A Szöszi elvileg az igazi Marilyn Monroe-t mutatná be, gyakorlatilag azonban ugyanúgy kihasználja és megalázza a hősét, mint azok, akiket kárhoztat emiatt.
Az emberiség imád elérhetetlen ikonokat kitermelni, hogy aztán megpróbáljon a tükörsima felszínük alá nézni. Ha úgy vesszük, Andrew Dominik filmje, a Szöszi tökéletes példája ennek az ellentmondásnak. Marilyn Monroe minden idők egyik legragyogóbb ikonja, a film pedig külsőleg igyekszik a lehető legtökéletesebben rekonstruálni őt, miközben belsőleg a fikció ingoványos talajára lép, majd el is süllyed.
Ha élővé teszünk egy ikont, elillan a varázsa, Dominik pedig nem is kockáztatja meg ezt. Látszólag közelről figyeli meg Monroe-t, de a hihetetlen dimenziójában tartja meg: nem teszi emberivé, nem demisztifikálja. Sőt, dehumanizálja és még inkább larger-than-life figurát alkot belőle: felnagyítja a jól ismert, megdöbbentő életrajzi tényeket, valamint új, alternatív tényekkel (kitalációkkal) tetézi azokat. Monroe ugyanolyan távoli marad, csak közben nyomorultul érezzük magunkat – ebben merül ki a film újszerűsége.
A Szöszi Joyce Carol Oates életrajzi ihletésű, de erősen fikcionalizált regényén alapul és Marilyn rémálomszerű belső világának a kivetítésére vállalkozik. Amikor nem a színésznő közismert vagy egyenesen legendás fotóinak, filmjeleneteinek a megtévesztően hiteles újraalkotására vállalkozik (emiatt ugrál a különböző képarányok és színek között, roppant zavaróan), akkor szubjektív képekben fogalmaz, ezek azonban egyetlen érzést sugallnak: Marilyn Monroe pocsékul érezte magát minden pillanatban. Ha valóban ennyire törékeny, elveszett és pszichotikus lett volna, valószínűleg egyetlen munkát sem kap egész életében, a film szerint azonban nem történt vele más, mint hogy sodródott az árral, sem a magánéletét, sem a szakmait nem volt képes irányítani. Mindenki kihasználta, megalázta, bántalmazta, cserbenhagyta és átverte őt. Vérbeli szenvedéspornóként a Szöszi esztétizálja is a megaláztatásokat. Gyakran látjuk kiszolgáltatott helyzetben Marilynt, meztelenül, megerőszakolás közben, vetéléskor lassított felvételen, a halála pillanataiban is gyönyörűen, a sorozat legbizarrabb epizódja pedig bizonyára az, amikor abortusz közben meggondolja magát. De már későn. A film tehát még szexista is.
Meddig tart a művészi szabadság és mikor kezdődik a történelemhamisítás, hamis vádaskodás, egy emlék meggyalázása? A Szöszi elvileg arról szól, hogy a szenzációhajhászat mennyire káros, miközben ő sem tesz mást, mint exploitálja valóban sokat szenvedett alanyát. Az igazságosztó szerepében tetszeleg és a magasművészet köntösébe rejtőzik, de ugyanúgy kiárusítja Marilyn Monroe tragédiáját, mint a bulvárlapok. Sőt, Marilyn tárgyiasítása még fokozódik is, hiszen számos olyan botrányos, szexuális vonatkozású életepizód kerül a filmbe – például az elképzelt édeshármasa Eddy Robinson Jr-ral és Cass Chaplinnel –, amely a valóságban nem történt meg. Az alkotók azzal érvelnek, hogy a történet nem a valóságot mutatja be, hanem ahogyan Marilyn megélte azt – ám az alapszintű empátia hiányzik a filmből, amely igazolná azt a mennyiségű kínzást, amelynek kiteszi a hősnőjét, az „intimpistás” hangvétel pedig nem elég reflektált ahhoz, hogy túlmutasson a primer önmagán: Ana de Armas meztelen keblekkel, könnyes szemmel néz a kamerába. A Szöszi célja a nyomasztás: szégyelljük magunkat, mert miattunk, a rajongásunk és nyálcsorgatásunk miatt történt mindez szegény Marilynnel (más kérdés, hogy a pokoli gyerekkoráról aztán igazán nem tehetett a külvilág). Úgy láttatja őt, ahogyan a tolakodó, érzéketlen nézők tekintettek rá, pontosabban még annál is szélsőségesebben, ezzel azonban nem szolgáltat igazságot a hősének, nem is árnyalja a róla alkotott képünket.
