A Kokainmedve nem több, mint az ún. high concept filmkészítés komolyanvétele minden értelemben: high, mert alaptézise figyelemfelkető és egyetlen mondatban összefoglalható, és high, mert legalább annyi kokaint fogyasztottak az alkotók, mint a címszereplő – legalábbis minden erejével ezt igyekszik elhitetni velünk a stáb.

Miért szeretjük a trashfilmeket? A trash-fogyasztás egyik lélektani oka egyértelműen a tabudöntés jóleső aktusa, nem véletlenül kerül elő gyakran e témában a „bűnös élvezet” kifejezés. Ilyenkor az istenként tisztelt, ránk nehezedő mindenkori kultúra parnasszusára szarhatunk és megélhetjük az ösztönén diadalát, a kultúra nélküli kultúra gyönyörét. Van azonban egy másik vetülete is a trashfilm esztétikájának, ami összefügghet a trash és a mainstream kultúra elegyedésével. A 40-es és 50-es évek filléres B-filmjei, majd a 60-as, 70-es évek exploitation-hulláma még nagyrészt a fősodratú filmkultúra határain kívül rekedtek, ám a válaszfalak a 80-as évek során ledőltek és a trash elemei megtalálták helyüket a nagyközönségnek szánt, nagy költségvetésből kivitelezett alkotásokban. A posztmodern gondolatvilág térnyerésével pedig teret kaptak az olyan felvetések, amik kétségbe vonják a magas és „alacsony”, elit és népi kultúra közti szigorú megkülönböztetést.

A „hírhedt” exploitation-gyáros producer és rendező, Roger Corman kezei alatt dolgozó, majd Hollywoodot megújító „fenegyerekek” (Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, Peter Bogdanovich stb.) a mesterüktől tanult szabados, alternatív filmezési módokat még az európai modernista filmművészet, az új hullámok formavilágával ötvözték. Az őket következő generáció képviselői, mint Quentin Tarantino vagy Robert Rodriguez már a B-filmek reflektált és nosztalgikus újrajátszását célozzák, törekvésük előtt pedig a szakma és a mozgóképes magaskultúra fellegvárait jelentő fesztiválok leteszik a fegyvert.

De mi is a másik lehetséges oka a trash térnyerésének? Talán annak felismerése, hogy a gyorsan, olcsón forgatott, „kétbalkezes” filmkészítés naivitásában hamarabb felsejlik valami egyetemes érvényű tartalom, általa közelebb kerülünk az ember lényegéhez, elemi vágyfantáziáihoz. Sőt, az exploitation egyúttal lerántja a leplet a vele párhuzamosan készülő „akadémikus igényű” filmekről: általa rájövünk, hogy a mainstream, vagy akár az elitkultúra is ugyanolyan kizsákmányoló (legyen szó azok reprezentált valóságáról, vagy akár a nézők pénztárcájáról). A különbség az, hogy a trash nem próbál magáról többet állítani, mint ami, ettől pedig őszintébb művészetté válik. Ha megnézünk egy B-kategóriába eső filmet az 50-es és 80-as évek közötti időszakból, úgy érezhetjük magunkat, mint az a pszichológus, aki gyerekrajzok elemzésével próbál közelebb kerülni a kiskorúak lelki világához. Miért ezek a témák és miért ilyen módon ábrázolva törnek a felszínre a nagyrészt képzetlen alkotók tudattalanjából? Vagy épp hogyan imitálják a „szüleiktől” – a professzionális, stúdiófilmek alkotóitól – ellesett mintákat; hogyan lesz a Star Warsból Starcrash, a James Bond-filmekből Secret Agent 077? Innen nézve a trashfilmek a bombasztikus stúdió-alkotások „felesleges” kultúrmázától megfosztott, lepárolt változatai.

