A fesztiválközönség kedvenc szórakozása a versenyprogramokon való fanyalgás: ilyenkor születnek hatalmas megfejtések arról, hogy politikailag miért kerülnek be egyes alkotók, mások pedig miért szorulnak ki. Azért különösen szórakoztatóak ezek az eszmefuttatások, mert természetesen senkinek nincs hiteles információja a döntésekről – ám ettől persze még lehet igazság az össznépi fejtegetésekben, és tényleg elég érdekesen alakul a berlini pozíció a top fesztiválok világában.
Amíg a fő programot sok kritika éri, Carlo Chatrian, az idei fesztivál végeztével távozó művészeti vezető becsületreméltó gondossággal fejlesztette a mellékszekciókat, rendkívül sok kísérletező, konfrontatív film kaphatott így figyelmet például a Forum vagy az Encounters programban, emlékezzünk például utóbbiban a Műanyag égbolt tavalyi premierjére, ahol maga Chatrian vezette fel a filmet – mondhatni a szerelemgyerekei (voltak) ezek a szekciók. Ugyanakkor a legfontosabb kirakat, a hivatalos versenyprogram (sőt: Hivatalos Versenyprogram) összességében sokszor túlságosan diplomatikus, korrekt filmeket vonultatott fel, miközben presztízsben és esztétikai minőségében érezhetően elmaradt a nagy riválisok, Cannes és Velence felhozatalától.
Egy Varietyben megjelent interjújában Chatrian úgy definiálta a tökéletes Berlinale-filmet, hogy legyen bátran kísérletező, mondjon valamit a világról, amiben élünk, de esztétikailag is legyen kiforrott. Alonso Ruizpalacios La cocina (A konyha) című filmje tökéletes illusztrációja ennek a kritériumnak, ráadásul frissességet is tudott hozni a versenyprogram filmjei közé, megcáfolva a fenti tételt, hogy csak unalmas, kiszámítható filmek jellemzik a kínálatot. A rutinos berlinálézóknak ismerősen csenghet Ruizpalacios neve, bérelt helye van a berlini programban: 2014-ben a Güerosszal, 2018-ban a Museóval, 2021-ben pedig a Zsarufilmmel jelentkezett. (Igen, ez utóbbi tényleg úgy hangzik, mint egy Szomjas György-epigon 90-es évekbeli, elfeledett trashfilmje, pedig valójában lenyűgözően érdekes, fikció és doku határán egyensúlyozó tanulmány Mexikóvárosról.) Elkoptatott a „mágikus realista” műfaji megjelölés, de Ruizpalacios világára igaz – (sokszor szó szerint a) leghúsbavágóbb társadalmi problémákról képes csodákon, hihetetlennek tűnő helyzeteken keresztül mesélni, mindig rendkívüli esztétikai eszköztárral.
Újrajátszott rendőrmese – Alonso Ruizpalacios: Una película de policías / A Cop Movie / Zsarufilm
Alonso Ruizpalacios Netflixen debütált dokumentumfilmje a fikció és a valóság határait feszegeti, miközben újraforgatott etűdökkel mutatja be a két főszereplő múltjának fontosabb mozzanatait, illetve a mexikói rendőrlét sajátosságait. Egy adott ponton túl nehezünkre is esik eldönteni, hogy mit nézünk valójában: játék- vagy dokumentumfilmet.
Ahogy láttuk, Ruizpalacios háromévente rukkol elő egy-egy új darabbal, menetrendszerűen érkezett tehát az idei Berlinale-versenyfilm, a La cocina, ami a brit drámaíró, Arnold Wesker 50-es évekbeli színdarabjának adaptációja, meglehetősen szabad feldolgozásban. London helyett New Yorkban járunk, a 49. utca egyik nagyüzemi éttermében, legtöbbször a pinceszinten működő konyhában. Weskernél még európai vendégmunkások, a filmben viszont főleg közép- és dél-amerikai bevándorlók alkotják a konyhai stábot. A darab a brit free cinema filmjeinek (Keserű méz, A hosszútávfutó magányossága) színházi testvére; ezek hangsúlyosan itt és most (illetve ott és akkor) játszódtak – Ruizpalacios viszont mintha tuatosan ez ellen dolgozna: vonalas telefonon kommunikálnak a résztvevők, egyáltalán nem is tűnnek fel a mobilok a filmben, akár a 70-es években is lehetnénk – be is lengi Cassavetes szelleme a konyha minden szegletét (például azért is, mert fekete-fehér a film).
Apropó fekete-fehér: komolyan aggódtam, hogy öncélű esztétizálásnak leszünk szemtanúi, és a La cocinából művészkedő ripacskodás lesz. Egyes formai játékaival tényleg elég vékony jégre merészkedik Ruizpalacios – például a fekete-fehér világba a dramaturgiai csúcspontokon csempész be színeket, de a lassítás eszközével is szemérmetlenül él, sőt elhomályosítja időnként a képet –, ám ezek végül mind megtalálják helyüket a film univerzumában. Ahogy nála megszokhattuk, itt is egymást követik a roppant valószerű, a szimbolikus és sokszor a varázslatos jelenetek: egyszerre újmarxista tanmese az osztálytársadalomról, lírai mozgóképfolyam a szerelemről és tűpontos látlelet alulnézetből a végletekig frusztrált amerikai társadalomról (például abból a banális helyzetből, hogy elromlik a Cherry Coke-automata, metaforát teremt a cukros lében térdig gázoló dolgozók képével).
A narráció fókuszaival is játszadozik a La cocina. A nyitójelenetben egy New Yorkba frissen megérkező, angolul egyáltalán nem beszélő lányt követünk a metrón, ez a film kevés külső jeleneteinek egyike. Vele együtt érkezünk – patkányok túrta szeméthegyeken át – a konyhába, ahol a véletlenek folytán munkát kap a valódi főszereplőnk, Pedro mellett (akit Ruizpalacios kedvenc színésze, Raúl Briones alakít). Innentől a fókusz végig rajta és a szerelmén marad. Őrült tempóban folyik a munka, nehéz elképzelni, hogy hogyan készülhet bármi ehető a gyártósoron. A másik főszereplő Julia (Rooney Mara), aki bűvész és szabad szellem, titokzatos – és épp elvetetni készül Pedróval közös gyereküket.
Lehet-e esély a boldogságra ebben a végletekig hajszolt világban? Át lehet-e lépni a korlátokat, hogy eljussunk a személyes szabadságunkig? Ahogy a „konyhás” filmekben és sorozatokban általában (a közelmúltból például a A menü és A mackó juthat eszünkbe), a konyha laboratóriummá válik, ahol az elnyomás, a hierarchia és a szabadság összefüggéseit modellezi Ruizpalacios, igazi filmművészeti vízióba csomagolva. Az ilyen vállalkozások adják a mozizás értelmét, a La cocina komplexitása, kifinomultsága máshol nem érvényesülhet olyan erővel, mint a nagyvásznon. És ez az előbbi kérdésekre is választ ad: amíg vannak ilyen szabad filmek, van esély a boldogságra.
