Van, amikor ahhoz, hogy igazán jól elszórakoztasson egy film, nem kell más, csak egy karizmatikus főszereplő. Hát még ha kettő van belőle!
Jon Watts Két magányos farkasa le sem tagadhatná a tarantinói ihletettséget. Kezdjük azzal, hogy már rögtön az alaphelyzet és a cím is egy az egyben utalás a Ponyvaregény egyik emlékezetes mellékszereplőjére, a Harvey Keitel által bravúrosan megformált Mr. Wolfra, aki bármit elintéz – legyen szó holttest-eltakarításról vagy bűnjel eltüntetéséről –, nem kérdez sokat, mindig pontos és mindig elegáns. Watts fejében pedig vélhetőleg a sokadik Ponyvaregény-újranézésnél fogalmazódhatott meg a kérdés: de mi van, ha ketten vannak, és együtt kell dolgozniuk? És mi lenne, ha a 21. század két legsármosabb filmsztárja, a való életben is remek haverok, Brad Pitt és George Clooney alakítanák őket?
A két főszereplőtől természetesen még nem lesz automatikusan jó a film, ehhez már kellett az utóbbi években MCU-blockbustereken (az utolsó két Pókember-film) edződött Watts rutinja és lelkesedése is, aminek köszönhetően a Két magányos farkas legnagyobb hiányossága az marad, hogy nem lehet moziban megnézni. Az Apple ugyanis rögtön streamingre száműzte az egyébként szinte szükségtelenül gyönyörűen fényképezett, és helyenként elképesztően pörgősre vágott akció-krimit. Ugyan a műfaji felsorolásban nem szerepel a komédia szó, de jó nyugodtan oda lehetne tenni (pont annyira, mint akármelyik Tarantino-rendezéshez), mert konkrét poén viszonylag kevés van a filmben, de Clooney és Pitt összjátéka olyan erős, hogy már attól jóízűen kuncog az ember, ahogy a két sármőr egymásra néz. Emellett pedig helyzetkomikumra is bőven akad példa a Két magányos farkasban, kezdve rögtön az alaphelyzettel.
Margaret (Amy Ryan) egy feltörekvő államügyész, aki egyik este hogy, hogy nem egy hotelszobában találja magát egy fiatal fiú holttesttével. Mint minden valamire való politkailag jól szituált, befolyásos embernek, neki is megadott valaki valamikor egy telefonszámot, amit felhívhat, ha bármilyen kényes helyzetben találná magát, így hamarosan meg is érkezik egy „elintéző”, az első névtelen magányos farkasunk (Clooney). Már javában tart a munka, amikor a luxusapartmanban megjelenik egy újabb névtelen fixer (Pitt), akit viszont az egész jelenetet kameráról figyelő, és a botrányt elkerülni igyekvő hoteltulajdonos (Frances McDormand hangja) állított rá az ügyre. A két vérprofi, diszkréciót mindenek elé helyező, ráadásul magát hasonló munkakörben egyetlen dolgozónak tudó megoldóember így kénytelen együttműködni, és kezdetét veszi egy bonyodalmakat, üldözést, lövöldözést és táncot is magába foglaló éjszaka, ami hol máshol is érhetne véget, mint a tipikus tarantinói helyszínen, egy dinerben?
Nagyon ritka az olyan film, ami ennyire pimaszul a két főszereplő sármjára és a köztük lévő kémiára épülne. Normál esetben a „két kakas egy szemétdombon”-helyzetnek nem kéne igazán működnie, és két ennyire hasonló cool szereplő, ennyire hasonló motivációkkal, képességekkel könnyen ki is olthatná egymást. Arról nem is beszélve, hogy bár Watts forgatókönyvében (bármilyen szellemes és feszes is) szinte fölösleges karaktereknek nevezni a két főszereplőt, hiszen hiányosságuk, tehát fejlődési lehetőségük szinte alig van, azt leszámítva, hogy magányos farkasok, akik aztán kevésbé lesznek magányosak a végére. Ráadásul a két főhősnek még neve sincs, így pedig kifejezetten nehéz nem Pitt és Clooney, és nem az általuk alakított szereplők vetélkedését látni a filmben – épp csak nem ez nem egy normál eset. Clooney és Pitt játéka valahogy kiegészíti egymást, folyamatos évődésük fárasztó is lehetne, de korántsem az, és szinte alig kell valaminek történnie ebben a filmben, hogy mérhetetlenül szórakoztató legyen.
És valójában nem is történik nagyon sok, a filmközépi fergeteges, a Baby Driver legjobb részeit idéző hosszú üldözéses jelenet a film abszolút csúcspontja, innen már inkább lennebb hagy a feszültség. Ha valami hiányosságot még fel lehet jegyezni Wattsnak, akkor pont ez a szerkezeti aránytalanság: nagyon erős, feszültséggel és humorral teli kezdés, fergeteges, a végletekig megkomponált és nagy magabiztossággal levezényelt közép, és lagymatag, kissé elhúzott befejezés. Ennek ellenére a Két magányos farkas soha nem unalmas, főszereplőit hallgatni akkor is szórakoztató, amikor igazán semmi lényegesről nem beszélnek (még a „harmadik kerék” Austin Abrams is kap egy zseniálisan filmezett és eljátszott rövid monológot), így ebből a szempontból is méltó az hommage Tarantino alkotásai előtt.
Nagyon kár tehát, hogy ez a film vélhetőleg el fog veszni a streaminges kontent-áradatban, pedig a beszámolók szerint a két sztár (akik a film producerei is) még jóval a szokásosnál kisebb gázsiért is dolgoztak, hogy megtörténhessen a mozis bemutató, végül azonban a forgalmazó anyagilag jobbnak ítélte azt, ha rögtön online nézhetővé teszik a Két magányos farkast. Pedig ezek a beállítások és ezek az arcok bőven megérdemelték volna a szélesvásznat.
