Az Országúti bosszú sztárja Robert Pattinson, de szó sincs arról, hogy az Animal Kingdom rendezője, David Michôd áruba bocsátotta volna tehetségét: a fősodor helyett az ausztrál exploitation (ozploitation) felé orientálódott – filmjét Cannes-ban éjféltől vetítették.
A hely Ausztrália, az idő „tíz évvel az összeomlás után”. Egy titokzatos és szófukar sofőr (Guy Pearce) betér egy lelakott útszéli csehóba, ám eközben három menekülő gengszter elköti a kocsiját. Szerencséjére kis késéssel befut a negyedik bandita (Pattinson), aki súlyosan megsérült a rablásban, és bűntársai – élen bátyjával – sorsára hagyták.
A film látványosan hajaz az ugyancsak aussie Mad Maxre: magyar címe a sorozat második részét, Az országúti harcost idézi meg, míg az eredeti titulus a hőst és/vagy kedvenc járgányát jelöli. Az elvadult mellékkarakterekről, valamint a megszállott és kiégett magányos antihősről Leone munkái és a legsötétebb hangulatú (bozót)westernek is eszünkbe juthatnak (amilyen Az ajánlat). Ahogy viszont az Animal Kingdom sem szimpla gengszterdráma, úgy e film sem elsősorban western, nem is poszt-pokaliptikus road/buddy movie vagy akcióthriller. Főleg az ozploitation rugójára jár: a fősodor műfajai csak a MacGuffin szerepét töltik be az exploitation mellett, ahogy hősünk verdája is csak alibi az utána folyó hajtóvadászathoz. Az ozploitation-rendezők főként az ősöreg Outback isten háta mögötti vidékében, valamint a hasonlóan elmaradott és vad, motor- és autó-mániás helyiekben rejlő lehetőségeket aknázták ki, amit Michôd is megtett e kevésszereplős, minimalista mozija alkalmával, mely azonban nem csak exploitation, de szerzői mű is.
Az aussie Keresztapaként vagy Nagymenőkként is jellemezhető, igaz történeten alapuló Animal Kingdom nincs exploitationként kanonizálva (bár az gyanús, hogy Tarantino imádta), pedig már e filmben felütötte fejét e műfaj stratégiája. Erre utal a cím is: a rendező nem csak a bűnfamíliát, hanem a világunkat is „állatok királyságaként” ábrázolta (cinikus, Állatfarm-féle szatíra formájában), azt üzenve, hogy nem vagyunk különbek állati elődeinknél, legfeljebb túlélőgépekként vagyunk életképesebbek. Természetfilmjében mi vagyunk az állatok királyai. A cím hajaz a mondo-filmek hullámát elindító Mondo Cane-re (Kutyavilág) is. Az exploitation jellemezhető a bulvár (ritkábban a szélsőséges politikai retorika) filmes megfelelőjeként is: e zsáner afféle mozgóképes rémhírterjesztés, aminek kötelező egyre inkább istentelen, embertelen, „ember embernek farkasa” helyként bemutatni világunkat és degenerálódónak láttatni fajunkat. A Michôd nevével fémjelzett Blue-Tongue Films (nekik köszönhetjük a szintén exploitív Heshert) kollektívát az Új-Hollywoodot meghatározó „mozifenegyerekekhez” is hasonlítják, akik ugyancsak az exploitation-filmezést vitték a fősodorba annak idején.
Az Országúti bosszú a debüt-mozi spirituális sequelének is beillik, főleg műfajképletének egy-két komponensében különbözik csak attól (a forgatókönyvíró Joel Edgerton, az elsőfilm egyik főszereplője). Pearce az előző moziban egy nyomozót játszott, aki mentorává vált az általa üldözött rablócsaládba keveredett tini főhősnek. Ezúttal szintén „erősebb kutya”, aki megváltójává lesz egy ifjú bűnözőnek, aki pedig ugyancsak rossz társaságba keveredett, de jelleme még nem korrumpálódott. Pattinson figurája az Animal Kingdom hőséhez hasonlóan underdog, aki erősebb társai mögé bújik, ám falkája vész esetén gondolkodás nélkül otthagyja ebek harmincadjára, mint menekülő csorda a sérült állatot. Így aztán a fiú egy spirituális apát választ helyettük, „a selejt bosszúját” állva megrontóin (megsértve a családon belüli erőszak ezeréves tabuját). Az Alkonyat sztárjának karaktere már-már szellemileg visszamaradott – Pearce nyomozója ugyancsak fogyatékos gyermeket nevelt az Animal Kingdomban. Nem jófiúk, nem hősök, csak a természet rendjét tartatják be. A többséggel ellentétben, és azokhoz képest látszólag erkölcsösek, de ha így is van, az a kevés moráljuk is kontraproduktívnak, gyengeségnek bizonyul.
Michôd ismét körbevezet minket Isten nagy állatkertjében. Az Animal Kingdomban nem voltak jók és rosszak, csak erősek és gyengék; a zsaruk a cowboyok, a gengszterek az indiánok megfelelői. Az elárvult főhőst befogadó bűncsalád civilizáció előtti törzseket idézett: matriarcha irányította, a kiskorú hős pedig férfivá/felnőtté (be)avatási rituálén esett át. A texasi láncfűrészes mészárlást idézően elfajzott családot az Országúti bosszúban is látunk, mindezt a direktor ezúttal mondo-filmes freakshow-val fejeli meg. Vizslathatunk rosszarcú degeneráltakat minden létező rasszból, fogyatékosok ezúttal is képviseltetik magukat, élen egy teletetovált törpével, akivel Pearce olyasmit tesz, amit Edward vámpír sosem vállalna be. A két sztár szerepvállalása is exploitív: egyaránt szokatlan antihős-szerepben tündökölnek. Az antihőssel való azonosulás kényszerítése is az exploitation stratégiája, ahogy az akcidenciális, esetleges sokk-dramaturgia is. Na meg a hangnemkeverés: nihilista erőszakfilm, egzisztencialista rémdráma és akasztófahumorú, társadalomkritikus disztópia váltogatják egymást.
A premissza ellenére e mű nem kerekedik vérbeli ozploitationná, megmarad a szerzői és a fősodrású mozi, valamint az exploitation hibridjének. Azaz Michôd és brancsa ugyanazt az utat járták be, amit anno Coppoláék. Filmjei hatásvadászak, manipulatívak, exploitívak, de jó értelemben – azaz csak annyira, amennyire minden olyan tömegfilm az, aminek alkotói legalább egy kicsit törték magukat. E filmek is túlélőgépek, alkotóik túlélőművészek, akiknek peremvidéki indie underdogként csak ilyen mozgóképes szörnyetegekkel van esélyük figyelmet kelteni.
