A Jake Gyllenhaal főszereplésével készült Ártatlanságra ítélve végre egy olyan adaptáció és remake, ami merte szabadon értelmezni az alapanyagait.
Rusty Sabich (Jake Gyllenhaal) nívós és könyörtelen chicagói ügyész, aki kolléganője, Carolyn Polhemus (Renate Reinsve) halálának ügyében nyomoz, azonban hamar ő válik az ügy első számú vádlottjává. Hivatalában politikai csatározássá fajul az éppen zajló főügyész-választás, így az illékony bizonyítékokra épített vád már kevéssé az igazságszolgáltatásról, mint inkább a személyes ellentétekről és a hierarchia megtartásáról kezd szólni. Mindeközben fény derül Sabich és a nő intim viszonyára, amitől még nehezebbnek tűnik a férfi ártatlanságának bizonyítása.
A jogot végzett, korrupciós ügyekkel foglalkozó Scott Turow pennára cserélte az üléstermeket, majd 1987-ben kiadta azonos című regényét. A mű 1990-es évekbeli adaptációja a maga korában igazi blockbusternek számított, fifikás cselekményével mind a könyv, mind a film megkerülhetetlen darabja lett a tárgyalótermi drámák sorának. Nem meglepő viszont, hogy a sorozatokban (és ex-ügyvédként perekben is) jártas David E. Kelley (Hatalmas kis hazugságok, 2017; Az igazság ára, 2022; Szerelem és halál, 2023) úgy gondolta, van még kiaknázatlan lehetőség Sabich történetében, hiszen nyolc epizódon keresztül szőtte tovább az egyébként is izgalmas szálakat. A gyilkossági és jogi drámákban veteránnak számító Kelley Alan J. Pakula filmjétől merőben eltérő narratívát hozott létre, amelyben a szereplők közötti megváltozott viszonyok szövevényes alakulásának köszönhetően jóval hangsúlyosabb a nyomozáson alapuló krimi-jelleg és a karakterdráma. Míg Pakula a hatósági szervek korruptságát és a halott nő megosztó jelenségét emelte ki, addig a sorozat nagyobb betekintést enged Sabich lelkiállapotába, a családjához és a szeretőjéhez fűződő kapcsolatába, valamint több időt szán a rideg, konfliktusokkal teli munkahelyi miliő bemutatására is.
Köszönhetően Gyllenhaal kiváló játékának, el lehet tekinteni attól, milyen szembetűnően kisportolt alkat, bár a számos, Reinsvével közös hálószoba jelenet újra és újra eszünkbe juttatja a tényt. Az affér tolakodó leírása azonban remekül érzékelteti Sabich megszállottságát a taktikus, ám emberi Carolyn iránt, ami szintén eltér a film fókuszától, mivel Pakula művében a nő egy számító szajha, aki megérdemelte a sorsát. A sorozat készítői így sikeresen újabb téttel emelték a játszmát – különben hogyan szurkolnánk a gyilkos elítéléséért, ha nem érdekel minket az áldozat sorsa? Lassan és konzisztensen építik (le) a főszereplő magánéletét és karrierjét nyolc részen át, ami során a hivatali hadviselés, a féltékenység, valamint a nyilvánosság és a közvélemény is jelentős erővel bír. Rusty minden körülmények között elsősorban ügyész, és csak marginálisan magánember, ravaszságának és meggyőző erejének kidomborítása pedig képes a nézőt kétségek között tartani.
Ennek ellenére az alkotók nem mindig használják jól az általuk választott formátumot. A játékidőbe belefér, hogy számos, mondhatni túl sok elterelő manőver segítségével manipulálják a nézők figyelmét a kívánt irányba: például egy régebbi, Carolyn fennhatósága alatt álló ügy félrevezető információi a keveset látott közönséget megtéveszthetik, azonban a gyakorlott krimikedvelők hálóján fennakad a legtöbb vörös hering. Egy idő után a fordulatok halmozása kontraproduktívvá válik, hatásvadász módon elevenednek meg a szereplők legrosszabb rémálmai, emiatt a cselekmény veszít feszes tempójából és nyomasztó atmoszférájából, továbbá olyan evidensnek tűnő kérdések maradnak miatta megválaszolatlanul, mint pl. hogy miért nem keveredett gyanúba olyasvalaki, aki bizonyíthatóan járt Carolynnál a gyilkosság éjszakáján. A túlkomplikált elbeszélés feltehetően a cím paradoxonából fakadó, szinte egyértelmű végkifejletet próbálja leplezni, ám jószerivel sikertelenül, így a „jogi thriller” nagyvonalú jelzőnek mondható.
Ahogy a könyvben Rusty a narrátor szerepét ölti magára, úgy ez esetben is a történet alapvetően a férfi szubjektív tudásán és élményein alapul – akinek feldúltságát és zavarát nagyszerűen érzékeltetik a statikusból hirtelen kézikamerába váltó felvételekkel –, ennek ellenére a sorozat meglehetősen sok időt szentel a környezetében lévők, kiváltképp a felesége szemszögének. Üdvözlendő lenne ez a hozzáállás, amennyiben ezáltal részletesebb és nyugtalanítóbb látképet kapnánk, azonban a mellékkarakterek jellemét nem mélyítik el kellően, dilemmáik felszínesnek tűnnek. Ezalól talán az egyetlen kivételt a Rustyt megvádoló Tommy Molto (Peter Sarsgaard), a gyarlóság mintapéldája jelenti, akinek sértettségtől, irigységtől és nagyravágyástól motivált figurájának álarca mögül végül felsejlik egy magányos és esendő ember. Ezzel együtt hiába tették a készítők sokkal személyesebbé az ügyész(ek) kálváriáját, a nyolc epizód szellős térnek bizonyul, sok kis, sehova sem vezető ajtóval. Épp a tárgyalótermi dráma érdemi része marad kifejtetlenül: egy-két emlékezetes kortesbeszédet leszámítva a bíró előtt vívott tusa pusztán közjáték marad.
„A tárgyalások a történetmesélésen múlnak”, csakhogy a narratív mozgóképek is. Az Ártatlanságra ítélve csupán látszólag agyafúrt és lendületes, holott inkább túlnyújtott, mintha Rusty egyik riválisa, a Rizsa (Delay) becenéven elhíresült ügyész mesélné. Elvitathatatlan érdeme viszont a kitűnő színészválasztása, valamint hogy nem másolni szerette volna elődeit, hanem merészen szövi újra a cselekményszálakat és modernizálja a problémaköröket.
