A pokol vendéglátós tornácára ereszkedő A mackó második évada ott folytatódik, ahol az első véget ért: a chicagói szendivcsezőt és legénységét késhegyni távolság választja el a csődtől – és attól is, hogy méltán híres legyen. Az új évadban több időt töltünk konyhán kívül, a tányércsörömpölés feszültségét és a két fogás közti idegösszeroppanást életigenlő pillanatok és hőseink családtagjainak ordibálása váltja fel.

Só, ecet, zsír, hő – Samin Nosrat séf szerint ez egy jó étel négy fő komponense. A mackó író-rendező-producere mintha ezt a négy elemet gyúrta volna össze és formálta volna filmes masszává: Christopher Storer egyszerű alaphelyzetből, nyers, dokumentarista fogalmazásmódból, elképesztően erős castingból és hétköznapi karakterekből sütötte ki A mackót, ami a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése volt. Az FX égisze alatt készült széria olyan, mint egy sorozattá bővített amerikai függetlenfilm: szerzői, kompromisszumok nélküli, nem hosszas tesztvetítések meg nézőszámokat felpumpáló dramaturgiai döntések terméke. Őrülten nyargaló kézikamerával, mégis lassan építkezve mutatta meg a vendéglátás pusztító, magánéletet ellehetetlenítő pörgését és közösségformáló, inspiráló pillanatait, nem titkolva, hogy kicsit őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ezt csinálja az ember. Az első évad felvázol egy szétesőben levő éttermet, ahova tékozló fiúként tér vissza az Európában már fine-dining sztárséfként ismert Carmy (az alakításáért Emmy-nevezést kapott Jeremy Allen White). Miután felfedezi az egykori étteremtulajdonos és egyben elhunyt testvér paradicsomkonzervekbe rejtett pénzét, eldönti, hogy újhullámos éttermet és ahhoz illő személyzetet varázsol az egykor ikonikus, de mára már omladozó szendvicsező falai közé.

Míg A mackó első évadát a Carmy által elindított változások és a saját gyászával való viszonya mozgatta, a második jóval konkrétabb dramaturgiával operál. Csupán tizenkét hét áll Carmy és sous-séfje, Sydney (Ayo Edebiri) rendelkezésére ahhoz, hogy véghez vigyék a lehetetlent, vagyis megnyissanak egy, az előzőnél mérföldekkel színvonalasabb helyet úgy, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat. A tízrészes új évadban tehát az étterem felújítását követjük nyomon, amint kívül-belül és átvitt értelemben is megújul: kevesebb az idegösszeomlás és az átüvöltött percek száma is, no meg a szereplők közti viszony is stabilabb lábakon áll. Ez az időre felhúzott dramaturgia megteremti az évad alapfeszültségét és közben teret ad arra, hogy szereplőinkkel együtt mi is tegyünk néhány kitérőt a konyha zsíros falain kívülre: Carmy mellett a teljes csapat felé fordul a kamera, a lineáris cselekményből pedig apró karaktertanulmányok bomlanak ki.  Nemcsak az étteremnek kell megújulnia, hanem a szakácsoknak is, ezért Carmy és Sydney különböző kurzusokra és A-listás éttermek fizetetlen gyakornoki munkáira küldi ki a csapat tagjait. A Koppenhágában tanuló cukrász Marcus (Lionel Boyce), vagy éppen a chicagói fine dining legnagyobb séfjénél villát törölgető Richard (a Csajokból ismert Ebon Moss-Bachrach) nemcsak szakmai, hanem lelki fejlődésen is keresztülmennek. Ráadásul az éttermek, ahol megfordulnak, Carmy életének egy-egy múltbéli szeletét is felvillantják.

