtartó totálok, a valóságos kiskamerás hang, amellyel Diaz korszakának első szakaszában egyfajta „hiper-neorealizmust” akart felépíteni. Számára a képkivágat a valóság szelete, a hossz pedig flow, amellyel bevonja nézőjét, hogy megmutassa az életet. Nyilván a pénztelenség is oka, de Diaz nagyon sokszor eltérő technikával forgatott, amely zavaróan megtörte az egységesnek szánt stílusát.15
Filmjei sok helyen verbálisak, viszont szintén a technika miatt alig érthetőek, és jobbára az angol feliratok segítenek a tájékozódásban. Másfelől sokszor túlcsordul, öncélúvá válik művészete; a hosszú filmek ontológiája, hogy megváltoztassa az időérzékelésünket és a filmi befogadást aktív rítussá alakítsa át. A rendező többször nyilatkozta: hosszú filmjeinek oka, hogy tagadja a manistream narratívát. Nem akarja, hogy alkotásai fogyasztási cikkek legyenek.16 Másik célja, hogy alakjait valóságosan mutassa be, minden gyötrelmükkel együtt. Ebben nemcsak személyes összeomlásuk, de történelmük is benne van. Fontos, hogy a néző fizikálisan is érezze az üzenet súlyát. Harmadrészt az időt is vissza akarja hódítani (a filmi idő nála a fontos idővel egyenlő), amit a kolonializmus (az egész régióban) pénzre váltott. A gyötrelem azonban Diaznál túlcsordul, extrém példa jócskán akad filmjeiben,17 mind a párbeszédek didaxisában, mind a színészi játékban. Kései munkáit látva maga is rájön, hogy kritériumait négy-öt órában is meg tudja valósítani, s a filmszerűség jobban is működik ezekben a filmekben. Sőt kimondható, hogy első slow művei nem is mozidarabok, hanem más vizuális művészeti alkotások.
Ennek ellenére filmjei őszinteségük miatt remekelnek. Az Egy filippínó család… – már csak hasonló nevek miatt is – a Meztelenül a hold alatt továbbgondolása. A film első tíz perce alatt megszabadulunk Délkelet-Ázsia minden egzotikus ábrázolásától. A köznapiság monotonizálásával, a minimalista dedramatizációval épül tovább a film. Az erdő a halált, a nemi erőszakot, az emberkereskedelmet, a háborút és a szegénységet is elfedi. Ám a politika ide is betör (terror, lázadás). Csak az emberek látszódnak, a történelem és a gonoszság: bomlott tudatú, megerőszakolt nők, akik más bűnét hordozzák, eladott gyermekek, megvakult anyák, lázadók és katonák harcai, az elnyomó rezsimek kíméletlensége, az embereket kihasználó bányászcégek „rabszolgái”, sok-sok sors. Diaz összegyűjti családjának és országának alapélményeit, és ezeket több órás alkotásaiba plántálja bele. Az Egy filippínó család… a Marcos-diktatúra áttekintését adja, melynek főbb eseményeit archív felvételeken is megjeleníti. A rendező később nemcsak a történelmet, hanem a jelent is ábrázolja: hiába vagyunk az ’50-es vagy a ’70-es években, anakronisztikusan jelenik meg benne minden múltbeli tér. Az Egy filippínó családban nincsenek egyéni sorsok, az ország történelmébe mindenki beletartozik. Diaznál sokszor testvérek vagy megbecstelenített nők maradnak egyedül, akik egymásra támaszkodva alkotnak egy családot.
Az időben megtett út olyan, akár a vándorlás. A Heremias: Első könyv – Lizard hercegnő legendája (Unang Aklat: Ang Alamat ng Prinsesang Bayawak, 2006)18 pikareszk, méghozzá a létezéssel összefüggő lassulás és „kifosztódás”. Az 520 perces filmfolyam egy, az országot szekéren átszelő parasztról szól, aki először egy karavánnal utazik, majd egyedül folytatja útját, mindenét ellopják, összetűzésbe kerül a rendőrökkel, bűnszervezetekkel, hazatérne, de tudomására jut egy bűncselekmény. Hiába jelenti az egyháznak, a rendőrségnek, a korrupció mindent áthat. Megverik, s végül egy hosszú zárójelenetben tűnik el a dzsungelben. Diaz elemzői többször tagadják a dokumentarista vonalat, ám Heremias rögvalós vidéke, visszafogott színészi játéka, képi kommunikációja,19 a természeti elemek bemutatása ismét hiperrealista.
