Dánia Oscar-nevezettje pedáns történelmi dráma, amelyben az a kérdés, hogy birtokba vehető, megművelhető-e a föld, kiszakíthatjuk-e a saját darabkánkat a nagy egészből. Nikolaj Arcel filmje helyenként az ideálisabbnál erősebbre rajzolja a kontúrokat, hősének sorstragédiáját viszont majdhogynem tökéletesen ábrázolja.
Nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha A fattyút a néhány évvel ezelőtt újra feldolgozott svéd történet, a Kivándorlók párdarabjaként nézzük. Mindkét esetben ízléses midcult köntösben újramesélt alapmítoszokat látunk, amelyek az adott ország kialakulását, polgárosodását ábrázolják. Egy alapvető különbség azonban mégis van a két alkotás között: ahogy a címe is mutatja, a svéd darabban nem mindenki találhatja meg a helyét az anyaföldön, az új dán filmben viszont épp azt kell felismerniük a szereplőknek, hogy nincs olyan terület, amiről le lehetne mondani.
Korlátozhat-e egy másik ember szabadsága? – Erik Poppe: Utvandrarna / Kivándorlók
Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, hangzik az ismert bon mot, Erik Poppe Kivándorlók-adaptációja pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a sikertelenek mögött is, és ők bizony szenvednek.
Dánia Jütland régióját sokáig gyakorlatilag élhetetlennek tartották. A hideg, a fagyok és a rossz minőségű talaj miatt úgy tűnt, semmilyen növény nem marad meg a földben, így lehetetlen itt letelepedni. Főhősünk, Ludvig von Kahlen (Mads Mikkelsen) azonban fejébe veszi, hogy domesztikálja a hírhedt területet. Ehhez – a látszat ellenére – semmilyen segítséget nem kap az államtól, és még a helyi kiskirállyal, Frederik De Schinkellel (Simon Bennebjerg) is meg kell küzdenie.
A fattyú klasszikus történelmi dráma, s mint ilyen, nagyon egyértelműek benne az ellentétek: jó-rossz, gazdag-szegény, arisztokrata-köznép. És bizony a film leggyengébb aspektusai egyértelműen azok, amikor ezeken nem sikerül túllépni. Ennek a legmélyebb pontja kétségtelenül De Schinkel báró karaktere, aki az ideálisnál jobban hasonlít a Trónok harca Ramsey Boltonjára.
Arcel nem tudja elkerülni a nagyívű történelmi eposzok minden csapdáját. A melodramatikus szálak igen klisésre sikerültek, és például az utolsó húsz percben legalább három alkalommal vége lehetett volna a filmnek, és nem is vagyok biztos abban, hogy a legideálisabb ponton kerekítették le a történetet az alkotók. De ebbe a kategóriába sorolhatjuk a gyerek jelenlétét is, mint az utolsó esélyt egy jobb korszak eljövetelére.
Minden túlságosan szépre komponált jelenet mélyén azonban ott vannak ebben a filmben az igazán mély és fontos kérdések. Bár teljesen más oldalról, de A fattyú is arra rákérdez, amire a legnépszerűbb filmes eredetmítosz, a western: birtokba lehet-e venni a földet, le tudunk-e telepedni, van-e esély a civilizáció megalapítására? A karaktereknek a western legfontosabb alapvetését kell megérteniük: nem lehet elhagyni az általunk kiválasztott területet, azt mindenáron meg kell védenünk.
Ám kérdés, hogy mindez megéri-e? Hogy a végén nem fogunk-e ott állni egyedül, kisemmizve? A fattyú szerint ezekre a kérdésekre bizony igen a válasz. A közjóért hozott áldozatot tisztelhetjük, ám ez még nem változtat azon a tényen, hogy az egyént felőrli a folyamat. Mads Mikkelsen szokás szerint remek alakítása átélhetővé teszi számunkra Ludvig és környezete drámáját, és azt is el kell ismerni, hogy ezen a téren korántsem olyan erősek azok a kontúrok, mint más területeken. A főszereplő jelleme remekül épül, és bár hoz nagyon radikális döntéseket a történet során, azok mindig logikusan következnek a személyiségéből.
Ráadásul általa a történet másik fontos aspektusa is érthetővé válik: A fattyú ugyanis a személyes dráma mellett a társadalmi mobilitás lehetetlenségét is ábrázolja. A történet során kiderül, hogy Ludvig egy nemes fia, így számára az előmenetelbe vetett hit is bekapcsolódik a letelepedés igénye mellé. A fattyúban a kimondott szavaknak, a megnevezéseknek nagy jelentősége van. A báró minden alkalommal kijavítja azokat, akik nem de Schinkelnek szólítják, hiszen folyamatosan hangsúlyoznia kell előkelő mivoltát. Ludvig is pontosan ezért szeretné megszerezni a földet, mert azt reméli, ezzel társadalmi osztályt léphet, ám a rendező arra is felhívja a figyelmet, hogy még ha ez sikerülhet is anyagi és rangbéli értelemben, a mélylélektani folyamatokat nem lehet ennyire könnyen átírni. Mads Mikkelsen karaktere eljut azokba a bálokba, ahová korábban vágyott, de ott nem tud természetesen viselkedni, mert magát mindig kevesebbnek fogja gondolni az ott jelenlévőknél.
A jól ismert szerelmi háromszög toposza, remek operatőri munka és magas minőségű színészi alakítások: A fattyú nem idézi meg azokat a korokat, amikor a dán Oscar-aspiráns szinte minden esetben eljutott a jelölésig is, de egy minőségi történelmi drámát kapunk, ami bebizonyítja, hogy lehet műfaji köntösben nemzeti dilemmákról beszélni.
