A kritikusok és a közönség szívét egyaránt elnyerte Cannes-ban, mégis mindenkit meglepett az Egy zuhanás anatómiájának Arany Pálma-diadala. A szakmai közönség által nem várt, ugyanakkor korántsem érdemtelen elismerést ezúttal egy rendkívül jól megírt, feszültséggel és fordulatokkal teli, több műfajt ötvöző és remek színészi alakításokat felvonultató dráma kapta. A francia Justine Triet így immár a harmadik rendezőnő, aki a rangos filmfesztivál fődíjával büszkélkedhet.

Egy vérbefagyott holttest, egy gyilkossággal gyanúsított feleség és egy vak koronatanú. Ha valakinek Agatha Christie regényei vagy Alfred Hitchcock filmjei ugranak be ezek hallatán, egyszerre jár az igazság közelében és távol is tőle. Az alaphelyzet ugyan vérbeli krimit sugall, az egy Egy zuhanás anatómiája azonban – bár megtalálhatók benne a zsáner bizonyos elemei – ennél jóval összetettebb és műfajilag is nehezebben behatárolható.

A sikeres írónő, Sandra (Sandra Hüller) és az oktatástól visszavonult, szintén írói ambíciókat dédelgető férje, Samuel (Samuel Theis) az Alpokban élnek tíz év körüli fiúkkal, Daniellel (Milo Machado Graner). Hófödte táj, sátortetős alpesi ház és a család kutyája teszi teljessé az ezek alapján akár idillinek is mondható képet. Idillről azonban szó sincs. Sandra és Samuel házasságát nem csak az idő vasfoga kezdte ki, már évekkel ezelőtt éket vert közéjük a Daniel látását követelő baleset és annak traumafeldolgozása. Utóbbit nehezítette a kettejük közötti szakmai rivalizálás és a házastársi hűtlenség. A kettőjük közötti feszültség az első pillanattól fogva tapintható: a nyitójelenetben Sandra éppen interjút próbál adni a nappaliban, de az emeleten barkácsoló, hozzá hangos zenét hallgató Samuel ellehetetleníti a beszélgetést. Daniel, érezve a szülei közötti vihar közeledtét, inkább sétára indul a kutyával, az újságírónő távoztával pedig Sandra úgy dönt, dübörgő ritmusok ide vagy oda, inkább ledől egy kicsit. Hogy mi is történik pontosan a házban, illetve az otthon maradó házastársak között, az a néző előtt egyelőre rejtve marad, legközelebb akkor látjuk viszont őket, amikor a gyerek visszatér kutyasétáltatásból és a hóban fekve, vérbe fagyva találja apját. A boncolás nem tudja egyértelműen bizonyítani, hogy baleset vagy gyilkosság történt-e, így a férjén kívül egyedül a házban tartózkodó Sandra lesz az elsőszámú gyanúsított. Hamarosan meg is kezdődik a tárgyalótermi drámák legjobbjait idéző, meglepő fordulatokban gazdag tárgyalás. Nem más ez, mint egy párkapcsolat nyilvános élveboncolása, ahol a szokásosnál is nagyobb a tét. A helyzetet nehezíti, hogy Daniel, a koronatanú nem csak látássérült, de érzelmileg is igencsak nehéz helyzetben van, hiszen elvesztette apját, a gyászfeldolgozáson pedig aligha segít a viharos tárgyalás és az, hogy most egyik pillanatról a másikra anyját is elveszítheti, ha kiderül, hogy Sandra a felelős a férje haláláért.

A bizonyítási eljárás aprólékos, minden részletre kiterjed, de hiába próbálják a rendőrök és a törvényszéki szakértők rekonstruálni az eset körülményeit, azok feltárásával aligha jutnak közelebb az igazsághoz, még nagyobb teret engedve ezáltal a vád képviseletének. Az ügyész be is vet mindent, olyan dolgokat húzva elő, melyek egy hosszú párkapcsolatban gyakorta előfordulnak, ám a tárgyalóterem felnagyítva veri vissza a hangokat: a veszekedések és a felek felindultságában elhangzó mondatok így akár egy gyilkosság előjelei is lehetnek. Minden előkerül, amit családi szennyesnek szoktak nevezni, a tárgyalóteremben kiteregetve pedig minden még sokkal szennyesebbnek tűnik. Sandra és Samuel házassága többszörösen terhelt: kapcsolatuk tragédiával, bűntudattal, önváddal, szakmai rivalizációval, anyagi nehézségekkel, kulturális különbségekkel, parázs veszekedésekkel és megcsalásokkal teli. A haláleset körülményeinek tisztázására tett törekvések nyomán nem csak egy zuhanás, de egy kapcsolat anatómiája is feltárul előttünk, a maga végtelenül összetett és emberi módján.

Amennyire Agatha Christie-krimibe vagy Hitchcock-thrillerbe illik a kiindulóhelyzet, annnyira ugorhat be Sidney Lumet neve a tárgyalóteremben zajló cselekmény legnagyobb részében, de elnézve a fesztiválkörökben sikert-sikerre halmozó francia filmeket, láthatjuk, hogy a francia filmgyártástól sem áll messze a tárgyalótermi dráma, sőt! A vád, a tavaly velencei díjnyertes Saint Omer, A láthatás, Polanski Tiszt és kém: a Dreyfus-ügy című filmje vagy az idei cannes-i Quinzaine des Cinéastes nyitófilmje, a Le procès Goldman Cédric Kahn rendezésében jól példázzák ezt. Justine Triet tárgyalóteremben kibontakozó családi tragédiája azonban legalább ugyanannyira egy pszichológiailag megalapozott, Bergman Jelenetek egy házasságból-ját vagy Baumbach Házassági történetét idéző, fájdalmasan őszinte párkapcsolati dráma is, ezúttal még a válásnál is komolyabb téttel.

Az Egy zuhanás anatómiája minden említett műfajból merít és úgy ötvözi azokat, hogy a legfontosabb elemeiket tartja meg a megfelelő arányban elegyítve, hogy az első pillanattól az utolsóig fenntartsa a feszültséget, és ne a bizonyosságot erősítse, sokkal inkább a kérdőjeleket szaporítsa a néző fejében. A „kicsit ez is, kicsit az is” ez esetben nem széttartóvá vagy fókuszvesztetté teszi a történetet, pont ellenkezőleg: ettől lesz olyan lebilincselően összetett és ellentmondásokkal teli.

Hogy mindezen szép és jó ellenére, miért nem ez a film volt az Arany Pálma legnagyobb várományosa? Egyrészt, mert a nagydíjas The Zone of Interest (r. Jonathan Glazer) már csak témájánál és megközelítésénél fogva is nagyobb esélyesnek tűnt, másrészt pedig mindenki előre borítékolta a legjobb női alakítás díját Sandra Hüllernek az Egy zuhanás anatómiája és a The Zone of Interestben nyújtott alakítása miatt. A cannes-i díjazás szabályai eltérőek az Oscar vagy más díjkiosztók szabályaitól, itt egy film csak egy díjat kaphat, s ha Hüller megkapta volna a legjobb női alakítás díját, egyik film sem részesülhetett volna további elismerésben. Így ugyan az ő díjazása és a The Zone of Interest fődíjról való lecsúszása hagyott némi rossz szájízt a kritikusokban, az Egy zuhanás anatómiája nem: minél többet gondolkodik rajta az ember, annál kevesebb hiányérzetet hagy maga után.