Abderrahmane Sissako mauritaniai rendező majd’ 10 év után jelentkezett új filmmel, de a Timbuktu színvonalát messze nem közelíti meg A tea illata.
Nem az első középszerű alkotás egy középszerű életműben – vélekedett jópár kritikus, de a Timbuktu Arany Pálma- és Oscar-jelölésig jutott. A tea illatának ősbemutatója az idei Berlinálén volt, de a visszhangja már akkor elég halknak bizonyult.
A tea illata főhőse az elefántcsontparti Aya (Nina Melo), aki futószalagon lezavart esküvőjén hagyja faképnél vőlegényét. Hosszú időkihagyás után vesszük fel a fonalat, a fiatal nő már Kínában, Kantonban él a Csokoládéváros nevű afrikai negyedben. Számtalan interakcióra lehetőséget kínáló ruhaüzletek, bárok, fodrász- és sminkszalonok karéjában helyezkedik el Cal (Han Chang) egészen realista, de mégis kedvesen elvont berendezésű teaboltja, ahol Aya is dolgozik. Az afrikai nőt romantikus érzelmek is fűzik a kétgyerekes, helyi Calhoz, de kapcsolatukról semmi nem derül ki.
Nem a klasszikus romantikus filmes toposzok szerint működik A tea illata, a pár sokat találkozik, de alig érnek egymáshoz, beszélgetéseik pedig inkább egymás utáni monológok, semmint fordulatokat rejtő érzelmi vallomások. Pedig lett volna, miből építkeznie egy melodrámának, hiszen Cal a volt feleségét egy másik afrikai alkalmazottjával csalta, aki aztán a Zöld-foki szigetekig vándorolt törvénytelen gyerekével. Sissakót azonban a dráma kevéssé érdekli, inkább annak gócpontjai az egyes egyénekben.
A kultúrák ütközőzónájában élő szereplőinek érzelmi térképét azonban nem tudja kellőképpen megrajzolni. Külső konfliktus nincs, csupán hanyagul feszül egymásnak néha egy-egy kevéssé fontos mellékszereplő, hogy átadja a játékidőt Aya és Cal vallomásainak, valamint teához kapcsolódó példázatainak. A tea befogadásának praxisa, a megfelelően kiöntött főzet aromája, az első korty és az egész tevékenység aurája kellő környezetet biztosítana a lélekbe való alaposabb betekintéshez, hiszen a rituális cselekedet már önmagában is remek, hátsó szándéknak viszont még kiválóbb alap. Sajnos a megfejtés elmarad, A tea illata nem képes mélyre hatolni, így felszínes, önmaga létét is megkérdőjelező, a kulturális kölcsönhatásokat eltékozló film marad. A Szerelmem, Hirosima hangulatát itt-ott megidézi ugyan, az érzelmek emlékezésre gyakorolt hatását megpendíti, de a teakultuszt végül semmire nem futtatja ki. Becsúszik a végén a társadalmi konfliktus is, de inkább kötelezően kipipálandó feladatként, semmint valódi, feloldásra váró és cselekményformáló konfliktusként. De akkor mi A tea illata célja?
A magyar címet ezúttal dicséret illeti. Angolul Black Tea, azaz fekete tea, ami a főhős bőszínére való tekintettel minimum ötlettelen, vehemensebben értékelve egyenesen taszító. A magyar fordítónak volt annyi lélekjelenléte, hogy a dühítően egyszerű és kulturális rasszizmust újratermelő címet egy nyugdíjas közönséget inkább megcélzó, lírainak szánt, de valójában semmitmondó címre cserélje. A film pedig pontosan ilyen: líraiságában üres, a kortárs kontemplatív-lassúfilmes viszonylatban pedig egyenesen szemfényvesztés. A film céljához leginkább vizualitásán keresztül kerülhetünk közel, Aymerick Pilarski képei gyakran perspektívát tagadó síkszerű tablók, ahol csupán a minimális és jelentéktelen mozgás az árulkodó jele annak, hogy nem állóképet nézünk. A gyakran didaktikus megoldásokkal operáló (rácsok mögé komponált esküvő, törött szélvédő mögött ülő szakító pár), de a metonímia eszközével konzekvensen élő átgondolt vizualitás a film erőssége, kár, hogy hasonló erényekkel más aspektusból nem rendelkezik.
Ugyan egyértelmű, de közel sem végigvitt a jellemrajzokban rejlő metaforabázis a forró víztől való félelemmel vagy az ajándéknak szánt teáskészlet feleslegességével. Sissako pedig mintha nem bízna saját forgatókönyvében, nem engedi szabadjára a cselekményt. A teázás kötöttsége szabadsággal járhatna, de a filmkészítői gyakorlat nem adja meg neki azt, sőt, egyenesen önmagát gáncsolja el a cselekmény, ami kétszer is zárójelbe teszi a látottakat – a bekezdés hátralévő részében erről spoileresen [ki kell jelölni az elolvasáshoz]. Cal meglátogatja húsz éve nem látott lányát az afrikai szigeten, de az érzelmi csúcspontot jelentő találkozásról hamar kiderül, hogy az egészet álmodta. Már ekkor is tudható, hogy A tea illata nem az elegáns megoldások híve, de a film végén ugyanez mégegyszer megtörténik: visszaugrunk az esküvő színhelyére, ahol felfogjuk, hogy az egész cselekmény Aya fejében játszódott le. Az indokolatlan duplakeret komolytalanná teszi, sőt egyenesen negligálja a film teljes világát. A sokszor zártnak érződő közeg a zárlattal teszi egyértelművé, hogy nem valós, amit itt láttunk. Vajon mi az, ami visszatartotta Abderrahmane Sissakót, hogy hitelt adjon saját karaktereinek? Mintha a veterán filmes önmagában sem bízna, ezért nyúl kényszermegoldásokhoz (s léhaságát a CGI-állatok is jól mutatják).
Legalább a másik világra csodálkozás megvan a filmben: feketék beszélnek folyékony mandarint. Nyugat-orientált világképünk keretei kitágulnak, ugyanis Csokoládéváros valóban létezik. A kantoni kereskedelmi gócpontban az afrikai (általában rövidebb ideig ott tartózkodó) bevándorlók alig 10 négyzetkilométeres területre tömörülnek. A társadalmi háttér megvan, de A tea illata lényege nem egyértelmű. Nem világos, hogy vajon volt itt gondolat, csak nem sikerült kibontani, vagy a filmkészítő csupán imitálja a kortárs slow cinema bizonyos elemeit, hogy gondolatiságot hazudjon oda, ahol valójában nincs, és soha nem is volt.