A kilencórás Halál Encantos földjén (Kagadanan Sa Banwaan Ning Mga Engkanto, 2007)20 egy apokaliptikus, vihartépett (Durian tájfun utáni) világba kalauzolja a nézőt: a megsemmisült tájba traumatikus lélek tér vissza. Benjamin (Roeder Camanag), az újságíró költő „ellenzéki”, akár bármelyik korábbi Diaz-film karaktere is lehetne, hazatér a tájfun sújtotta vidékre. A kormány nem segít, az emberek éheznek, még halottaikat sem tudják eltemetni. Az ő halála azonban nem realista, hanem pszichologizáló – szinte zombivá válik. Az expresszív filmben Diaz a valóság és álom viszonyát misztikusan elmossa. Tája (különösen a háttérben állandóan jelenlévő hegykolosszus) nyomasztóan nehezedik rá a főszereplő lelkére, a sárba tapossa, végül egyik fenyegetője öli meg. A múzsák ringyókká, az emberek gyilkossokká válnak, a városi világ a hatalmi elnyomás közegeként jelenik meg, a horizont szépsége a terror kezdetét jelenti. Egy ponton elhangzik: „visszatérünk az állatformához”. A film több szálon fut: a haldoklás jelenti a valóságot, melyet egy reflexív interjú keretez, miközben folyamatos vágyképek jelennek meg. Benjamin zágrábi emlékezése (Diaz is ott volt „ösztöndíjas”) a művészetét üresíti ki, az interjúrészletekben a családi múlt válik csupasszá – magányos apa, megőrült anya. Diaz álomképeiben versstrófákat ír, ezzel fog meg egy mágikusnak tűnő mese/legendavilágot. A rendező először játszik a képek mellett a hangokkal is.21 E film halálképét leszámítva, képkereteiben a szélre koncentrál, a fő esemény mindig kívül van, vagy a sarkában. Nem lemódolva követ a kamera, hanem egy világot vág ki. Művei sosem lesznek nihilisták. Diaz, a női szereplőben, Catalinában (Angeli Bayani) – egykori szeretőben – egy kiszolgáltatott, de önmaga sorsát irányító figurát mutat be, ám neki is a prostitúción keresztül vezetett az útja. A rendező feléjük fordul következő alkotói ciklusában.
A melankólia évszázadai
Diaz 2008-ban készíti el 8 órás Melancholiáját,22 amely az átmosott és elhitt valóságot tárja fel. Nem álom és vágyak jelentik a határmezsgyét, hanem az önbecsapások, s a hasadt személyiségek „átváltozásai”. Filmjében szinte kémlel, lassúsága itt már arra kéri nézőjét, hogy másképp viszonyuljon ahhoz a világhoz, amit lát, de nem meggyőzni akarja őt. A film főszereplője két nő, Rina/Hannah, Alberta (Angeli Bayani) és egy férfi, Julian/Dann (Perry Dizon), valamint az epilógusban egy meghasonlott forradalmár. Mind szerepjátékot játszanak, hogy feldolgozzák traumájukat, a valóságot akarják elviselni. A személyiségek metamorfózisát Alberta szemével követjük: Hannah meghal, Julian pedig teljesen pszichoterápiájának fogja lesz, személyiséget vált. A filmbeli Melancholia egy terápiás forgatókönyv, amelyet főleg Juliannek nem sikerül feldolgoznia. A Hannához kötődő gerillacsapatok pedig remény és eszközök nélkül maradnak; csak a gyász a jussuk. A film felütésében egy rothadó országról kapunk szentenciát (szexmunkások), majd egy fordulat után (kiderül, az addigi események csak egy szerepjáték részei) a befejezésben arról szól, hogy csak önhazugságban (forradalmárok) lehet tovább élni. Diaz politikai filmet csinált, mely beszivárog a néző tudatalattijába. Szerinte az igazság szétszóratódott, nem lehet egy helyen megtalálni. Későbbi filmjeiben erről lesz szó. Néha az irracionális forgalom zajjal, motorzúgással erősíti a társadalom apátiáját. A pillangóknak nincs emlékük (Walang Alaala ang mga Paru-Paro, 2009)23 című „rövidjében” jut el arra a következtetésre, hogy kimondja, hiába a szegénység és a rezsimek elnyomása, az emberek saját maguk a felelősek lelki nyomorúságukért. Diaz szerint a nők elleni erőszak oka, hogy a társadalom félrenéz, egykedvű baromfiként viselkedik. A baromfi mint hangelem későbbi filmjeiben is visszatér.
Diaz „kudarcos” poszttraumás terápiája részt vett a 65. Velencei Filmfesztiválon, ahol a zsűri elnöke, Chantal Akerman díjat adott neki.24 Egy csapásra a nyugati filmfesztiválok állandó vendége lett, a kritikusok dicsérték stílusát és őszinteségét, de kritizálták fapados technikáját. Elvileg támogatást kap, mégsem tudja befejezni a Nő a szélben (Babae ng Hangin) című művét. Több rövidfilmben közreműködik, majd elkészíti A forradalmat látó elégiája (Elehiya sa Dumalaw Mula sa Himagsikan, 2011)25 című időfelbontásos álomutazását, mely a 19. századot és a jelent köti össze egy prostituált, egy zenész és egy gengszter szemszögén keresztül. A filmben hangsúlyt kap a folyóáradás mint a természeti csapás, amely elmossa, fenyegeti az embereket, de szimbolikusa összeköti a korokat. E filmjében tűnik fel későbbi állandó alkotótársa, színésznője, Hazel Orencio. A születések évszázadában (Siglo ng Pagluluwal, 2011) is a megroppant női karakter szerepét kapja. Diaz saját 8 és féljét csinálja meg 6 órában (vallomása szerint ez életrajzi filmje), szinte csúcsra járatja esztétizálását: felhasználja félkész filmjét, s egybeszövi egy rendező alkotói válságának bemutatásával (filmje és producerei közötti kapocs), majd e párhuzamosságból is kilép egy fotós karakterén keresztül, aki egy szekta visszásságait örökíti meg. Egyszerre szól – s monologizál hosszan – a vallási fundamentalizmusról, a művészetről, az irracionalizmusról és racionalizmusról, a politikáról, abortuszról, az igazság megtalálásának hiányáról. Legfontosabb mégis, hogy Diaz felbontja az időt e művében is: saját krédót alkot, többféle médiumot forraszt egy elbeszélésbe. Szerinte az emberi test spirituális, társadalmi és politikai kiszolgáltatottság alanya már születése (évszázadok) óta. A szegénységből adódó aljas gonoszság pedig út a megalázásból a bomlottságba.
