Mintegy 2 évnyi vajúdás eredményeként került a mozikba az a film, melyet több kritika is a 2007-es év „leghosszabb és legidétlenebb című” alkotásának nevez. Ezzel az állítással vitatkoznék, de elöljáróban hadd jegyezzem meg: a viszonylag hosszú lefutási idő minden bizonnyal javára vált Andrew Dominik Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című filmjének.

Ugyanis nagyon sok minden lehetett volna ebből az opuszból – attól függően, milyen „nyomvonalon” indul a filmkészítő csapat, melyik aktuális western-trendre csatlakozik rá, illetve hogyan sikerül összehangolnia választását a produkciós érdekekkel.

A végeredmény viszont impozánsra sikeredett. A Jesse James meggyilkolása jószerivel társtalan alkotás a Vadnyugat mítoszát valamilyen formában célkeresztbe vevő filmek prérijén. Nem illeszkedik a hangsúlyosan mítoszromboló darabok sorába (Brokeback Mountain), és a műfaj alapértékeit – azok pusztulásának beismerése mellett is – melankolikusan rehabilitáló filmek közé sem (Melquiades Estrada három temetése). Nem jellemző rá a Nem vénnek való vidék könyörtelen lecsupaszítottsága és a 3:10 to Yuma-szerű „nájmódi” westernek lélektani igényességet az akcióközpontúsággal elegyítő történetvezetése. A Jesse James meggyilkolása azt nyújtja, amit a régi filléres regényekre emlékeztető címe sugall: balladisztikus hangulatú történetet egy legenda keletkezéséről.

Ez a film nem árul zsákbamacskát. Kezdettől fogva tudjuk, hogy Robert Ford meg fogja gyilkolni a másik címszereplőt, a híres-hírhedt bandavezért, aki a múlt századi Amerika ikonikus figurájává vált az emlékezet jótékony hatása folytán. Jesse James emlékét dalok, balladák őrzik, legendáját jópár filmben feldolgozták már. Számtalan arcát faragta ki az idő: volt már kegyetlen és vérszomjas bandita, aki önös érdekből, válogatás nélkül rabolt és gyilkolt; konföderációs, déli hazafi, aki szívesen nyúlt a pisztolytáskájához, ha unionista jenki került az útjába; a vadnyugati „betyárromantika” szerint pedig afféle amerikai rózsasándor, aki a gazdagoktól rabolt, de elnéző és segítőkész volt a szegények iránt. Andrew Dominik arra tesz kísérletet, hogy ezt az összetett emlékezetkonstrukciót mozgóképes eszközökkel építse újra – oly módon, hogy a történetet meghagyja abban a „balladai homályban”, amely az idők során képződött körülötte. Nem rombolja a mítoszt, de nem is tesz rá egy lapáttal: a rekonstrukció a legendaképződés mechanizmusainak „leleplezését” szolgálja – a bravúr abban van, hogy ez nem vezet el a legenda leépítéséhez, inkább megerősíti azt. Ebben az értelemben a Jesse James meggyilkolása nem tekinthető westernnek, sokkal inkább a műfaj által megidézett világ, a mitikus vadnyugat tudatos művészi lenyomatának – s ezt tükrözi a telitalálatos címválasztás is.

Apropó „művésziség”: két és fél órás hosszúságával, szokatlanul lassú tempójával a film azt a benyomást kelti, mintha egy Tarkovszkijba oltott John Fordot látnánk. Időt hagy arra, hogy kibontakozzon a két címszereplő közti bonyolult viszonyrendszer. Bob Ford, a kicsit alamuszi fiatalember, aki bálványként imádja a legendás bandavezért, hosszú jellembeli átalakulás folytán jut el a felismerésig, hogy csakis akkor válhat hasonlatossá példaképéhez, ha megpróbál a helyére lépni – és csakis akkor léphet a helyére, ha Jesset fizikailag is kiiktatja a játszmából. Casey Affleck meggyőzően alakítja az ellentmondásos karaktert: majdnem végig az az érzésünk, hogy a címben szereplő „gyáva” jelző némiképp eltúlzott. Bob Ford azáltal válik valóban gyávává, hogy vállalja egy félelmetes személyiség nemtelen eszközökkel való megsemmisítését. Jesse James – Brad Pitt néhol hátborzongató alakításában – pedig oly módon „nemesedik” meg, hogy férfiasan néz szembe végzetével: a film értelmezésében az ő halála nem „baleset”, hanem egy végképp elmagányosodott, anakronisztikussá vált figura tudatos sorsvállalása. A gyilkossági jelenet emlékezetes marad: a néző szinte gyomrában érzi a feszültséget, amely a szobában kialakult „háromszög” (Jesse, Bob és fivére, Charlie) körül képződik. Minden bűne ellenére Jesset ez a momentum emeli valóban legendai alakká; Bob Fordnak pedig bűnhődnie kell – a film utolsó harmada ezt a folyamatot mutatja be, szinte karikatúraszerű elemekkel megtűzdelve –, mert méltatlan eszközökkel szabadította meg a világot egy halálában megnemesedett bűnözőtől.

A Jesse James meggyilkolása látvány szempontjából is jelzi eltérését a zsánerkliséktől: a cselekményt folyamatosan olyan képek akasztják meg, amelyeknek látszólag nincs funkciójuk a narratíva szempontjából – vonuló felhők, hullámzó búzamezők, lenyűgöző tájképek –, sokkal inkább a hangulat megteremtésében, az idő múlásának érzékeltetésében játszanak szerepet. S bár némely technikai megoldás túlzott használata egy idő után elcsépeltté válik – ilyen például a kép széleinek gyakori elhomályosítása –, Andrew Dominik filmje visszahelyezi a történetet minden western-sztori éltető közegébe: a mitikus vadnyugati tájba. S ez önmagában is elég lenne egy filmballadához.