A Back to Blackhez hasonlóan kevésbé jól sikerült életrajzi filmek utólag annyival mindenképp kárpótolhatják a nézőt, hogy ha felületesen is, de legalább megismerhetett egy páratlan életutat, amiről előtte talán semmit se tudott.
Bob Marley, Whitney Houston, Elvis Presley, Elton John vagy éppen Freddie Mercury után a 13 éve elhunyt Amy Winehouse is megkapta a maga életrajzi filmjét, aminek létjogosultsága nem csak erősen középszerű jellege, hanem a tragikus sorsot már 2015-ben bemutató, aranyszobrocskával is elismert dokumentumfilm, Az Amy Winehouse-sztori (Asif Kapadia) miatt is megkérdőjelezhető. A rendezői székben ezúttal az a Sam Taylor-Johson ült, aki a 2009-es John Lennon – A fiatal évek című filmjével már kipróbálhatta magát a műfajban, de igazán ismertté mégsem az angol dalszerző zseni, hanem a Szürke ötven árnyalata című 2015-ös szoftpornója tette.
„Drog nélkül ez nem szórakoztató” – Asif Kapadia: Amy – Az Amy Winehouse-sztori
Dokumentumfilmhez képest nagy az érdeklődés az Amy iránt, de a pénzügyi és a kritikai elismerés inkább az énekesnő emlékének, mint a filmnek szólhat.
Amy Winehouse az az előadóművész volt, aki kendezőtlenül mert énekelni a megélt fájdalmairól, páratlan sikerének legfőbb oka is ebben az elsöprő erejű nyitottságban gyökerezik – karrierfordító Back to Black albumával 2008-ban a 6 jelölésből 5 Grammy-díjat is hazavihetett, de az amerikai és angol toplistákat is sokáig uralni tudta. A film egyik jelenetében ugyanakkor elhangzik, hogy úgy érzi, rossz korba született: kompromisszummentes alkotói stílusa, zenei ízlése, jazz iránti mérhetetlen rajongása és az ötvenes éveket idéző öltözködési stílusa pedig mind ezen állítását igyekszenek alátámasztani.
A film elején a zsidó ünnepet ülő család még kiforratlan csillaga a rokonokkal telepakolt szobába belépve elénekli a Fly Me to the Moon című slágert és szűk környezetét karcos, érett énekhangjával már ekkor ámulatba ejti. Egy zenei producer aztán gyorsan meg is látja benne a jövendőbeli popsztárt és segít karrierjének előremozdításán. Csakhogy Amy makacs, mint egy öszvér, a stúdiók kizsákmányoló munkamódszereiből pedig köszöni szépen, de inkább nem kér. Csak akkor ír újabb dalt, ha lelkében már tényleg nincs helye több érzésnek, a határidőkre is magasról tesz, így aztán az egyik fontosabb meghallgatásról „inspirációkeresés” címszó alatt pimaszul ki is rohan. Nem kell sokat várnia, hogy a drogfüggő Blake (Jack O’Connell) két lábon járó ihletforrásként toppanjon be az életébe, ezzel pedig kezdetét vegye egy éveken át tartó, végtelenül destrukív, „se veled, se nélküled”-kapcsolat.
A Back to Black ezt a hírhedt viszonyt helyezi előtérbe, a véletlen találkozástól és a gyors szerelembe eséstől kezdve a hirtelen jött házasság gondolatán át egészen a kapcsolatfüggőséggel, illetve fizikai erőszakkal sújtott ellentmondásos kötelékig. Csakhogy a filmnek sikerül végig a felszínen maradnia, a kényelmetlenebb, kevésbé befogadhatónak tartott epizódokról már nem szívesen beszél. Az énekesnő mélyrepülésének okait is elintézi egy-két felületes ecsetvonással, holott az interjúkból, cikkekből vagy éppen az említett dokumentumfilmből jóval árnyaltabb történet látszik kirajzolódni. Amy részegség miatt botrányba fulladó koncertjeiről például csak említés szintjén hallhatunk, de a korabeli sajtó mérgező jelenléte is kifullad a paparazzik folyamatos vakuzásaiban.
A felelősségvállalásról viszont még ennyi szó sem esik: a család, Blake vagy éppen a rajongók bűnrészességével a film alig-alig törődik, ahogyan az énekesnő életét megnyomorító depresszióról és bulimiáról sem akarnak az alkotók sokat beszélni. Így aztán lélektani dráma helyett egy botrányos kapcsolat felszínes látványosságait megmutató filmet kapunk. Pedig az énekesnőt alakító Maris Abela még igyekszik is becsülettel elvégzi a munkát, mindent megtesz, hogy az utánozhatatlan stílust és az egyedi hangzást valamennyire visszaadja. Jó őt hallgatni, miközben a címadó slágert énekli, de a produkciót mégsem sikerül megmentenie, ahogy a filmhez Nick Cave és Warren Ellis által írt szívmelengető dal se tud már segíteni az összképen.
Mitch (Eddie Marsan), Amy édesapja kifejezetten pozitív karakterként jelenik meg a filmben, holott az életrajzban elmerülő emberek pontosan tudhatják, a helyzet korántsem volt fekete-fehér: egy időben például ő maga beszélte le súlyosan szenvedélybeteg lányát az elvonóról, csak hogy Amy sikerszériája tovább roboghasson, erről szólna a filmben is elhangzó Rehab című dal. Nézőpontok persze mindig is lesznek, nem sokkal a 27 évesen elhunyt énekesnő halála után könyv formájában mindkét szülő előállt a maga Amy Winehouse-sztorijával.
A film a családtagok közül elsősorban a nagymamával fenntartott belsőséges viszonyt domborítja ki, aki valóságos példakép volt Amy számára és akinek a halála egyben az utolsó löketet szolgáltatta az énekesnő zuhanásához. Amy a tetoválószalonok gyakori látogatója volt, a cselekmény fejlődésével egyre több kisebb-nagyobb figura jelenik meg a testén, Sam Taylor-Johson ceremoniális jelleggel látja el ezeket a jeleneteket. A gombamódra szaporodó varratok elsősorban a lány életének fontosabb szereplőihez köthetők: férjéhez, apjához és nagymamájához is tartozik egy-egy ábrázolás, a legszínesebb és talán legszembeötlőbb mégis a vállán díszelgő, a fiatalkori nagyit pin-up modellként ábrázoló darab. Az Amy testét benépesítő tetoválások ugyanakkor a lány szintén szaporodó testi-lelki sebeire is figyelmeztetik a nézőt.
A kevésbé jól sikerült életrajzi filmek utólag annyival mindenképp kárpótolhatják a nézőt, hogy ha felületesen is, de legalább megismerhetett egy páratlan életutat, amiről előtte talán semmit se tudott – a munka hátralévő részét pedig majd otthon úgyis el fogja végezni. Főleg akkor, ha egy olyan személyiségről van szó, mint a megalkuvást nem ismerő Amy Winehouse.
