Az utolsó percre is tartogatott meglepetések, rocksztárok, valamint a Joker és Polański filmjének diadala zárta Velencét. (Beszámolónk első része ide kattintva olvasható.)
Az idei nemzetközi zsűrit Lucrecia Martel vezette, az ő nyilatkozatát olvastam éppen a fesztiválra menet, és ezek után nem fűztem nagy reményeket a szombat esti díjkiosztóhoz, de mások sem, mert akivel beszéltem, mindenki inkább Václav Marhoulnak a nézhetetlenségig kegyetlen The Painted Bird című filmjét vélte befutónak, vagy esetleg Pablo Larraín Emáját. A The Painted Birdöt körülbelül 40 perc után adtam fel, az Emát sem bírtam sokkal tovább, így egyáltalán nem bánom, hogy nem ezek nyertek. A The Painted Bird alapjául a lengyel-amerikai zsidó író Jerzy Kosiński magyarul is megjelent, A festett madár című, 1939-ben játszódó regénye szolgált. A szépen fényképezett fekete-fehér film hőse egy kisfiú, aki a háború borzalmai elől vidéken, a nagyanyjánál próbál oltalomra találni, de nagyanyja halála után csak szenvedések és megaláztatások sora vár rá. Először megörültem, hogy a cseh-szlovák-ukrán koprodukcióban készült filmben olyan színészek is feltűnnek, mint Udo Kier, Harvey Keitel, Stellan Skarsgård, vagy Julian Sands, de utóbbiakat már nem láttam, mert az Udo Kierhez kötődő epizód után kijöttem a moziból. Ezzel egyébként nem voltam egyedül, ezt a filmet hagyták ott legtöbben az idei fesztiválon. Pablo Larraín Emáját se voltam képes végignézni. Látványos volt a koreográfia, valamint a nevelt fiuk magatartásproblémáival küzdő fiatal táncosnő (Mariana Di Girolamo) és koreográfus élettársa (Gael García Bernal) kapcsolata is izgalmasnak ígérkezett, de nem volt képes igazán fenntartani a figyelmem.
Nem kis elégedettséggel tölt el, hogy a várakozásokkal ellentétben egyik említett filmet sem méltatta figyelemre a zsűri, és valóban az idei fesztivál legjobb filmjének, a Jokernek adta a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Hogy az volt-e a legnagyobb meglepetés, hogy képregényanyagból egy ilyen komoly és nagyon is emberi dráma született, vagy a Cool túra, a Starsky és Hutch, illetve a már sokkal inkább említésre méltó Másnaposok-trilógia rendezőjének a teljesítménye, netán Joaquin Phoenix minden várakozást felülmúló alakítása, esetleg a zsűri bevállalóssága, azt már így utólag nehezen tudnám eldönteni.
A már említett interjúban Lucrecia Martel kifejezett ellenérzését nyilvánította ki a lengyel származású, Oscar-díjas rendező, Roman Polański személyével kapcsolatban, akit egy tizenhárom éves lány megerőszakolása miatt ítélt el a bíróság az Egyesült Államokban, és aki a büntetése elől Európába szökött. Bár Polański viselkedésére nincs mentség, a J’accuse (An Officer and a Spy) című, Émile Zola azonos című regényéből készített filmje megérdemelten kapta a zsűri nagydíját. A legjobb férfi alakítás díjára egyhangúan mindenki Joaquin Phoenixet várta, de miután a fődíjat a Joker kapta, így Phoenix már „csak” az Oscar-díjban reménykedhet. A legjobb férfi alakítás díját Luca Marinelli kapta a Martin Edenben (rendező: Pietro Marcello) nyújtott alakításáért. A Martin Eden szépen megcsinált, jó zenékkel és megfelelő korhangulattal tálalt, de aligha érdekfeszítő történet egy fiatal munkásfiúról, aki egy kifinomult úrilánynak szeretne imponálni azzal, hogy íróként és költőként szerez magának nevet. Hasonlóképp meglepetés volt a legjobb női alakítás díja, amit Ariane Ascaride kapott a Gloria Mundiban (rendező: Robert Guédiguian) a családjáért és a munkájáért aggódó takarítónő megformálásáért. Ariane Ascaride alakításával nem is volt baj, de tökéletes frizurájával és megjelenésével aligha tűnt több műszakban dolgozó, leharcolt takarítónőnek, akit alaposan megcincált az élet, de aki mindenre képes a családja boldogulásáért.
