Egy korábbi kritikámban azt írtam, hogy mostantól hanyagolni fogom az étel-hasonlatokat (egy csipetnyi ez, egy maroknyi az), amikor egy-egy filmről írok. Errefel szerényen megérkezik a mozikba egy dán alkotás, ami nem szégyelli saját magát deklaráltan egy jól felépített luxuséttermi fogáshoz hasonlítani, csak hogy jól megnehezítse a dolgomat.
Már megint egy kiváló dán film, már megint Tobias Lindholm: a dán forgatókönyvíró az utóbbi években nem is egy, hanem rögtön két olyan mozifilm sztorijáért volt felelős, amelyek az európai és dán piac mellett még az óceán túloldalán is komoly elismerésekre tettek szert. A 2012-es Vadászat jelölésig, a 2020-as Még egy kört mindenkinek egészen a legjobb külföldi film díjáig vitte az Oscaron, és bátran lehet állítani, hogy ha valaki csak néhány dán filmet ismer az utóbbi évekből, akkor ezek azok.
Ezúttal nincs Mads Mikkelsen, sem Thomas Vinterberg, de van helyettük egy másik sztárrá avanzsált dán, a Trónok harcával felfutott Nikolaj Coster-Waldau és az elmúlt években elsősorban tévésorozatokat rendező Christoffer Boe, többek között nekik köszönhetően pedig egy újabb remekül vászonra vitt, díjgyanús Lindholm-forgatókönyv, A boldogság íze. És bár a film története alapján valóban nevezhető akár romantikusnak is, messze nem annyira negédes, mint amennyire a magyar cím sejtetni engedi, az eredeti jelentés (Az éhség íze) sokkal inkább kifejezi mindazt, amiről Boe-ék filmje szól.
Ezúttal tényleg szinte lehetetlen elkerülni az ételhez való hasonlítást, lévén, hogy A boldogság íze egy olyan pár életének mutatja be néhány jelentőségteljes szeletét, akik a vendéglátásban dolgoznak: Carsten (Coster-Waldau) egy ambíciózus séf, aki catering munkák során próbálja kiváló ételeit a fogyasztókhoz eljuttatni, azonban egészen addig nem találja meg célközönségét, amíg a sors össze nem hozza Maggival (Katrine Greis-Rosenthal), akivel együtt valóban lefőzhetetlen párost alkotnak. Carsten főz, az antropológus Maggi pedig a koncepciót hozza, így hamarosan megnyitják különleges éttermüket, a koppenhágai Malust. Ahhoz azonban, hogy a különleges ételeket kifogástalan minőségben felszolgáló étterem hosszabb távon is nyitva tarthassa kapuit, szükségük van a legnagyobb éttermi elismerésre, a Michelin-csillagra, ennek megszerzése pedig próbára teszi a kétgyermekes házaspár magánéletét.
Lindholm és Boe maguk is egy jól felépített fogáshoz teszik hasonlatossá filmjüket: ahogy egy ilyen éteknél szükség van különböző ízek és textúrák kombinációjára, hogy emlékezetes élményt nyújthasson a befogadónak, úgy egy jó történet sem működhet különböző érzések keverése nélkül. Ennek megfelelően a házaspár sztoriját alapízekről elnevezett fejezetekre osztják az alkotók: édes, savanyú, sós és zsíros részekből áll össze Carsten és Maggi egy-egy étele és élete. És ahogy egy degusztációs menü összeállításánál, úgy egy jól felépített filmnél is a megfelelő arányérzék és a finom alkotói megoldások emelik a végeredményt az átlag fölé.
Márpedig Boe kifogástalanul végzi el feladatát: egészen apró utalásokkal, egy-egy jól irányzott tekintettel, remek ritmusérzékkel képes az amúgy nagyon egyszerű alapszorit megemelni, a számos Lars von Trier-film (többek között A nimfomániás vagy a Melankólia) képi világáért felelős Manuel Alberto Claro operatőrrel együtt a keserédes történet vizuális megvalósítását is kiválóan oldják meg. És nem esnek bele abba csábító csapdába sem, ami sok gasztronómiáról készült filmet jellemez, hogy az íncsiklandó luxusételek kapják a főszerepet az emberi szereplők helyett (ha például a Csokoládé ételpornó, akkor ez étel-erotika). Látunk ugyan szépen világított osztrigát, polipot vagy éppen savanyú almát, azonban ez főleg a film első felére jellemző, a fogások mögött rejtőző séf mozdulatai, az ételhez fűződő (a családja szempontjából nem mindig egészséges) csaknem intim kapcsolata azonban ilyenkor is előtérbe kerül magához a fogáshoz képest.
Szereplői „csendes”, emberien esendőként való jellemzése amúgy is erős oldala a filmnek, a szelídnek tűnő, de perfekcionista séf néha szimplán gorombán viselkedik alkalmazottaival, étterme mellett eltörpülnek felesége és gyerekei problémái, de az antropológusból étterem-tulajdonossá avanzsált Maggi is elköveti a maga hibáit anyaként és feleségként is, így a végül fellépő, egy kritikus éjszaka eseményeiben csúcsosodó, egy egysoros levél elindította válságért mindkét fél egyformán (és átérezhetően, megérthetően) lesz felelős.
Ugyan a luxusétterem megmaradásáért való küzdés talán nem nevezhető általános problémának egy átlagos néző számára, de a mögötte rejlő emberi történet minden ízével és árnyalatával annál inkább, és az erre helyezett hangsúly, a jó árnyérzékkel tálalt történet, jó színészi alakítások és az érzékeny forgatókönyv együtt teszik összetett élménnyé A boldogság ízét. És még csak azért is: valódi ínyencséggé, akár egy Michelin-csillagos étterem főfogása – mint ilyen egészen biztos, hogy nem fogja kielégíteni mindenki ízlését, lesz majd, aki fellengzősnek vagy unalmasnak tartja, de aki kedveli a jól felépített, emberi drámát, netán érdekli a konyhaművészet világa, annak csillapítani fogja az éhségét.
