Képregényfigura eredettörténete még sosem volt ilyen komor és emberi, mint a vígjátékairól ismert Todd Phillips karrierfordító rendezésében. Joaquin Phoenix pedig nemcsak saját maga korábbi alakításit múlja felül, de megindítóan emberivé teszi az ikonikus gonosz figuráját.

A 80-as évektől virágzik a franchise-business. Manapság – különösen a Marvelnek illetve a DC Comicsnak köszönhetően – leginkább a képregény-adaptációkból született blockbuster franchise-ok tartják fenn az egyébként igencsak megcsappant nézőszámú mozikat, nem csoda, hogy a stúdiók már spinoffokkal és előzménytörténetekkel is próbálnak még több bőrt lehúzni egy-egy működőképesnek mutatkozó alapötletről. A 2000-es évektől a vásznat ellepő szuperhősöknek egyre ádázabb gonoszokkal kell megküzdeniük a világ megmentéséért, miközben ők maguk sokkal emberközelibbé váltak. Láthattuk ezt a DC egyik ikonikus hőse, Batman példáján is Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájában, amelyben a Denevérembernek nagyon is emberi módon és korántsem sebezhetetlenül kell szembeszállnia démonaival, és ellenségei mellett legyőznie saját vélt vagy valós fizikai korlátait, amihez a nézőnek könnyebb viszonyulnia.

Nolan nemrégiben a Cannes-i Filmfesztiválon adott mesterkurzusán elmondta, hogy a Batman-filmjeit, azok zsánerét – ahogy magát a Denevérember karakterét is – igazából az ellenfelei határozták meg, és ha innen nézzük, akkor még inkább indokolt, hogy a sötét lovag legismertebb, ugyanakkor legtitokzatosabb ellenfele kapja meg először az előtörténetét, akinek gonoszságáról már képet alkothattunk, motivációjáról és hátteréről viszont aránylag kevés derült ki. Joker figurája egyébként képregényformában már 1975-ben külön sorozatot kapott, de a szintén a DC Comics gondozásában megjelent 9 epizód aligha taglalta a szupergonoszként aposztrofált, bohóc külsejű figura előéletét. Joker első nagyjátékfilmes inkarnációja az 1989-es Batmanben (Jack Nicholson megformálásában) nem tudott túllépni egy átlagos képregényfigurán, akinek az előtörténete abban a formában aligha keltette volna fel bárkinek is az érdeklődését. Christopher Nolan A sötét lovagban azonban olyan új árnyalatokkal gazdagította nemcsak a Denevérember, de Joker alakját is, ami már sokkal inkább előtörténetért kiáltott. Az, hogy ezt Todd Phillips írja és rendezi meg, aki a Cool túrát, a nem túl sikeres Starsky és Hutch-újragondolást, illetve a már jóval figyelemreméltóbb, de műfajilag igencsak elütő Másnaposok-trilógiát jegyzi, az épp olyan meglepő, mint az általa kreált, minden korábbinál inkább a rideg valóságba ágyazott eredettörténet, amivel a Jokernek sikerült végre új fejezetet nyitnia a képregényhősök ábrázolásában.