A szürkés tónusokkal operáló, fanyar humorú életképeket bemutató A végtelenségről (Om det oländliga/About Endlessness) című filmért Roy Anderssonnak ítélte a zsűri a legjobb rendezőnek járó díjat, aki igazán semmi újat nem mutatott, többnyire csak a tőle megszokottakat hozta a legújabb, epizodikus szerkezetű filmjében, ám azt valóban remekül. Bár az animáció nem igazán az én műfajom és csak ritkán fog meg, a kínai Yonfan szerelmi háromszöge, a Ji yuan tai qi hao (No.7 Cherry Lane), amely a legjobb forgatókönyv díját kapta, valóban csodálatosan elmesélt történet. Ritkán látni versenyprogramban animációt, az még ritkább, hogy díjazzák is, ezért is említésre méltó a zsűri döntése.
A versenyprogram erősebb alkotásai közé tartozott Shannon Murphy Babyteeth című filmje, várható volt tehát, hogy nem távozik üres kézzel. A zsűri a fiatal tehetségeknek járó Marcello Mastroianni-díjat ezúttal a Babyteeth-ben szereplő Toby Wallace-nek ítélte, aki szerepe szerint egy kallódó, kábítószerfüggő fiút alakít, aki a jólszituált, középosztálybeli, rákbeteg Milla (az Éles tárgyakból ismert Eliza Scanlen) első és egyben utolsó szerelme lesz.
Díj nélkül távozott, de a közönség tetszését elnyerte az utolsó versenynap utolsó versenyfilmje, a kolumbiai Ciro Guerra első angol nyelvű rendezése, a Waiting for the Barbarians. A gyarmatosítás idején játszódó történetben a fehér gyarmatosítók és a nomád népeket elválasztó határvidék kistelepülésének nyugalmát egy kegyetlen rendőrnyomozó (Johnny Depp) dúlja fel, aki válogatott kínvallatásokkal csikar ki vallomásokat az elfogott nomádokból, hogy bizonyítsa, hogy a „barbárok” háborúra készülnek a birodalom ellen, és nekik mindent be kell vetniük azok megfékezésére. A vele és az odarendelt hadsereg tisztjével (Robert Pattinson) szembeszálló elöljáró (Mark Rylance) egyhamar felméri ennek az egésznek az abszurditását, és tiltakozását fejezi ki a birodalom védelme érdekében elkövetett kegyetlenségek ellen, de ezzel csak maga ellen fordítja a rendőrbíró és a hasonlóképp kíméletlen tiszt haragját. A film bár sokszor kegyetlen, de bámulatosan fényképezett, üzenete pedig a mai napig aktuális és megszívlelendő.
Robert Pattinson első karrierfordító alakítását David Michôd Országúti bosszújában (The Rover) nyújtotta, nem csoda, hogy az ausztrál származású rendező ismét vele akart dolgozni, bár kettejük újabb kollaborációjának az eredménye ezúttal korántsem olyan egyértelmű. A The King című film a 100 éves háború egyik legfontosabb angol győzelmét, az azincourt-i csatát dolgozza fel, alapanyagként pedig Shakespeare IV. Henrikjét, illetve V. Henrikjét használja. Shakespeare-drámaadaptáció is lehetne, amiből csak Shakespeare és a dráma, illetve a drámaiság hiányzik, de még egy tisztességes csatajelenetet sem sikerül felmutatnia. Timothée Chalamet egy színpadi Shakespeare-adaptációban még a helyén is lenne, de a vásznon a vékony testalkatával aligha tűnik hitelesnek, főleg azt tudva, hogy a XV. század elején majd' annyi volt a páncél súlya, amennyi a színészé, a kardról nem is beszélve. Ennél is bizarrabb Robert Pattinson szerepeltetése VI. Károly francia királyként, aki az Alkonyatból megismert sápadtságával és francia akcentusával már-már kifejezetten komikus hatást kelt. Joel Edgerton az egyetlen, aki harcedzett katonaként hősiesen tartja mindvégig a frontot, de ez aligha elég, hogy megmentse a filmet az unalomtól. Velence már tavaly elhatározta, hogy Cannes-nal ellentétben kitárja kapuit a Netflix filmjei előtt, így az online terjesztő idén is több filmjét hozta a fesztiválra. A The King esetében a nagyvászon nyújtotta élmény reményében ültem be a vetítőbe, de a film végeztével csalódottan kellett távoznom.
