A Megfojtott virágok a fehér ember minden képzeletet felülmúló aljasságát állítja a középpontba, hogy az őslakosok mellett felszólalva hiteles krónikása legyen az osage törzs szisztematikus kisemmizésének és kipusztításának, illetve annak, hogyan is szállt be a hosszú évekig húzódó gyilkosságsorozat utáni nyomozásba az akkoriban még Bureau of Investigation névre hallgató, később FBI-ra keresztelt Szövetségi Nyomozó Iroda.
Amerika történelmének két legsötétebb foltja az indián földek jelentős népirtással járó elvétele, valamint a rabszolgaság és a nyomában járó faji megkülönböztetés – nem csoda, hogy időről időre felbukkan a mozivásznon egy-egy újabb, ezen szégyenfoltok valamelyikét feldolgozó alkotás. Az „indiánkérdés” leginkább James Fenimore Cooper vadnyugati regényeiből vagy az amerikai filmben a kosztümös történelmi alkotások szerepét betöltő westernekből vált ismertté. A térben és időben jól behatárolható Cooper-regények különböző feldolgozásai és a westernek evolúciója is jól mutatja az amerikai társadalomnak az őslakosaihoz való viszonyulásának változásait: a 21. század második évtizedéből visszatekintve világosan kirajzolódik, mekkora utat tett meg az amerikai mozi a vérszomjas vadakként megjelenő indiánoktól, a nemes vademberekként való ábrázolásukon át az 1990-es, hét Oscar-díjjal megszórt Farkasokkal táncolóig (Dances With Wolves), illetve a szorosan annak nyomdokain haladó, Michael Mann-féle Az utolsó mohikánig (The Last of The Mohicans).
Vadiúj vadnyugat – Kevin Costner: Dances with Wolves / Farkasokkal táncoló, 1990
A Farkasokkal táncoló igazi epikus mozi. Egyszerre költői és didaktikus, revizionista és klasszikus – és persze legfőképpen romantikus és földhözragadt.
Utóbbiak már a revizionista történetírás és az ébredő lelkiismeret jegyében beszéltek az indián földek elvételének jogtalanságáról és az ennek nyomában járó kegyetlenségekről. A Farkasokkal táncolónak a történészek többsége által elképzelhetetlennek tartott cselekménye leginkább azt mutatta, hogyan kezdtek beérni az évtizedek óta tartó polgárjogi küzdelmek, és miként ért el az indiánok hangja a 90-es évekre végre az amerikai törvényhozókig is. Az igazi traumafeldolgozás azonban csak ezután kezdődött, és olyan filmek fémjelzik, mint például a Wounded Knee-nél temessétek el a szívem (Bury My Heart At Wounded Knee), melyben már sokkal inkább tetten érhető történelmi hitelességre való törekvés, és az ehhez elengedhetetlen történelmi igazságok kimondása. Ebbe a sorba illeszkedik az alapos kutatómunkára épülő, 2017-ben könyv alakjában megjelenet Megfojtott virágok is. Az oknyomozó újságíróból bestseller-íróvá vált David Grann könyvét Eric Roth és Martin Scorsese gyúrta forgatókönyvvé.
A Megfojtott virágok cselekménye azzal kezdődik, hogy a sok más törzshöz hasonlóan rezervátumba kényszerített osage indiánokra rámosolygott a szerencse. Történt ugyanis, hogy a számukra Oklahomában kiszabott száraz, terméketlen földből egyszer csak felszökött a folyékony aranyként emlegetett kőolaj, egyik pillanatról a másikra Amerika leggazdagabb állampolgáraivá téve a kisemmizett indián törzset. Az osage törzs tagjai a hirtelen nyakukba szakadó vagyonnal éppúgy nem tudtak mit kezdeni, mint korábban a földjeikre betelepedő telepesekkel vagy a melléjük kinevezett „gyámokkal”. A gyámok arra voltak hivatottak, hogy mondvacsinált okokból az aranytojást tojó tyúknak tekintett indiánok mozgásterét korlátozzák, és a pénzükön tarthassák a szemüket. Mivel a gyámok nem örökölhették az őslakosokat megillető fejkvótát, egyre gyarapodott a törzsbe beházasodni kívánó fehérek száma, akik a házassági törvény értelmében, ha megözvegyülnek, busás vagyont tudhatnak magukénak. Márpedig az 1910-es évektől kezdve egyre növekedett, a 20-as évekre pedig már kívülállóknak is szembetűnő mértéket öltött a titokzatos betegségek, látszólagos öngyilkosságok és más különös körülmények között elhalálozó osage-ok száma. A háttérben álló alattomos gyilkosságok motivációja egyértelműen az indiánok kipusztítása és a gazdag olajvidék kisajátítása volt.