Bűntelenség és bűnhődés
A kapzsiságot és kiszolgáltatottságot boncolgatja tovább a Florentina Hubaldo, CTE (2012) című filmjében. A címszereplőt (H. Orencio) édesapja folyamatos prostitúcióra kényszeríti, a három betű pedig a krónikus agyvelőbántalom rövidítése, amelyet a bántalmazók okoznak. Eredménye egyensúlyvesztés, zavart elme, harag. Diaz újra családtörténetet mutat be, két szálon fut filmje: az egyikben Florentina szellemi hanyatlását láthatjuk, a másikban pedig két férfi kincskeresését. Diaz országának múltját vetíti rá a lány történetére: a test és a táj egybefonódnak, csakúgy, mint az Encantosban és a Melancholiában.26 A két történetszál lassan talál egymásra. Kiderül, hogy különböző idősíkokban is játszódik (időfelbontást használ). Itt tűnhet fel, hogy ha a horrort test és a lélek lassú és gyötrelmes pusztulásaként értelmezzük, akkor Diaz filmjei horrorok.
A pszichohorror után viszont az esztétizálás felé fordul a rendező. Színes filmet készít: a Norte – A történelem vége (Norte, Hangganan ng Kasaysayan, 2013) Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének[27] filmváltozata. Korábbi munkáihoz képest kifejezetten gyors, alig több mint négyórás. Képei ezúttal folyamatosan kocsiznak. A direktor szinte összefoglalja eddigi mondandóját az árulásról és apátiáról, de történetében inkább a West Side-ot folytatja. Diaz Raszkolnyikovja a korábbi értelmiségkép kifordítója, nagyképű, öntelt „író”, Fabian (S. Lucero), aki ugyanúgy adósa a félgengszternő Magdának, mint Joaquin (Archie Alemania) és családja.28 Előbbi leszúrja Magdát, utóbbira pedig rákenik a gyilkosságot. A börtönben azonban nem ő, hanem az egyik klánvezér az, aki megváltódik. Diaz könyörtelen szereplőivel, akiket a deux ex machina fordulataival szinte elkárhoztat. A magány, pusztulás és erkölcsi kiüresedés a víz és lebegés szimbólumában csúcsosodik ki. A szülők a boldogságuk előtt meghalnak, a gyilkos nem bűnhődik, ellenben a kisgyermekek egyedül maradnak. Diaz filmjeiben rendre feltűnnek az egymásba kapaszkodó, utcán tengődő lányok, testvérek, akiket testileg és lelkileg is kihasználnak. A Nortében a történelem vége az élet kudarca.
A Norte után három csapás látszódik Diaz életművében. Az erőszak történelmi nyomait kutatja (hol romlott el?), tovább vizsgálja a személyiségek széthullását (jelen) és disztópiákba plántálja következtetéseit (jövő). S a Norte más szempontból is fordulópont. A filippínó családtól filmjei inkább olyan vizuális, experimentális alkotások, melyekre inkább a performanszszerű művészi alkotás a jobb kifejezés. A Norte és az utána következő filmek már kevésbe extrémek, használják a filmes eszközöket, s ezzel a maratoni vetítési idő is befogadhatóbb, „nézhető” filmidővé válik.
Enigmatikus idő-járás
A Norte bejárta a világot, éppúgy szerepelt Cannes-ban, mint a Spirit Awards-on. Diaz ismertsége nőtt, s ezért filmjeit biztosabban tudta finanszírozni. Mesés (néhol fantasy-nek) titulált elemekkel eredt a filippínó történelem nyomába, s ciklusában a 19. századtól a jövőbe vezető utakat kereste, miközben szkepticizmusa továbbra is fokozódott. Évről évre készítette dolgozatait arról, hogy vajon hol romlott el népe történelme, hol kezdte el a szőnyeg alá söpörni traumáit. Szerinte ennek origója az 1896-os felkelés árulása, ahol Andres Bonifaciót forradalmár társa, Emilio Aguinaldo orvul meggyilkoltatta. Bonifacio felesége egy hónapig kereste a holttestet az erdőben, és szellemeket megidézve sem találta. Először egy rövidfilmben boncolgatja ezt, majd a több mint 8 órás Altató a gyászos titokról (Hele sa Hiwagang Hapis, 2016) bontja ki. A 19. századi romantika, túljátszás, színpadiasság, szándékos anakronizmus jellemzi a filmet. A természet démonok és szellemek helye. A 19. századi városkép és az erdei világ sosem talált még ennyire egymásra. Diaz alapvetően a holttestet kereső női csapatra (H. Orencio, Alessandra De Rossi, Susan Africa) és az árulás vonalat erősítő Basilo (Sid Lucero) és Isageni (JL Cruz) kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A háttérben egy korrupt állam alakul ki, s a levert forradalmárok elvont szektává válnak. A film végére az árulás miatt a természeti és emberi (mentális) lélek is sötétségbe burkolódzik. Nincs megváltás, az igazság töredezett, az erdőt gonosz démonok uralják, s az emberek részévé válik a szabadság elárulásának bűne.29 Diaz apró fahrtokkal dolgozik, a film abszolút nézhető, csúcspontnak számít. A katonák megalkuvók, az egyházi vezetők kétszínűek. A hosszú beszélgetések többségükben lírainak tetsző „szabadversek”. Különleges egyveleget hoz létre a romantikus, poétikus megközelítésével, olykor didaktikusnak ható megoldásaival, meseszerű túlzásaival. A következő filmjeiben – éppen ebből kiindulva – elemelkedett képei inkább enigmatikusak lesznek, mint valóságosak.