A Joker története valamikor a 80-as évek New Yorkját idéző utcákon kezdődik, ahol a bohócruhás Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) reklámtáblával hirdeti egy üzlet végkiárusítását, míg egy csapat suhanc ki nem kapja a hirdetőtáblát a kezéből. Fleck utánuk szalad, mire az egyik szeméttel teli szűk kis mellékutcában a kamaszok rátámadnak és megrugdossák. Az ilyen esetekre kínál pisztolyt neki bohóc kollégája, Randall (Glenn Fleshner), de a fegyver ekkor még igencsak elüt Fleck inkább áldozatnak mondható karakterétől. Mentális zavara és a Tourrette-szindrómához hasonlóan kontrollálhatatlanul előtörő nevetései csak nehezítik számára a beilleszkedést. Az sem sokat segít, hogy a rendszeres pszichiátriai tanácsadást és a gyógyszeradagját is elveszíteni látszik az egészségügyre is vonatkozó megszorítások miatt, ami, ahogy az lenni szokott, a legjobban rászorulókat sújtja a leginkább. Fleck az anyjával (Frances Conroy) él együtt egy málló vakolatú, lerobbant bérház egyik lakásában, és titkon stand-up komikusi karrierről álmodik, illetve arról, hogy egyszer kedvenc televíziós talk show-vezetőjének, Murray Franklinnek (Robert De Niro) a vendége lehessen. Anyja valaha a befolyásos milliárdos, Thomas Wayne (Brett Cullen) háztartásában dolgozott, a mai napig neki írja segítségkérő leveleit, amelyek sosem találnak válaszra, de olyan részleteket tárnak fel, amelyektől Arthur Fleck élete alaposan megváltozik, ahogy attól a pisztolylövéstől is, amellyel kétségbeesésében próbál véget vetni az őt ért sorozatos megaláztatásoknak és fizikai gyötrelmeknek. A média egyből felkapja a titokzatos bohócruhás gyilkos történetét, akiben rögvest példaképet látnak az elégedetlen és kisemmizett emberek.

Fleck karaktere súlyos terheket cipel: a gyermekkori bántalmazáson, a pszichés zavaron túl a kitaszítottság, a meg nem értettség, a szegénység és a kilátástalanság súlya is húzza a vállát, amit nap mint nap újabb és újabb megaláztatások és nemegyszer fizikai bántalmazások tetéznek, szinte már a teljes elviselhetetlenségig fokozva nyomorát. A film érdekessége és legfőbb erénye is egyben, hogy bár pontosan tudjuk, ki is formálódik itt a szemünk előtt, mégis a játékidő túlnyomó részében áldozatnak látjuk, akihez látszólag minden tekintetben sokkal közelebb áll, hogy önkezűleg végezzen magával, minthogy mások életét oltsa ki. Mégis eljön a pillanat, ahol betelik a pohár, és az utolsó csepp mégiscsak az utóbbi irányba billenti el. A rögvalóságba ágyazott drámának szánt előtörténethez már a felsoroltak is elegek lennének, Phillips azonban még csavar egyet a dolgon, és két kulcsszereplő esetében is elmossa a határt a valóság és a delírium szülte képzelgés között, amivel nemvárt fordulatokat és elvarratlan szálakat hoz az egyébként ismert végkimenetelű történetbe, így nemcsak Joker karakterét árnyalja, de a Batman-filmekből megismert eseményeket is némileg más megvilágításba helyezi.

Gotham City szemétben és bűzben fuldokló nagyvárosában a politikai karrierre aspiráló milliárdos Wayne és a cégeinél dolgozó yuppie-k világa ütközik több ponton is a szociális háló csökkentése miatt egyre nagyobb számú elégedetlen tömeggel, amely aztán egy véletlen incidensnek és az azt felkapó médiának köszönhetően a fennálló társadalmi berendezkedés elleni lázadás jelképét látja meg Fleckben. A közeg, amiben a sanyarú sorsú, örök vesztes Arthur Fleckből Joker lesz, egyszerre idézi Martin Scorsese Taxisofőrjének és több, a 70-es években készült filmnek, mint a Klute (r.: Alan J. Pakula), a Francia kapcsolat (r.: William Friedkin), vagy napjaink közkedvelt, a 70-es években játszódó sorozatának, a Fülledt utcáknak (The Deuce) New York-képét. Phillips fejet hajt a Taxisofőr vagy A komédia királya előtt, ami olyan nyílt utalásokban nyilvánul meg, mint Robert De Niro szerepeltetése, akire ugyan aligha illik az ondolált hajú és cinikusan lekezelő talk show-házigazda szerepe, de a dolog jelzésértéke miatt mégis elfogadható.

