A szurdok egyedi keveréke a sci-fi-akciózsánernek és a csöpögős romantikus filmeknek –csakhogy amikor a két kategória egyikével foglalkozik, lekicsinyli vagy nevetségessé teszi a másikat. A film címe azért is találó, mert a frappáns alapkoncepció tragikusan mélybe zuhan a cselekmény előrehaladtával.

Scott Derrickson, aki többek között a Doctor Strange-et és a Fekete telefont rendezte (utóbbinak idén várható a második része) Zach Dean forgatókönyve alapján készített filmet a hatványozott izolációról. A szurdok alaptörténete, témája és első fele valóban izgalmas. A felütésben párhuzamosan mutatják be a két főszereplőt, Drasát és Levi-t (Anya Taylor-Joy, ill. Miles Teller), akik szakmájuknak köszönhetően – elit mesterlövészekhez, bérgyilkosokhoz illően – meglehetősen magányosan élnek, és ha van is olyan ember egyikük életében, akihez még lehet kötődni, azt hamarosan elveszíti. Mindketten különleges, egy évre szóló feladatot kapnak: őrizniük kell egy szurdokot annak két végéről, a keleti és nyugati tornyokból, feladatuk karbantartani az arzenált és a fennhatóságuk alá tartozó területet, valamint nem léphetnek kapcsolatba sem a külvilággal, sem egymással.

Adott tehát a társadalmi, lelki, fizikai elszigeteltség megjelenítése kevés emberi hanggal, sok csenddel, némelykor feszültségkeltő zenével. Az emberi kontaktus- és dialógushiány – valamint az, hogy a szereplők és a nézők sem tudják, mi lapul a mélyben, mi az a fenyegetettség, amelyet különböző műszerekkel rejtegetnek még a Google Maps elől is – egyedi, baljós atmoszférát kölcsönöz a filmnek, a magány és a bizonytalan félelem együttese erős potenciált hordoz. Ez akkor is kitart, amikor a szabályok ellenére a keleti és nyugati torony őrei kommunikálni kezdenek egymással. Eleinte csak távcsővel vizslatják egymást – ahogyan James Stewart tolószékes karaktere Hitchcock Hátsó ablakában –, aztán üzeneteket írnak leskelődő szomszédjuk számára, távsakkoznak, Drasa Ramones-, Twisted Sister- és Yeah Yeah Yeahs-lemezekkel töri meg a csendet.

A film felhasznált dalai nagyjából egy zsáneren belül mozognak, ami képes a különböző jelenetek hangulatát egységes atmoszférává emelni; fontosabb azonban, hogy A szurdok  filmzenéjét a Nine Inch Nails két tagja, Trent Reznor és Atticus Ross szerezte, stílusukhoz híven kellően sötét és energikus hangzást szolgáltatva. Hozzájárulásuk emel ugyan az alkotás színvonalán, de talán élvezhetőbb lett volna, hogyha a hangerőt kiegyensúlyozottabban keverik az azért felelősek.

A szurdok első felét meghatározó csend és mindenféle magányosság szertefoszlik, amikor a főszereplők két-három hónap után randit egyeztetnek, és a fiú egy általa tákolt drótkötélpályán átcsúszik a szurdok fölött a lányhoz. Addigi – jobb szó híján – kapcsolatuk különlegessége, egymás megismerése és felvidítása éppen a szavak nélküli szimpátia és kreativitás miatt volt különleges. Sikerült is tönkretenni egy romantikus limonádékra jellemző táncjelenettel. Nagyjából innen számítva hal meg a romantika a filmben, annak ellenére, hogy a cselekmény szempontjából pont itt kezdődne. A hatásos felütés után ugyanis egy üresnek tűnő, szalaggyártott szerelmi szálat kapunk. Igaz, már csak a helyzetből és a zsánerből adódóan is eleve elrendeltetett, hogy az egy évnyi magányra rábólintó, azonos szakmát űző nő és férfi egymásba zúgjon, de ebben a környezetben a hősiesen nagy szerelemnek inkább „éhes ember nem válogat”-hatása van.

A romantika tehát a beteljesülésnél befellegzett, de a történet még menthető lenne. Egészen addig, amíg néhány perc elteltével a Levi a mélybe zuhan, magával rántva az alkotás színvonalát is. Cserébe látványos és ötletgazdag CGI-világot kapunk, ami nem kompenzál teljesen, de legalább szórakoztat, és közelről is láthatjuk a film során korábban felvillantott lényeket. A védett szurdok titka nem teljesen meglepő, viszont a lenti horrorok miértjeit túl egyszerű módon fedezik fel a szereplők, a néha indokolatlanul hosszú harcjeleneteket leszámítva az ölükbe pottyan minden megoldás és magyarázat. Azért kiábrándító ez az eljárás, mert a film eleinte azáltal volt igazán erős, hogy az elhallgatásokra épített. A titkok fontos szerepet játszottak nemcsak a karakterek, hanem a küldetéseik bemutatásában is, fokozták a feszültséget, engedték a nézőket találgatni, elkötelezetten imbolyogni a sötétben.

A szurdok az ötletes premissza megvalósítása közben csap át tömegtárgyott akciófilmbe. A kevés, de tehetséges és elismert színészt felvonultató szereplőgárda megteszi a tőlük telhetőt, viszont a fordulópont után karaktereik bejáratott sablonokká válnak. Anya Taylor-Joy fülig szerelmes harcos amazont játszik, Sigourney Weaver a háttérhatalom akaratának végrehajtó tisztjeként jelenik meg, Miles Teller pedig profi akcióhőssége mellett a Jane Austen-adaptációkat is felülmúló tökéletes férfi szerepét ölti magára, aki amellett, hogy páratlan tehetséggel végzi munkáját, jól táncol és még verseket is ír.

Sőt, Levi nem csak írja a verseket, hanem ügyesen fel is ismeri azokat. Amikor elődje átadja neki a stafétát a nyugati toronyban, azt mondja neki, a mélyben lakókat valaki régen „üres embereknek” nevezte el. Férfi protagonistánk rávilágít, hogy ez bizony T. S. Eliot költeménynek a címére (Az üresek / The Hollow Men) utal. Az alkotók a vers szimbólumrendszerének egyes elemeit és a mű általános hangulatát igyekeztek beépíteni a filmbe, ami egy érdekes és jól használható adalék az alapötlethez, több szinten is azonosul A szurdok különböző aspektusaival. Egyrészt az amerikai-angol költő az 1920-as években vetette papírra Az üreseket, ami az első világháború utáni kiábrándultságot, (társadalmi) hitvesztést illusztrálja. Történetünkben az őrzött terület titka a második világháború végén, a hidegháború során jött létre az 1940-es években, amikor hasonló létállapot uralkodhatott. Ezen kívül feláldozhatónak vélt szereplőink is üres emberek, akik gyilkosságokból élnek, nincs különösebb jövőképük, és már nincsen kihez kötődniük.

A film minden adagoláshibáját leszámítva (legyen szó az akció-romantika elnagyoltságról vagy a hangerő dinamikájáról) élvezhető műfajkeverék, sokkal inkább a zene és a vizuális megoldások miatt, mint a cselekmény kimenetelét és kiszámíthatóságát nézve. A szurdok jól reprezentálja, milyen erővel bír a csend és az elhallgatás egy filmben – de ez sajnos akkor válik hangsúlyossá, amikor bejön a képbe a zaj és a leleplezés.