E metamorfózis jelenik meg az Abból, ami előtte van (Mula sa Kung Ano ang Noon, 2014) című öt és fél órás filmjében, amelyben a mítoszok és az apokalipszis kapcsolódik össze. 1970-be ugrunk, szintén rurális világba. Diaz újra felvonultatja karaktereit, s az idő felbontását is alkalmazza. A legfőbb különbség azonban itt az egyház szerepe. A missziós katolikus egyház a filmekben mindig ambivalensen jelent meg.30 Itt is nagy hangsúlyt fektet a papok tekintélyére. A Marcos-diktatúrában vagyunk, a vidéki élet hasonló a korábbi filmekéhez. Három nő bogyókat árul, egyiküket meglopja egy tengerparton lakó borkészítő. Diaz rendkívül szépen építi fel egyik legjobb filmjét. Szereplői közül senki nem jó vagy rossz, mindenki ambivalens. Másik különlegesség a táj szerepe: az Encantos után a tengerpart nyomasztó képei azt sugallják, hogy a természet gonosz démonként (hatalmas sziklák), nyomasztó hatalomként súlyosodik. Innen újra egyértelmű: a természet (főleg az eső) szörnyű átokként nehezül az emberekre. A film utolsó harmadában pedig a rezsim katonái is megérkeznek, feldúlják a településeket, végül terrorista felkelők gyilkosságsorozata tartja rettegésben a vidéket. A vidéki világ gonosz emberei és természetfeletti démonjai még csak-csak elvannak együtt, de amikor a háború is megérkezik, újra eljutunk a megsemmisülés egy újabb fokozatához: „itt a halál van”, ahol „mindenki bűnös” és legfőképpen „gyáva”. Ezzel azonban koncentráltabban jelenik meg az igazság hiánya. A tisztaság pusztulását, a létezés értelmetlenségének szépnek tűnő fekete-fehér képeit Locarnóban Arany Leopárddal jutalmazták – megérdemelten.
2018-ban pedig „folytatta” is a filmet az Ördög(ök) évadjával (Ang Panahon ng Halimaw).31 Diaz elsősorban a katonai megszállás utáni világot boncolgatja tovább. Filmjeiben hol a terror, hol bűnözők kezében van az élet és halál eszköze. Újra a Marcos-rezsim szükségállapoti idejében vagyunk (1979). Az elidegenedést fokozza azzal, hogy mindenki „énekel” filmjében, és képei is stilizáltabbak, mint korai műveiben. Diaz a propaganda erejét mutatja be négy órás mozijában. Hogyan reagáljon az ember egy ilyen helyzetben? Milyen kollaboráció lehetséges és hol vannak a határok? A kétarcú diktátor (Nárcisz) előbb új igazságot (véleményt), új hitet, új valóságot teremt, mely mindig jelen van a Fülöp-szigetek történelmében. Visszatérő elem Diaznál, de itt is az értelmiségi, a költő érkezik a faluba, aki eleinte finoman elnéz, majd az áruló, megalkuvó ellen ágál, de végül felemészti a terror. Diaz frontális fényeket használ, statikus a kamerája, több képe emblémákkal zsúfolt, ám olyan realizmussal is operál, mintha családi fotók vakuzott momentumait (polaroid) látnánk. Az Ördög(ök) évadja az elveszett remény tematikája mellé az önbecsapást is odateszi. Diaz azonban nem utóbbit viszi tovább, hanem a diktátor és rendszere portréját forgatja le.
A Megállás (Ang Hupa, 2019) jövő idejű (hatással van erre, hogy hazája ekkor újra több természeti katasztrófát is átélt). Diaz fenyegető, nyomasztó ökológiája először különböző áradásokban ölt formát. A vég előtti nap (Ang araw bago ang wakas, 2016) című rövidjében elvileg 2050-ben járunk, ahol a realista, dokumentáris valóság idézőjelbe rakott özönvízzé válik egy hatalmas esőzésben.32 A Megállásban egy disztópia kellős közepén vagyunk 2034-ben, ahol mindenkit drónok figyelnek. Egy vulkánkitörés miatt állandó sötétségben élnek az emberek. A film Diaz városi világát gazdagítja, a középpontjában egy bomlott elméjű diktátor áll (Navarro: Joel Lamangan), aki népírtást tervez, s akinek parancsait két zsarnok nő biztosítja (Martha: Hazel Orencio és Marissa: Mara Lopez). Ám más nagyon nem bízik benne, ezért leszámolásokat hajt végre. A film párhuzamosan az identitását és emlékezetét vesztett, szexrabszolgaként is kihasznált Hami (Shaina Magdayao) magára találását és Hook (Piolo Pascual) lázadó karakterét is ismét vászonra viszi. A Megállás Diaz legjobban komponált filmje, a voluntarista politikai rendszerek szűk, kifordult világát mutatja, a Duterte-rezsim kritikája. Sokszor sötétben, szűk szobákban vagyunk, ahol a szereplők gondolkodásukkal ellentétes vágyaikat élik ki. Hiába sci-fi, Daniel Uy operatőr kimunkálja Diaz új, valósághoz fűződő reprezentációját: a polaroidhoz hasonló képeket. A filmben az a különleges, hogy a jövőben lévő disztópiáját a remény feloldásával zárja: van kárhozat is, ám ezúttal az igazság látható, az ellenállás és a megtisztulás is létezik. Diaz nem hagyta, hogy ez a reménysége csak a jövőben „maradjon”.