Hollywood imád önmagáról filmet készíteni, amelyben a csillogó felszín alatt megmutathatja az ellentmondásokat is, ám általában van egy határ: a filmek azzal a végkicsengéssel zárulnak, hogy a showbiznisz mégiscsak csodálatos dolog, a főszereplő pedig a mennybe jut. Ezzel a megközelítésmóddal természetesen lehet vitatkozni, de egy előnye biztosan van: nem aláz meg senkit. Bár nem elsősorban színészként tekintünk rá, jó példa minderre az idei Elvis, amely ugyancsak nem kendőzte el a címszereplő szenvedéseit, egy ponton még a közönséget is megvádolta, de sokkal nemesebb, méltóságteljesebb eszközöket használt, a balhét pedig úgyis a gonosz menedzser vitte el. Ezzel szemben a Szösziben egyszer csak CGI magzatok bukkannak fel, akik békésen úszkálnak a haláluk előtt, majd kérdőre vonják Marilynt. A hatás sokkolóbb, mint amikor Az élet fájában megjelentek a dinoszauruszok.
Andrew Dominik filmje nemcsak a hősábrázolásban leegyszerűsítő és egyoldalú (kizárólag szánalomra méltó, életképtelen tragikaként látjuk Marilynt), hanem a mondanivalóját tekintve is. A Szöszi nem mutat rá meglepő összefüggésekre, nem igazán próbálja mélyebben megérteni az egykori Norma Jeane sorsát. Ami igaz a filmből, azok mind köztudott tények vagy egyértelmű következtetések, amelyeket ráadásul szájbarágósan tálal a rendező. Az apakomplexus és szeretethiány, a vetélések és abortuszok, az intellektus el nem ismerése, a rákényszerített szőke bombázó szerepe katalógusszerűen bukkannak fel és Marilyn kizárólagos meghatározói lesznek. Az otthoni védtelensége és a nyilvánosság előtt felvett csábító szexszimbólum álarca között pedig már inkább irreális a távolság.
Mindemellett a Szöszi gyakran érződik végtelenül hosszúnak és unalmasnak, bár néhány találó megoldása azért akad – az egyik természetesen Ana de Armas kötelezően dicsért átlényegülése. Mellette Adrien Brody is meglepően eredeti, mégis alázatos Arthur Millerként, összességében Marilyn megismerkedései a szeretőivel, férjeivel a film erősebb pillanatai közé tartoznak. Marilyn művészi tragédiája – drámai alakítását a castingolók közönyösen fogadják – azonban sajnos csak egyetlen, de izgalmas jelenetben jelenik meg, ahogyan a kimagasló intelligenciájára is csak két példát láthatunk. Ezeket az epizódokat leszámítva azonban a Szöszi inkább fenntartja és megerősíti a dögös, de pszichotikus, buta szőke sztereotípiáját. Hiába: a botrány mindig eladhatóbb, mint a cizellált magyarázat; a Szöszi szalagcímekben fogalmaz mélyelemzés helyett. Szomorú ezt látni attól az Andrew Dominiktól, aki a Nick Cave-filmjei mellett többek közt a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Forddal is bebizonyította már, hogy ért a csendes tragédiákhoz, apró rezdülésekhez, komplex helyzetek kibontásához is.