A helyi „keresztapa”, William Hale (Robert De Niro) ezért ajánlja a háborúból Oklahomába hazaérkező Ernest Burkhartnak (Leonardo DiCaprio), hogy vegye feleségül a diabétesze miatt sokat gyengélkedő, várhatóan nem túl hosszú életű osage lányt, Mollie-t (Lily Gladstone). Az eszes Mollie már az Ernesttel való első találkozáskor érzi, hogy a „prérifarkas pénzt akar”, de mégiscsak beadja a derekát. Ernest Burkhart figurájában mindvégig ott van a rideg számítás mellett a szép és okos lány iránt felébredő érzelem kettőssége, noha jó ideig úgy tűnik, inkább a számítás kerekedik felül. Nem kis szerepe van ebben Hale-nek, aki már az első találkozáskor közli vele, hogy szólíthatja „bácsikámnak” vagy egyszerűen csak „királynak”, és valóban ő az, aki vagyonánál, kapcsolatainál és befolyásánál fogva igazi kiskirályként telepszik a vidékre. Hale, a befolyásos és köztiszteletben álló üzletember felszíne alatt az osage populációt hosszú éveken át tizedelő, kegyetlen gyilkosságsorozat kitervelője és legfőbb haszonélvezője. Mivel hatalmas vagyonról – és nem utolsósorban kőolajról – volt szó, a 20-as évek elején az akkoriban még igencsak formálódóban lévő Szövetségi Nyomozó Irodához is eljutott az események híre. A nyomozást vezető Thomas White-nak (Jesse Plemons) kulcsszerepe volt a gyilkosságok feltárásában és a bűnösök bíróság elé állításában. Bár az indiánok ügye a 20. század elején kevésbé foglalkoztatta az állami szerveket, később mégis ez lett az FBI korai történetének leghíresebb nyomozása.
A Megfojtott virágokban Scorsese úgy mesél az indiánokat ért sérelmekről, hogy elsősorban az ellenük ördögi tervvel szövetkező fehéreket állítja középpontba, a hozzá leginkább passzoló gengszterfilm zsánerének műfaji keretei között. A nézőpont miatt még hangsúlyosabb lesz a(z elsősorban Hale által képviselt, az indián földek elvételét a kezdetektől igazolni hivatott) fehér felsőbbrendűség, valamint az a meggyőződés, hogy az őslakosok már úgyis egy letűnt kor kihalóban lévő maradványai. Az utóbbira vadászó, élet és halál uraként fellépő, minden szálat kézben tartó és mozgató gengszterfőnök, Hale szerepében rutinosan mozog a Scorsese-veterán De Niro. Ha a filmbeli hatalma és befolyása nagyobb is, Hale szerepében kevesebb a mozgástér, mint a Di Caprio által megformált Burkhart figurájában. A háborúból hazatérve könnyű boldogulást kereső, ezért könnyen befolyásolható Burkhart alakja sokkal összetettebb: számító és szolgalelkű, pénzéhes bűnöző, aki a feleségét is képes lenne feláldozni, hogy bizonyítsa Hale-nek a lojalitását; épp a felesége és gyerekei iránt szeretete készteti olyan lépésre, mely árnyalja karakterét és változtat némileg a megítélésén.
A Megfojtott virágok három és félórás játékidejében lassan bontakoznak ki az események, különösen, ha a kortárs bűnügyi filmekhez hasonlítjuk (a sorozatokról nem is beszélve), mégsem érzünk üresjáratokat. Ha komótosan is, de tudatosan építkezik az emberi kapzsiságot és romlottságot középpontba állító cselekmény, hogy felelevenítse Amerika történelmének egyik legsötétebb bűntettét, és azt, hogy miként próbálta az FBI kivenni a Hale által kézbentartott helybeli rendőrök és törvényhozók kezéből a nyomozást és megakadályozni a további vérontást.
Nemcsak az indiánkérdés miatt fontos a Megfojtott virágok, de a 80. életévét betöltött alkotólegenda összegző munkájaként is, melyben benne vannak életművének legfőbb stiláris jellemzői, ahogy legkedvesebb színészei is. A hosszan kitartott jelenetekben sziporkázó De Niro és DiCaprio mellett mindenképp meg kell említeni a Mollie-t alakító, indián származású, rezervátumban felnőtt Lily Gladstone-t, akit korábban elsősorban az amerikai közönség ismerhetett, például Kelly Reichardt Egyes nők (Certain Women) című filmjéből. A népes szereplőgárdából az ismert arcok, mint Jesse Plemons, John Lithgow és A bálnával visszatérő Brendan Fraser mellett a kevésbé ismert, elsősorban indián színészek is sokat adnak a végeredményhez.
Cannes 2023, percről percre
A világ legfontosabb filmfesztiválja is nagyon hagyományápoló, úgyhogy mi is azok vagyunk: az elmúlt évekéhez hasonló stílusban, naplószerűen számolunk be a Croisette-en történtekről, a legfrisebb van legfelül.
A Megfojtott virágok egy letűnőben lévő népcsoportról és kultúráról mesél, egy szintén kiveszőben lévő formában. Az efféle epikus művek a maguk hosszú játékidejével és megfontolt lépésekkel haladó cselekményépítésével manapság már éppúgy kihalóban vannak, mint a Megfojtott virágok záróképsorát jellemző pátosz és emelkedettség. Scorsese az utolsó mohikánok egyikeként továbbra is kitartóan úszik a mozikban diadalmaskodó multiverzumok és a sorozatnarratívák diktálta árral szemben: mesterművében az amerikai mozi fénykorát idéző módon ötvözi a tartalmat a formával, mintegy megkoronázva eddigi életművét.