A Ha története (Historya ni Ha, 2021) a múltból interpretálja azt, amit az előző disztópiájából leszűrt Diaz. Portréihoz is sorolhatnánk, de inkább történelemfilozófiai mű. Az 1957-ben játszódó pikareszk egy Japánból hazatérő pantomimművész (kommunista költő), Hernando (J. L. Cruz) utazását mutatja be, aki „Ha” nevű bábuján keresztül kommunikál. Az elhajózás, a tenger és a sziget motívum hangsúlyosabbá válik Diaz filmjeiben, de különféle előjellel. Az Altató… elhajló fin de siècle bűnbeesése az ’50-es évek végi hazatérésével párosul. Ha/Hernando szerelméért érkezik haza. Diaz karakterei közül neki nincs anyagi gondja, aktívan alakítja sorsát. Egy szigetre akar eljutni, majd egy fiú, egy apáca s egy konzumnő csapódnak hozzá. A Ha az elhalkulás és nem az elnémulás filmje. A második felében egy testvérpár, Matilda és Among által terrorisztikus módon uralt faluba érkeznek, akik hatalmas pénzért működtetik a szigetre szállító „kompot”. Among a „Ha”-műsor rajongója. Hernando még utoljára műsort adna az átkelésért cserébe, de a fellépés tragédiával ér véget.
Ám Diaz ezúttal sem keserű befejezéssel zár. Ugyan értékei elvesznek, de Hernando egy faluba költözik, ahol célja lesz (megnyugvása és kiútja is), nevezetesen, hogy felszámolja az értelmetlen halált és a tudatlanságot. Diaznak ez az egyik legbensőségesebb filmje, ugyanis egyértelművé válik, hogy a rendező édesapjáról emlékezik meg. Kell lennie egy helynek, amit otthonnak nevezünk – sejteti a film. S ezzel az igazság mikrotörténetét is megleli. A kamerát ismét a rendező fogta a kezében, ezért a valóságosság a korai filmeket idézi. A megkettőzött személyiség hasadásélménye inkább mítoszt szül, s ezt használja ki a csupasz személyiségeket bemutató filmjeiben is.
Arcélek
Diaz kései világa stilizált ugyan, sokszor elemelkedik a történelmi zónában, de ennek ellenére a dokumentarizmus nemhogy része életművének, hanem hitelesítője is.33 A Norte… előtt főleg az elme bomlásának megjelenítésére helyezte a hangsúlyt. A pszichologizálás a Melancholiában új formát öltött, de a rendező meg akarta mutatni, hogy üzenete (főleg a közöny és a szegénység) nemcsak emelkedett reprezentációk. Forgat elvont „oral historyt” egy újságíró gyilkosságáról,34 bizonyítva, hogy korábbi filmjeinek alapja bizony valós tapasztalatban gyökerezik. A kamerája (maga a tanú) és az általa létrehozott kép az emlékezet képe. Ez az emlékezet egy félelemérzetbe csapódik át, melynek alapja – a gyilkosságon keresztül –, hogy a társadalom elnéz, elvonul az igazság, a szolidaritás és a megértés mellett. Ezt bizonyítva készíti el A vihar gyermekei (Mga Anak ng Unos: Unang Aklat, 2014)35 című dokuját, mely a Hayan tájfun pusztításának hatását mutatja be. Tacloban kikötőjében tengődő családok gyermekein keresztül enged bepillantást a mindennapi nyomorba.36 A természeti katasztrófát túlélt gyerekek úgy beszélnek családtagjaik fulladásáról, mint egy mindennapi eseményről. Órákig halásszák a folyóban úszó szemetet, miközben turisták fényképezkednek a közelben. A kikötőben zátonyra futott nagy testű óriáshajók egyszerre fenyegetőek és menedéket nyújtóak: nyomasztó óriásoknak hatnak, ahogy az esőben áznak. Mégis, az utolsó képeken egy ilyen hajót vesz birtokba a zsibongó gyermeksereg, akik önfeledten ugrálnak a vasszörny fedélzetéről a tengerbe, miközben tudható, örömük csak ideiglenes.
E reprezentációs háttér segítségével szövi tovább portréit; A nő, aki elment (Ang Babaeng Humayo, 2016) Tolsztoj novellájából készült,37 egy ártatlanul 20 évet kényszermunkán töltő nő, Horacia (Charo Santos-Concio) „bosszúját” mutatja be egykori „szeretőjén”, Rodrigón (Michael De Mesa).38 A film főszereplője is önállóan kezdeményező, anyagilag biztonságban lévő karakter, aki szinte nyomozva keresi sorsának elrontóját. Találkozik lányával, barátságot köt egy kétszínű guberálóval, megment egy megalázott és megvert transzprostituáltat, Hollandát (John Lloyd Cruz), és tanúja lesz, ahogy Rodrigó az egyház kedveltjévé válik. Az árulás mellé képmutatás is párosul. A nő fegyvert vásárol, de mégsem ő, hanem az általa ápolt Hollanda lesz az, aki végez Rodrigóval. A befejezésben a főszereplő a fővárosba utazik és szinte árnyékká változik, saját bosszúszomjának szellemévé. Az isteni igazságszolgáltatás keserű, a felderített igazság éppolyan kifordult, mint a Norteban a bűnhődés. Diaz képei távolságtartóak továbbra is, ám a szűk szobákban megengedi magának a svenkeket. A film Arany Oroszlánt nyert Velencében.