Bár a helyszín és a korszak is jól felismerhető, a film nem nélkülözi az áthallásokat sem, a direkt utalások helyett azonban Phillips a finomabb, de jól felismerhető párhuzamokat választotta, így mindenkire rá van bízva, hogy többet sejt-e a politikai ambíciókat dédelgető, arrogáns milliárdos, Thomas Wayne alakja mögött, Fleck és a szociális gondozója párbeszédei során belegondol-e az amerikai társadalom jelentős szegmensét érintő egészségügyi ellátás hiányába, a lassan az egész világot megfojtó szeméthalomba és a nem megfelelő gondozás következtében a társadalomra szabaduló ámokfutók nagyon is valós problémájába, illetve az „amerikai álomról” lecsúszó kisemberek növekvő, nemegyszer erőszakos cselekedetekben kifutó frusztrációjába. A Jokerben a családi háttér és a mindennapi létezés fizikai és lelki nyomora, illetve a nagyon is ismerős közeg hozza emberközelivé és átélhetővé a gonosz születését. Az áldozat szerepében megismert Arthur Fleck valójában a környezet, az őt körülvevő emberek és az általuk őt ért hatások nyomán formálódik a Batman-filmekből megismert, egyszerre zavarodott és brilliáns elméjű, lelketlen gonosszá. A rendező/forgatókönyvíró Phillips, illetve forgatókönyvíró társa, Scott Silver adaléka nem merül ki protagonistájának valós közegbe ágyazásánál. A Flecket sújtó mentális zavar megadja az alkotóknak a lehetőséget, hogy helyenként összemossák a valóságot a képzelet játékával, így egy-két fontos kérdés megválaszolatlan marad, megőrizve ezáltal valamit a figurát övező titokból.

A Jokerben a táradalom peremére szorult, kitaszított réteg frusztrációja halmozódik, mintegy csak az utolsó szikrára, egy vezetőre várva, aki a regnáló társadalmi rend teljes dekonstrukciója felé irányítja majd az elégedetlen tömeget, ahogy azt a pont húsz esztendővel ezelőtt bemutatott Harcosok klubjában (r.: David Fincher) is láthattuk. A Joker ugyanolyan aprólékosan kimunkált karaktertanulmány egy kóros elmeállapotban szenvedő, és ezáltal a társadalomnak egy, a hozzá hasonló módon kirekesztett szegmensének a vezérévé váló, maga után káoszt és anarchiát hozó protagonistáról, akinek története minden elemében kőkemény és releváns társadalomkritikát hordoz.

Todd Phillips Jokere minden várakozást felülmúlóan sötét, lehangoló és mélyen átélhető dráma, ami méltó előképe a Christopher Nolan által vászonra álmodott, nagyon is emberire formált szuperhős-trilógiának, illetve annak legelvetemültebb gonosztevőjének. Joaquin Phoenix játéka, ami a film szíve-lelke, méltó Heath Ledger Oscar-díjjal jutalmazott alakításához. Phoenix láthatóan fejet hajt tragikus hirtelenséggel elhunyt elődje karakterformálása előtt, de ugyanakkor teljesen magára igazítja a figurát, amelynek előképe már előző alakításában, a Lynne Ramsay által rendezett Sosem voltál ittben is felsejlik, de a nézőben óhatatlan felidézi azt az ominózus esetet is, amikor Phoenix éppen David Letterman talk showját trollkodta szét. A szerep kedvéért lesoványodott Phoenix gesztusai és mozdulatai pontosan jelzik, törékeny idegállapota mikor billen át a rajta egyre inkább elhatalmasodó, visszafordíthatatlan és kontroll vesztett tébolyba, ugyanakkor olyan megejtően esendővé formálja karakterét, hogy megfeledkezve a figura később megmutatkozó gonoszságáról, a játékidő legnagyobb részében Fleckkel mint áldozattal azonosulunk.

Ritkán látni olyan filmet, ahol a forgatókönyv, a színészi alakítás, a képi világ és a zene ennyire egyben van, és ezek összessége ilyen megrázó és elemi hatást képes kiváltani. Különösen unikumnak számít mindez azért is, mert itt mégiscsak egy képregényhős adja a történet kulcsfiguráját, ami – legalábbis számomra – mindig hordoz egyfajta tétnélküliséget. Ezúttal azonban amit a vásznon látunk, nagyon is valós emberi dráma, amely javarészt hétköznapi, sokakat érintő traumákból és megaláztatások sorozatából születik meg.