Divat lett a fesztiválokon, hogy sorozatokat is bemutatnak, az viszont némileg újdonság, hogy nem feltétlen kronológiai sorrendben. Cannes-ban Nicolas Winding Refn a Too Old to Die Young című sorozatának 4–5. epizódját mutatta be, Velencében pedig Paolo Sorrentino a The New Pope című, Az ifjú pápa folytatásának szánt, az HBO által készített sorozatának 2. és 7. epizódját. Az előbbiben John Malkovich színészi alakítását élvezhetjük, utóbbiban Velence páratlan szépségét, gyaníthatóan ezért is ez az epizód került be a fesztiválra. Sorrentino vizuális stílusa annyira káprázatos, hogy megérte a kora reggeli kelést, hogy a két részt a több mint 1500 férőhelyes Sala Darsena hatalmas kivetítőjén láthassam.
Dominik Moll Seules les bêtes (Only the Animals) című filmje az egymást a legváratlanabb módon keresztező sorsok véletlen szülte találkozásainak a sora, amely a különböző szereplők nézőpontjából mutatja az eseményeket, hogy aztán mint a kirakósjáték darabkái, végül itt is összeálljon a kép. Bár csak mellékszekcióban szerepelt a film, mindenképp az idei fesztivál egyik emlékezetes alkotása maradt.
Olaszországban jelenleg közel száz büntetésvégrehajtó intézményben működik börtönszínház. 2012-ben a Taviani-testvérek forgattak az egyik börtönszínház próbáiról és az előadásról egy remekre sikerült filmet Cézárnak meg kell halnia címmel. Most az amerikai Tim Robbins készített dokumentumfilmet 45 Seconds of Laughter címmel egy börtön nehézsúlyú bűnözőivel folytatott színházi tréningjéről és az általuk készített előadás próbáiról, de sajnos a végeredmény meg se közelíti a Taviani-testvérek alkotását. Jóval érdekesebb volt Lauren Greenfield The Kingmaker című dokumentumfilmje Imelda Marcosról, aki a mai napig a Fülöp-Szigetek legmegosztóbb, de vitathatatlanul a befolyásosabb politikai alakja. Nem kevésbé érdekes volt Alexander Nanau Colectiv (Collectiv) című dokumentumfilmje a bukaresti Colectiv klubban kitört tűzeset áldozatairól és a tragédiát megelőző, illetve az azt követő mulasztások sorozatáról. A Mosul bár valós eseményeken alapul, valós szereplőkkel, mégsem dokumentumfilmnek tűnik, sokkal inkább egy jól felépített háborús thriller Matthew Michael Carnahan rendezésében az iraki háborúról, és az ISIS kiszorításáról Moszulból.
Roger Waters Us + Them (rendező: Sean Evans és Roger Waters) című koncertfilmje először úgy tűnt, hogy egy hagyományos koncertfilm hardcore Waters- és Pink Floyd-rajongóknak, de olyan látványos volt, hogy végül ott ragadtam, és nem bántam meg, bár a kétórás koncertélmény helyett sokkal inkább egy kőkemény politikai kinyilatkoztatást kaptam zenei aláfestéssel. Volt itt minden a klímaváltozástól Orwell Állatfarmjáig, a menekültválságtól a „F…k Trump”-ig.
2011-ben a W. E. című filmet rendezőként jegyző Madonna miatt változott hangyabollyá a Lido di Venezia, tavaly pedig a Csillag születikben színésznőként debütáló Lady Gaga vonzotta a rajongók százait. Idén két legendás zenész is ellátogatott a fesztiválra, a már említett Roger Waters és a The Rolling Stones frontembere, Mick Jagger, aki a The Burnt Orange Heresy (rendező: Giuseppe Capotondi) című fesztiválzáró filmben alakít műkereskedőjét többet között Donald Sutherland partnereként. A prózai színészként is ismert Jagger 1968-ban forgatta első játékfilmjét, Az előadást (rendező: Nicolas Roeg), de a botrányosnak ítélt alkotást csak 1970-ben mutatták be, amikor a hírhedt ausztrál útonállóról készült Ned Kellyt (Tony Richardson) is, melyben szintén ő alakította a címszerepet. Az, hogy milyen a zárófilm, már nem láthattam, mert haza kellett utaznom, így számomra a Wating for the Barbarians zárta az idén ismét igencsak erősre sikerült Velencei Nemzetközi Filmfesztivált.