Lényegében portrésorozatához tartozik a 2014-ben forgatni kezdett, szintén a sziget/ vándorlás/ emberi jellem kifordulását boncolgató filmje. Ennek első változata az Utazás (Lakbayan, 2020)39 című omnibuszfilm Hugaw epizódja, melyet végül a direktor újravágott. A két és fél órás verzió 2020-ban került vászonra Pán úr (Lahi, Hayop) címmel. A film három férfi, Baldo (Nanding Josef), Paolo (Bart Guingona), Andres (Don Melvin Boongaling) vándorlásáról szól, de valójában csak utóbbi sorsa a lényeg. Hárman egy illegális bányából indulnak el haza új állás reményében, de csak egyikük érkezik meg. A kapzsi Baldo nem ad további haladékot Andresnek a kölcsöne miatt, de a vallásos Paolo még rábeszéli a szívességre. Andres végül mindkét férfit „agyonveri”, pénzüket elveszi, majd hazatérve különböző történeteket ad elő. Vidéküket egy kegyetlen banda uralja, amely mindenkitől elveszi a vagyonát. Inggo (Joel Saracho), a bestiális gyilkos élen jár a pénz behajtásában. Paolo lánya, Maripona (H. Orencio), a lassan totyogó lány képviseli itt a bántalmazott nő karakterét. Andrest végül megölik, pénzét elveszik, Maripona pedig szabad prédává válik Inggo kése előtt. Diaz kíméletlen képet fest az elfajzott emberi személyiségről, amely csimPÁNzként a bujaságot, az önzést és kapzsiságot hajtja.40 A Pán úr nagyon tanulságos film az életműben, egyrészt azért, mert a „hosszabb verzió” expresszívebb ábrázolása feledteti a didaxist,41 másrészt megmutatja, hogy Diaz világa/értékei jól működnek klasszikusabb vetítési időben is.
A rendező nem áll le az emberi elme elemzésével, legújabb, négy órás filmjében, a Phantosmiában a szaghallucinációk traumatikus voltát állítja párhuzamba a társadalmi feszültségekkel.42 Közben igyekszik befejezni új Hermész-trilógiáját. A Duterte-féle drogellenes háborúk világában vagyunk. Főszereplő a kíméletlen és brutális Hermész nyomozó. Diaz nem időrendben dolgozza fel hármasságát. A tó lényegi igazságai (Essential Truths of the Lake, 2023)43 egy vulkán által elpusztított vidékre viszi Hermészt – elvileg már szintén mitikus hasadásokkal tűzdelt prequel. Amikor a hullámok eltűnnek (Kapag wala nang mga alon 2022) Hermész (J.L. Cruz) meghasonlását és halálát vázolja fel. A film párhuzamos síkokon fut, két férfi sorsát kíséri, akik egymással kerülnek elszámolásba. Hermész az évek során tekintélyt szerzett, de rengeteg traumát is elszenvedett. Miután kivégez egy családot, teste ellene fordul és bőre hámlani kezd, akár egy égett emberé. Kilép a szolgálatból, hazatér rokonaihoz, ahol szembesül egykori bűneivel. Szinte másik énje („én vagyok a te tanárod és te pusztítasz el engem?”), Primo Macabantay (Ronnie Lazaro) ugyanezt teszi, de neki az elméje bomlik meg, percekig táncol hotelszobájában, s profétai hevületben – de teljesen hiteltelenül – fojt meg fiatal prostituáltakat. A tragikus fináléban összecsapnak egy kikötőnél. Szinte mitologikus görög szobrokká merevedve kelnek át a Styxen (halálukkor egy kishajó suhan a háttérben) és átkozzák el országukat. A rendező filmjeiben a vizeken való átkelés visszavonhatatlanságot, sokszor méltósággal viselt átlényegülést jelent. E tenger melletti „párbaj” görög mítoszokat sejtet. Filmjében megtartja a bűnözői fotókra emlékeztető polaroid túlvilágítást, a homályosan kontrasztos városképeket, ám ezúttal analóg technikára váltva szemcsés filmanyagra forgat (prequeljét is): anyagszerűségével mintha lebegést ábrázolna.
Epilógus helyett
Diaz a személyes pszichologizálásban ugyanúgy eljut a mitikushoz, mint műveinek történelmi szálában. Életműve nem lefelé, hanem felfelé fejlődik. Korai csúcspontjain a pénztelenség és az ügyetlenség sokszor látszódik, de új filmjeiben is sok a túlcsordulás, az értelmetlen modorosság, mégsem öncélú. A slow cinema legérdekesebb alkotója hatvanon túl is évente jelentkezik legalább egy filmmel.
