Az Óz, a csodák csodája friss feldolgozása az ismert történet aktuálpolitikai átértelmezését kínálja: a Wicked a legújabb szög az egyre képmutatóbban túlliberalizált Hollywood jóízlésének koporsójában.
Az előzményfilm azt mutatja be, hogy hogyan vált a zöld bőrszíne miatt kirekesztett Elphaba (Cynthia Erivo) a vidék legrettegettebb ellenlábasává, a gonosz nyugati banyává. A részleteket egykori iskolai szobatársa, Glinda (Ariana Grande), a jó boszorkány szemszögéből ismerhetjük meg, aki a végtelenül elcsépelt „barátokból lett ellenségek” sztori narrátoraként tárja fel, annak idején miként fordultak egymás ellen. Az események végkimenetele ugyanakkor keveseknek hathat újdonságként, ezért a Wicked rögtön az eredeti Óz-történet zárlatával, a nyugati boszi halálhírének ünneplésével indít, így téve egyértelművé a popkulturális múlt retrospektív újraírásának szándékát a keretnarratíván keresztül. Elphaba tragikus sorsa mégsem képes árnyalni a didaktikusan kimondott tételmondatot: vajon eleve gonosznak születik valaki, vagy a társadalom teszi azzá?
A Wicked az olyan híres gonosztevők eredetére koncentráló tündérmesék kortárs trendjéhez kapcsolódik, mint a Demóna vagy a Szörnyella – ráadásul utóbbi egyik írója, Dana Fox szintén részt vett a forgatókönyv elkészítésében – az identitáskrízises főhős és az őt kirekesztő korrupt rendszer két részen keresztül elmesélt, musicalbetétekkel tarkított konfliktusa ugyanakkor a Joker tini-fantasy verziójaként is képes hatni. Csakhogy a készítők ezúttal az összes pozitívnak szánt szereplő irritálóan képmutatóvá tételével igyekeztek jobb színben feltűntetni a hozzájuk képest valóban azonosulhatóbbá váló, álnok hősnőt. A mágikus iskolában hiába képvisel szinte mindenki valamilyen kisebbséget, mintha egyenesen kvóta szerint történne a felvétel, míg a tolószékes, a meleg, a törpe, a beszélő állat, az ázsiai, a fekete és a ki tudja már milyen rasszú vagy fajú diákok irányába végtelen az együttérzés, az elfogadás határát – Elphaba keserűségére – éppen a zöld bőrszínnél húzzák meg.
A bennünk lakozó belső értékek felismerésének fontosságára rávilágító eredeti meséhez képest a Wicked elsősorban a külsőjük alapján határozza meg az archetípusokat sztereotípiákká züllesztő karaktereit, legyen szó a jó boszorkányból lett népszerű szőke bálkirálynőtípusról, a tenyérbemászóan sztereotipmeleg, divatmegszállott barátként feltűnő segítőjéről, a laza diákká degradálódó fess hercegről, a fajgyűlöletből eltávolított, beszélő kecskeként feltűnő bölcs mesterről, vagy a saját elsőszülöttjével szemben indokolatlanul rosszindulatú „mostoháról”. A történet hangsúlyozott identitáspolitikai látásmódja önellentmondásos fordulatokra támaszkodva gerjeszti mesterkélt konfliktusait. Az afro anya és a törpe apa gyermekeként világra jött Elphaba zöld színére például valamiféle abszintfüggőséggel kapcsolatba hozható homályos magyarázat szolgál, így elváltozott megjelenése ténylegesen egyfajta betegségnek tudható be, nem pedig kulturális identitásához kapcsolódik, amit a film faji metaforája indokolna.