A bűnbeesés elől természetesen senki nem menekülhet: a trash saját esztétikáját felismerve tudatosította önmagát, így naiv báját, és egyúttal lényegét veszítette el legkésőbb a 90-es és a 2000-es évek során. Hogy egy kortárs példán keresztül fogjuk meg a problémát: a Sharknado-széria sikerén felbuzdulva a producerek egyre több pénzt kezdtek ölni abba, hogy költségvetés-hiányt imitáljanak, innentől pedig a sorozat értelem- és tétnélkülivé vált. Hasonló a helyzet az idei Kokainmedve esetében is.

Felmerülhet a kérdés, hogy napjainkban, mikor a trashnek bérelt helye van a kultúra páholyaiban, hisz „megfertőzte” az egyes művészeti ágakat, valamint az újmédia, avagy az internet elsőszámú esztétikai élményévé vált, várhatunk-e bármi meglepőt ettől a „műfajtól”? Vállal-e bármiféle kockázatot Elizabeth Banks, mikor elkészíti a kokaintól megrészegült gyilkos medve „eposzát”? Aligha. A Kokainmedve nem több, mint az ún. high concept filmkészítés komolyanvétele minden értelemben: high, mert alaptézise figyelemfelkető és egyetlen mondatban összefoglalható, és high, mert legalább annyi kokaint fogyasztottak az alkotók, mint a címszereplő – legalábbis minden erejével ezt igyekszik elhitetni velünk a stáb. „Látod, milyen kurva nagy faszság vagyok?!” – kérdezi rötyögve nézőjétől a Kokainmedve, és vajon mit lehet erre válaszolni? Nem marad más, csak a szánakozó, zavart mosoly.

A kortárs trashfilm elődei, a B-kategória és az exploitation-hullám képviselőinek célkitűzése épp ellentétes előjellel volt ellátva: Ed Wood filmet akart csinálni, ami csak részben sikerült neki, Banks pedig antifilmet akar készíteni, miközben minden lehetséges eszköz és szaktudás rendelkezésére áll. Az exploitation-filmek alkotóiban gyerekeket láttunk, akik „felnőtteset” játszanak, a Sharknado folytatásai, vagy akár a Kokainmedve esetében viszont felnőttek próbálnak meg gyerekesek lenni – irtó kínos. Az sem elhanyagolható, hogy míg egy 70-es évekbeli trashfilmben az ügyetlen kamerakezelés, a színészek túlzó gesztusai autentikussá teszik az élményt, Banks filmjének látványvilága, technikai kivitelezése – ha fakó és lélektelen is – teljesen korrekt, megfelel a hollywoodi elbeszélésmód minden feltételének. Még a CGI-medve kivitelezése sem hagy kívánnivalót maga után, ellentétben az „igazi” trashben utazó Asylum stúdió förmedvényeivel. Jóllehet, Banks sokat merít az Asylum futószalagjáról lepottyanó állat- és ökohorrorok (Gyilkos cápa vs. óriáspolip, Megacápa a mechacápa ellen stb.) elemeiből, a hiteles medve-ábrázolás nem hagy teret az olcsóságon való, fölényeskedő „bűnös élvezeteknek” sem.

A 80-as évek tárgyi világának beemelése szintén unalmas, túlhasznált filmes gesztus – még akkor is, ha a cselekményt inspiráló esemény ekkoriban zajlott. A „80-as évek”–setting azonban felfogható akaratlan önleleplezésként is, hiszen azzal a korszakkal azonosítja filmjét Banks – méghozzá az évtized öltözködési trendjeinek és zenevilágának kihangsúlyozásával –, ami a hagyományos trash-, B- és exploitation-filmek végét, avagy mainstream kultúrában való feloldódását hozta el. A Kokainmedve trash akar lenni, de nem sikerül neki, internetes mém-videónak túl hosszú, nem őszinte, kivitelezése pedig megfelel az akadémikus ízlés alapelvárásainak. Banks filmje tehát két világ közti senkiföldjén ragad, egymással szembenálló identitásmagvai kioltják egymást és a végeredmény „akadémikus trashfilmként” értelmezhetetlenné válik.