A filippínó erőszak története (Isang Salaysay ng Karahasang Pilipino, 2022) című történetfilozófiai eposz ugyan majd’ 7 órás, de ezt a művét már tévésorozatnak szánta. A direktor 2025-re két filmmel is jelentkezik,44 és nem úgy tűnik, mintha fáradna. Bár a játékidők lényegesen rövidültek három-négy órás hosszra, nem csak emiatt lett Lav Diaz az egyik legismertebb és legmélyebb experimentális délkelet-ázsiai rendező. Művei univerzális stílusban, de nem egyívásúan beszélnek egy ország és a benne élő emberek parabolisztikus sorsáról. Számára a történelem évszámai ugyanolyan hibásan, traumától (vértől) átitatva állnak bizonytalanul egymás mellett, mint egy összeroppant lelkű és elméjű, eltévedt ember. Ezt pillanatok alatt láthatjuk, de csak hosszan nézve érthetjük meg. Hosszan nézve azokat az utakat, ahol értelmiségiek roppannak össze politikai vereségük miatt, ahol nők keresik szeretteiket, s ahol a periférián gyerekek összekuporodva, tehetetlenül válnak a felnőttek szörnyűségeinek és szomorúságának tanúivá. S addig, amíg Diaznak van mutatnivalója erről a szomorúságról, addig érdemes lesz elmerülni lassúságában. A Fülöp-szigetek messzi világnak tűnik, de az ott élők fájdalma csöppet sem távoli.
[1] Magyar viszonylatban keveset foglalkoztak vele. Behatóbban Tarr Bélával vetik össze. Vö. Markója Csilla – Sipos Balázs: Sátántangózás – Beszélgetés Tarr Béla és Lav Diaz filmjeiről, 1 rész: Enigma 27. évf. 104. sz. (2020/2021) 121-139.o. 2. rész: Enigma 27. évf. 105. sz. (2020/2021) 105-120.o. Elérhető: https://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?id=3329
[2] Egyes nézet szerint a szerialitás, a műfajiság ilyen. Az egykori trashnek számító szörnyfilmek (maradjunk keleten, kaijuk) éppen emiatt népszerűbbek, de a szubkultúrából kinővő comicok vászonra költözése is példa lehet. Jópár amatőr filmfesztivál volt tele otthon gyártott maratoni alkotásokkal. Számunkra ez azért fontos, mert Diaz e filmképet is kánonná emelte. Ehhez persze sok autenticizmus is kellett.
[3] Balogh András: Délkelet-Ázsia történelme, ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2018.152–157.o.
[4] U.o. 209-212.o.
[5] U.o. 250-251.o.
[6] U.o. 334-345.o.
[7] Az önkormányzatiság csak 1973-ban jött létre. A szintén újhullámos Adjani Arumpac dokumentumfilmben foglalkozott ezen összecsapásokkal: A háború egy gyengéd dolog (War Is a Tender Thing, 2013).
[8] A heideggeri hasonlat nem véletlen. Diaz több filmjében érinti a német filozófust, főleg A születések évszázadában (2011) hangzik el egy hosszabb fejtegetés.
[9] Serafin Geronimo: Ang Kriminal ng Baryo Concepcion (1998).
[10] Elsősorban Menny és pokol (Tengoku to Jigoku, 1963),
[11] Már a debütben is a nők szerepe, a rurális élet válik fontossá, miközben a bűn és bűnhődés tematikája is világos.
[12] Operatőre Miguel V. Fabie III. A film még analóg nyersanyagra készült.
[13] 2004 végén még pótforgatásokra is sor került.
[14] Egyes források szerint a napokban 20 éves filmet először csak most mutatják be igazi mozikban.
[15] A film legtöbb jelenetét MiniDV kamerával vette fel Diaz, de dolgozott Beta videóanyagra, sőt 16 mm-es nyersanyagra is. A filmnek éppen ezért kezdetben volt egy nyolcórás verziója is. A befogadást nehezíti, hogy a kép minősége sokszor amatőr. Ebből a szempontból is jobbak későbbi alkotásai, melyekben a digitális kép élességét, fókuszát maximálisan ki tudja használni. A kamerakezelésben Richard C. De Guzman és Panx Tañedo segített neki.
[16] Néhány megjegyzés. Emlékeim szerint Tarr Béla is egyszer azt nyilatkozta, hogy nem engedi kiadni filmjeit DVD-n, mert azok moziba valók és nem szeretné látni azt, hogy a Tescóban a párizsi mellett árulják a műveit. Pár év sem telt el visszavonulása után, és néhány száz forintért selejtezték a Tescóban a Tarr-filmeket. Diaz mozivetítései abszolút esetiek. Míg tagadja a kapitalizmust, addig a legtöbb ítész is otthon, monitorról nézi, meg-meg állítva Diaz filmfolyamait. Ezt az angol nyelvű szakirodalomban is tapasztaltam. F. Földényi László esztéta is arról írt a Melankólia megtekintésekor, hogy elrettentette a mozis vetítés, inkább otthon, például kávéfőzés alatt „fogadta be”. Diaz több filmjét is forgalmazták DVD-n, angol felirattal jutott el a világ több részére, és magam is két filmjét, teljesen legális YouTube-premieren (streamelve Diaz saját gyártócége a Sine olivia pilipinas csatornájáról) láttam. Vagyis Diaz maximálisan kihasználja a piac által nyújtott lehetőségeket, és elemzői sem közösségi térben fogadják be filmjeit.
[17] A Heremias című filmjében 63 percen keresztül kell a nézőnek egy csak árnyékaiban, egy szögben, egy romos épületben látszódó részeg banda ordítozását (bulizását) nézni, akik elhatározzák, hogy megerőszakolnak és megölnek egy lányt. Diaz azonban még ezt is kevésnek találta. A filippínó családban csak azért szakította meg szereplője 32 perces haldoklását, mert egy gyerek véletlenül bebandukolt a képbe.