Az Óz korábbi fantáziavilága Dorothy tanmeséjének fiktív kivetüléseként jelent meg, mostanra azonban a tényleges valóságként reprezentálódik, ami a jelenlegi amerikai társadalmi megosztottságra reflektál. A mágikus képességek nélküli nagy varázsló (Jeff Goldblum) színjátéka ezúttal a populista politikusok álszentségének allegóriája, a vele szemben tényleges erényekként képviselt bátorságnak, bölcsességnek és szeretetnek ellenben nyoma sincs, ahogy az apparátus leleplezéséhez sem társul a szuperprodukciót önreflexívvé tevő szimbolikus jelentés, ami Sam Raimi korábbi előzményfilmjében, az Óz, a hatalmasban dominált. A moralitását vesztett aktuális Óz erkölcstelen terve, hogy az őslakos varázslények üldözésén keresztül egy közös ellenségkép kialakításával kovácsolja eggyé a birodalmat, tevékenységét a nyilvánvaló idegenellenes bevándorláspolitikai allegória kifejezése ellenére mégsem indokolja semmi a történetben, hiszen a világ, amit vezetője ismét naggyá kíván tenni – az Elphabát érő enyhe atrocitásokon túl – egy látszólag bármiféle nehézségektől és társadalmi összetűzésektől mentes, felhőtlenül idilli helynek érződik.
A légből kapott problémák és a kínosan közhelyes szituációk amatőr forgatókönyvírói húzásain túl ráadásul a kifejezetten egysíkú karakterek – és az őket megformáló színészek modoros alakításai – sem képesek szimpátiát kiváltani. Még a későbbi jó boszorkány is egy önző, egoista törtetőként van ábrázolva, aki javarészt lelkiismeretfurdalás nélkül zsákmányol ki másokat és örömittasan ünnepli egykori barátja halálhírét. Ezek tükrében kifejezetten őszintétlennek hat az ő szemszögéből megismerni a történtek előzményeit. Nem mintha a minden közeledésre azonnali agresszióval válaszoló Elphaba rossz útra térése különösebb részletezésre szorulna. Az egymással kontrasztban álló hősnők, a rózsaszín gyönyörben pompázó, népszerű Gilda és a feketébe öltözött, kívülálló Elphaba kapcsolata mindössze a magunkról közvetített kép instagramfilteres hamisságának személyiségroncsoló hatásaira lenne képes rávilágítani, a témában való elmerülés helyett mégis csupán az ismerős felnövéstörténeteket jellemző, javarészt iskolai közegben zajló ellentétek sokadszor látott kliséi köszönnek vissza, többek között olyan alkotásokat idézve, mint A diótörő és a négy birodalom (The Nutcracker and the Four Realms), A Jók és Rosszak Iskolája (The School for Good and Evil), illetve a Wednesday sorozat.
A Wicked fantasy-világa ugyanakkor a díszes kosztümök és a profi látványtervezői munka ellenére is üresnek és kisszerűnek érződik. Előzményfilmként nem képes érdemben bővíteni saját narratív univerzumát, kizárólag jellegtelen, húsvétitojásszerű háttérinformációkat mutat be, melyekből kiderül, Glinda hogyan kapta a nevét, a gonosz boszorkány miként tett szert ikonikus kiegészítőire (csúcsos süvegére, köpenyére és repülő seprűjére), hogyan nőtt szárnya a majmoknak és miért sárgák a kövek azon a bizonyos úton. A mindezek mellett kevés akcióval és mondvacsinált fordulatokkal kecsegtető alkotás a feldolgozott színpadi musicalből átemelt dalbetétekkel duzzasztja közel háromórássá ellaposodó cselekményét, melynek valódi dramaturgiai konfliktusa szinte csak az utolsó percekben kezd kibontakozni. Hiszen a film csak az eredeti Broadway-produkció első felét adaptálja, így a stáblistán beígért folytatás hiányában a megkezdett történetszálak lezárás nélkül futnak a semmibe.
A Wickedben minden megvan, ami miatt kritizálni lehet a kortárs hollywoodi filmipart a túlnyújtott játékidőn, a lezáratlan narratíván, az egysíkú sablonmegoldásokon, a kizárólag a cselekmény erőszakos előremozdítása érdekében eszközölt mesterkélt fordulatokon és a korábbi klasszikusok átírásának trendjén át a különböző ideológiai állásfoglalások kvótaérzékenységgel kiemelt képmutató ábrázolásáig és a valódi, karizmatikus filmsztáregyéniségek hiányáig. Ezeket pedig csak tovább tetézik az olyan kiábrándító, színfalak mögötti botrányok – mint a főszereplőnő felháborodott reakciója egy őt sértő rajongói poszteren – melyek tükrében az elfogadás és az egyenlőség fennkölt hirdetése csak a film műviségéhez mérhető marketingfogásként hat.