A cél nem kevesebb, mint egy csapattá válni, megtalálva, hogy ki miben a legjobb, a sorozat pedig ügyesen billegteti a lécet minden szereplője alatt. Ezúttal még erősebben szembe állítódik a vendéglátós szakma és magánélet, a sorozat a konyhai legénységgel együtt a mindig zárkózott és nehezen olvasható Carmyról is nyíltabban mesél. Több emberi pillanat, nyugalomban elfogyasztott vacsora és inspiráló beszélgetés kerül egy-két pánikroham közé. S bár az első évad jól bevált naturalizmusa megmarad, Storer érezhetően nem akarja ismételni önmagát, ezért jó arányérzékkel lassít a cselekményen, hogy kibontakoztathassa eddig mellékszereplőként működtetett karaktereit. Elég időt töltünk velük ahhoz, hogy megérthessük, miért szaladgálnak késekkel egymás után. Mindegyikük megélt valamilyen veszteséget életük során, mind a magánélete elől menekül a vendéglátás őrületes tempójába. Storer empatikus szűrője révén sutaságukkal, traumáikkal és nehéz természetükkel együtt szeretjük meg a Bear étterem legénységét, a sorozat nem ítélkezik felettük.

Az évad legnagyobb ajándéka kétségkívül a már-már külön filmként is értelmezhető flashback-epizód. A 6. rész a sorozat idejét évekkel megelőző, őrülten feszült karácsonyi vacsorára repít vissza, melynek láttán Cassavetes is elégedetten csettintene. Az egyórás epizódban a Carmy anyját alakító, friss Oscar-díjas Jamie Lee Curtis Gena Rowlandset megidézve randalírozza végig a szentestét, az idegösszeomlás szélén álló nő sakkban tartja az egész családot. Nehéz, hangos és fájdalmas ennek a résznek szinte minden pillanata, a kamera őrülten kapkod pattanásig feszült szereplői után, az év egyik legfeszültebb családi vacsoráját örökítve meg. Itt újra visszatér az első évadból ismert egymásrabeszélés, a konyha hangjainak őrjítő kakofóniája, és az anyázós ordibálás is, és közben megértjük, hogy Carmynak még a gyásznál is többet kell feldolgoznia.

A 6. rész traumatikus kitérője után üdítően hatnak a következő rész elején Chicago utcái, amelyeket a sorozat előszeretettel használ vágóképnek. Egyrészt, hogy kapjunk egy kis friss levegőt, érzékeljük az idő múlását, másrészt, hogy megmutassa: ezek az emberek tényleg minden nap fél hatkor kelnek és sokszor órákig zötyögnek a metrón csak azért, hogy focacciát süssenek valakinek. Ez a fajta dokumentarizmus szépen egybeolvad a nyálcsorgatós kajamontázsokkal és az ugróvágásokkal tűzdelt, az étterem felújításának határidejéhez közeledő feszült jelenetekkel. A sorozat kapcsán már-már közhely dicsérni a hétköznapi embereket hibátlanul megformáló színészeket, de szégyen lenne nem megemlíteni az általuk beletett munkát, hiszen kevés ennyi hiteles alakítást látni egy sorozat alatt. A mackó easter eggje nemcsak az említett villadobálós vacsora, hanem az olyan kaliberű, váratlanul megjelenő vendégszereplők is, mint Sarah Paulson, Adam Shapiro, Bob Odenkirik, Will Poulter vagy éppen Olivia Coleman. Ahelyett, hogy felhívnák magukra a figyelmet, kaméleonként épülnek be A mackó-féle diegézisbe, úgy, mintha mindig is ott lettek volna.

Az új évad tehát tartalmi szempontból mindenképp fölülmúlja elődje kaotikus és kegyetlenül őszinte világát. Bár ez az etap sem elsősorban főzésről szól, mégis annak lehet igazán érdekes, akit valamennyire érdekel az újhullámos gasztronómia meg a benne mozgók motivációi. Storer sorozata nem fél kendőzetlenül ábrázolni ezt a világot, bemutatva, hogy akárcsak egy igazán jó ételnek, ennek is különböző, és gyakran szöges ellentétként működő komponense van. A Jeremy Allen White-rajongók pedig megnyugodhatnak: Carmy élete végre egy szerelmi szállal is gazdagodott, amit nyitva hagy a minden szereplőt és cselekményszálat megmozgató finálé. Reméljük, egy harmadik fogás, akarom mondani harmadik évad felé!