[18] A filmet több alapítvány pénzéből, köztük a Göteborgi filmfesztivál alapjából gyártotta Diaz, bemutatója a Hong Kong-i Filmfesztiválon volt, 2006 áprilisában. Későbbi filmjeit is mind kulturális alapokból vagy filmfesztiválokból származó pénzekből készítette.
[19] Operatőr: Tamara Benitez.
[20] A film a velencei filmfesztiválon speciális díjat nyert.
[21] A filmben az állandó szerelőhang és a csecsemősírás mintha egy folyton a szereplőket körbevevő forgatagot jelentene.
[22] A filmnek magyar recepciója is van: lásd a korábban idézet Markója–Sipos-beszélgetést és az alábbi cikket: Földényi F. László: Zsigeri történelem – Lav Diaz: Melancholia, in. Enigma 27. év. 104. sz (2020/2021) 121-139.o. Elérhető: https://enigma-online.hu/wp-content/uploads/2022/07/Zsigeri-tortenelem-Lav-Diaz-Melancholia.pdf
[23] A filmet a Jenoju Filmfesztivál alapjából finanszírozta a rendező. Ugyanis Diaz egy három rendezőt felkérő szkeccsfilm számára készítette a rövidfilmjét, amelynek Eoddeon bangmoon (Látogatók) volt a címe. A Hong Sang-Soo, Naomi Kawase, Lav Diaz által jegyzett filmet 2009 novemberében be is mutatták, de Diaz nem volt elégedett 42 perces verziójával, ezért kiadta a 20 perccel hosszabb rendezői változatát.
[24] Horizont szekció legjobb film kategóriája.
[25] https://archive.org/details/elehiya-sa-dumalaw-mula-sa-himagsikan-2011
[26] Egyes kritikusok trilógiának is látják.
[27] https://mek.oszk.hu/00300/00370/html/
[28] E család befogadott gyermekekből áll.
[29] Érdemes összehasonlítani ezt a thaiföldi rendező, Apichatpong Weerasethakul erdőábrázolásaival.
[30] Lásd okát a történelmi bevezetőben.
[31] Magyar recepció: Gyenge Zsolt: Fake news a Fülöp-szigeteki őserdőben, in. Revizor kritikai portál, 2018.02.22. Elérhető: https://revizoronline.com/lav-diaz-ordogok-evadja-berlinale-2018/
[32] Csakúgy, mint A fiú, aki megváltoztatta a világot (The Boy Who Chose the Earth, 2018) című két perces szösszenete, amelyben egy fiú egy raktárban ülve tervezi jövőjét, miközben levelet kap, „Kedves fiam” felirattal. A postázó után ered, de a világvége hatalmas áradással elönt mindent. Diaz felteszi a kérdést, hogy valóban érdemes-e egy pusztulásba beleszületni? Film: https://www.youtube.com/watch?v=vuDpOJJoNnY
[33] A rendezőről szóló szakirodalom egy jelentős része ezt tagadja.
[34] Lásd korábban: A nem felejthető bűneset éjszakájáról (Pagsisiyasat sa gabing ayaw lumimot, 2012).
[35] A film alcíme, hogy „első könyv”. Diaz ezt más Heremiasnál is használta, de mégsem készítette el a „folytatást”. Vélhetően itt azt jelzi, hogy nincs vége az ábrázoltaknak.
[36] Lásd a történelmi bevezetőt. A film a 2013. november 8. utáni állapotokat mutatja be. Tacloban a Leyte- szigeten fekszik, a várost és környékét a legsúlyosabban sújtotta a tájfun. Több mint 6200-an haltak meg. Diaz pár hónappal a katasztrófa után kezdett el forgatni.
[37] Lev Tolsztoj: Isten látja az igazságot, de nem deríti fel mindjárt. Felolvasás (Trill Zsolt): https://videa.hu/videok/kreativ/lev-tolsztoj-isten-latja-az-elbeszeles-hangoskonyv-hangosregeny-GQoaKZaTmLEVRxTC A szöveg fontos szerepet kapott a Encantosban
[38] A főszerepet Charo Santos-Concio játssza, aki népszerű komikus, tévés, szórakoztató személyiség. Diaz szinte kiemelte csillogó közegéből. Sokan nem is tudták elfogadni játékát.
[39] A rendezők: Lav Diaz, Brillante Mendoza, Kidlat Tahimik.
[40] A film 2020-ban a Horizont szekcióban, a legjobb rendezési díját kapta a 77. Velencei Filmfesztiválon.
[41] A film elején egy rádióműsor taglalja, hogy az ember vajon mennyire állat, mennyire csimpánz még.
[42] 2024 szeptemberében Velencében debütált filmje viszonylag jó kritikákat kapott. Úgy tűnik, különböző szálakat igyekszik az életművéből vegyíteni: Phantosmia (2024).
[43] Helyhiány miatt kimaradt, de Diaz a Norte…óta egyre bővülő nemzetközi koprodukcióban dolgozik. E filmje szinte csúcspont, mert svájci, francia, angol, olasz, Fülöp-szigeteki, olasz, portugál és szingapúri támogatással készül, ezért legtöbb helyen angol nyelvű címmel jelent meg.
[44] A Kawalan (a japán megszállásról szól) és a Henrico’ farmja (2025) befejezés előtt áll.
