„Pavlov bosszúállója” csak addig akarja kinyírni a világot, amíg képbe nem kerül a család és a bűntudat.
A videójáték-adaptációk virágkorukat élik, azonban nehéz egyszerre megfelelni mindazoknak, akik jól ismerik egy adott játék történetét, hangulatát és kihívásait, és azoknak, akik laikusként ülnek le a képernyő vagy a vászon elé. A leggyakoribb buktatókat kiküszöbölendő, Moritz Mohr rendező átemelte a (verekedős) játékok sajátosságait, és létrehozta a saját fiktív vidámparkját, ami jószerivel minden felnőtt néző számára élvezhetővé válik – feltéve, ha bírja az erőszakot.
Miután Fiú (Bill Skarsgård) elveszítette a családját, egy erdőben találja magát a Sámán (Yayan Ruhian) gyámoltjaként, aki hosszú évek alatt rettenthetetlen mészárossá változtatja a siket kiskamaszt, hogy bosszút tudjon állni az őt ért sérelmekért a városát rettegésben tartó Van Der Koy famílián. Múltja kishúga képében kísérti Fiút, miközben válogatott ütlegelésekkel sorjázza az ellenfeleit a leszámoláshoz vezető úton, képzeltnek hitt hallucinációi pedig lépésről lépésre válnak realitássá – mint a disztópia, amelyben él.
Számos műfajjegy fellelhető ebben a vérbe áztatott történetben: teret kapnak a wuxiák látványos koreográfiái, a személyes trauma által motivált bosszúfilm leszámolás-tematikája, de még az elvegyülést kulcsfontosságúnak tartó kémfilmek paródiája is. Az exploitation-filmek öncélúságát kreatív kaszabolások ellensúlyozzák, míg Az éhezők viadala-sorozatból kölcsönzött tisztogatási ünnep explicit másolása csak azért működik, mert az egyébként is abszurd elnyomó rezsim szórakozását egy müzligyártó cég promotálja. Az összeollózott narratív és formanyelvi elemekből kialakult zsánerkavalkád értelmezhető vicces kollázsként is, ezzel együtt a végtelen öldöklés és a gegek a szereplők kidolgozatlan motivációiról és a hektikus történetvezetésről próbálják elterelni a figyelmet.
Ami ernyő alá vonja a látszólag különböző komponenseket, az a film stílusa, mégpedig a videójáték-esztétika csúcsra járatása. A polifonikus csengőhangok és játékgépek hangjainak elegyére hajazó elektronikus filmzene okoz néhány vidám percet, kiváltképp akkor, mikor a beat ’em up harcjeleneteket vidám futamok kísérik, mialatt Fiú egymaga festi vörösre a tereket egy kisebb hadsereg beleivel. A dinamikus kamerakezelés szintén ennek kiaknázásából fakad: ha a platformer-játékokra jellemző kaland-narratíva úgy kívánja, hosszú beállításokban csodálhatjuk, ahogy Fiú brutálisan elpáholja azokat, akik hátráltatják őt a céljai elérésben, ha pedig épp a gore naturalitására helyezik a fókuszt, akkor FPS -nézetből ömlik ránk a vér. A főhős szubjektivitását a kameraperspektívákon túl tovább erősíti a narrátor szerepét magára öltő belső hang (Skarsgård hangját az Archer animációs sorozat címszereplőjét is megszólaltató H. Jon Benjamin adja), amely egy kiszámítható pörgőrúgással válik megbízhatatlan mesélővé. Fiú öntudatra ébredése a cselekmény szempontjából lényeges, noha nem egyedi megoldás – sokkal izgalmasabb viszont a tény, hogy egész életében egy jól megtervezett és nagyszerűen kondicionált karakter volt csupán, akit valaki más, a valódi játékos irányított.
A médiaspecifikum azonban megkövetelte volna, hogy a film eseményeinek hatására a főhős legalább némi karakterfejlődésen essen át, illetve hogy a pusztán szándékai beteljesítése érdekében létrehozott figura életútjának rövid ismertetése és a katarzisnak számító fordulat között bejárjon egy ívet. Hasonlóan sematikus a mellékszereplők ábrázolása is. Fegyverhordozói a végső csatáig segítik Fiú útját, de komikus karakterekként többnyire csak a humorért felelnek – például a running joke-ként futó halandzsanyelv használata a nekik szánt történetszál végére sem fárad el –, nem a cselekmény továbblendítéséért. Ezért a film hiába diktál az elején tempós iramot, a bravúros vérfürdők közé ékelt, elhanyagolható közjátékok miatt nem képes két órán át éberen tartani a figyelmet.
Ennek ellenére a Fiú húgát alakító Jessica Rothe és a Van Der Koy család tagjaiként feltűnő Famke Janssen, Michelle Dockery és Brett Gelman élettel töltik meg a rájuk adott szűk és üres vázat abban a kis időben, ami megadatott nekik. Skarsgård a belső monológok támogatása nélkül is megállta volna a helyét, kiváló akcióhősnek bizonyul, habár az igazán hálás és szórakoztató szerepet Ruhian kapta az őrület határán táncoló kung-fu mester képében.
Jóllehet a nagyszerű szereposztás csak félsiker. A nemrég bemutatott A kaszkadőrhöz hasonlóan a Kinyírni a világot is akkor a legütősebb, amikor leveti magáról a szociális felelősségvállalás és a komplex elbeszélés kényszerét, s helyettük az akciójelenetekre fókuszál. Ez a kijelentés pedig nem feloldozás, hanem bírálat: a film konyhafilozofálgatása az önkényuralmi rendszerekről, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a status quo elvesztésétől rettegő autokratákról és a deklasszált, önostorozó főhősről – és persze a családi egység fontosságáról – feleslegesen terheli a játékidőt. Slasher-limonádénak komolykodó, tanmesének felszínes, ebből kifolyólag csak addig képes minket hipnotizálni, amíg hagyjuk magunkat sodródni a vérfürdő áradatával.
