Beszámoló | Cannes 2023, percről percre Beszámoló | Cannes 2023, percről percre

Cannes 2023, percről percre

A világ legfontosabb filmfesztiválja is nagyon hagyományápoló, úgyhogy mi is azok vagyunk: az elmúlt évekéhez hasonló stílusban, naplószerűen számolunk be a Croisette-en történtekről, a legfrisebb van legfelül.



Szombat, május 27.

A látogatók számának csökkenését az éttermek szabad asztalain lehet a legjobban lemérni, de a sajtónak fenntartott helyiségekben is kevesebben dolgoznak már. A beszélgetések egyre inkább arról szólnak, ki nyeri idén az Arany Pálmát. Ma este kiderül majd, hogy mennyire cseng egybe a zsűri és a sajtó képviselőinek véleménye.

Tegnap az Un certain regard díjkiosztóján nagyon örültem, hogy a zsűri díját az idei válogatásból az egyik nagy kedvencem, egy marokkói elsőfilm, Kamal Lazraq Hounds című alkotása kapta. Bár nem láttam minden nyertest, a Terrestrial versest hiányoltam a díjazottak közül. Némileg meglepett, hogy a szekció fődíját a How to Have Sex nyerte. Számomra kicsit tanmese ízű, de összességében nem rossz film, sőt, fontos témáról beszél, a fiataloknak pont annyira látniuk kellene, mint Hartung Attila FOMO – Megosztod, és uralkodsz című filmjét, bár utóbbi nekem sokkal komplexebb és ötletesebb.

Kép a How to Have Sex című filmből

Az idei díjkiosztó gála hosszabbra nyúlt a szokásosnál, John C. Reilly, a zsűri elnöke hosszan beszélt először angolul, majd megpróbálta franciául is elismételni ugyanazt, de még ez sem volt elég arra, hogy a díjnyertes film alkotója, Molly Manning Walker időben odaérjen, hogy átvegye a díjat, így Reilly még két dalt is eléneket, mire a rövidnadrágos, rikító zöld pólós rendezőnő a futástól kifogyva a levegőből felrohant a színpadra átvenni a díját.

A korábbi hagyományoktól eltérően, ezúttal nem a nyertes filmet vetítették le a díjkiosztó után, aminek most különösen örültem, hiszen korábban már láttam, hanem Alex Lutz Une nuit (Strangers by Night) című filmje zárta az estét. Eleinte nehezen kötött le a párizsi metrón tolakodó, veszekedő, majd pár pillanattal később már egy fotófülkénben szeretkező pár története, akik aztán együtt róják az éjszakát. Az alaphelyzet nekem a Mielőtt felkel a napot (Before Sunrise, 1995) idézte, bár itt sokkal viharosabb az indítás, a közös barangolás, beszélgetés és egymásra találás mégis óhatatlanul megidézi Richard Linklater filmjét. A kellemes meglepetést azonban a pillanatokra bevillanó képek hozzák, finoman előkészítve a film utolsó fordulatát, mely mindent teljesen más megvilágításba helyez, ahogy a Közönséges bűnözők (The Usual Suspects, 1994) vagy a Harcosok klubja (Fight Club, 2000) és más hasonló alkotások tették. Az újdonság itt, hogy mindez egy románcot és szereplőit helyezi egészen más megvilágításba, új értelmet adva minden pillanatuknak, a beszélgetéseikről nem is beszélve. A végére annyira a hatása alá kerültem, hogy legszívesebben már most újranézném.

Kép a Strangers by Night című filmből

Ma még Wim Wenders versenyfilmjét, a Perfect Dayst pótolva indult a napom – tökéletes kezdésnek bizonyult –, a továbbiakban pedig, a díjkiosztóig még újra végignézek egy-két versenyfilmet, amelyekről hamarosan hosszabban is írok.

(Váró Kata Anna, május 27., 12:20)



Péntek, május 26.

Az utolsó cannes-i filmélményeim valamiért mind az alkotói vajúdásról, film-a-filmben-konstrukciókról, metanarratívákról szóltak. Nanni Moretti ’56-os ihletésű filmjéről már írt korábban Kata, úgyhogy szót nem vesztegetnék rá, legyen elég csak annyi, hogy az öregbácsis tempó és a roppantul modoros önrendezés önmagában is rossz, de még egy kis komcsisimogatással is leönti a végére, ami miatt aztán végképp elment a kedvem tőle.

Kép a Cobweb  című filmből

A dél-koreai Kim Jee-woon Cobweb (Pókháló) című filmje már jóval átgondoltabb és kimunkáltabb. A zseniális Láttam az ördögöt (I Saw the Devil, 2010) Amerikát is megjárt rendzőjének új filmjében az Élősködők (Parasite) és a Snowpiercer már-már világsztár státusba lépett főszereplője, Song Kang-ho alakítja az obligát filmrendezőt, akit filmünk rendezőjéhez hasonóan szintén Kimnek hívnak, és aki nemcsak a producerekkel, a színészek közti féltékenységgel, a pártcenzúrával (a 70-es évek végén járunk) és mindenféle egyéb akadályokkal küzd, hanem a saját – vélt vagy valós – tehetségtelenségével és lelkiismeretével is. Hosszasan látjuk az épp forgatott, melodrámai elemekkel tarkított, noiros bűnügyi drámát, ami időnként természetesen összefolyik a kaotikus forgatáson történő kalamajkákkal is. Jee-won ügyesen oszcillál a komikus és a komoly között, de a két óránál is több játékidő túl soknak bizonyul a néha repetitív történethez. Annyi viszont biztos, hogy a filmkészítői passzió néha ugyanolyan lánggal ég, mint a filmbéli filmben látható tűz, máskülönben nincs értelme az alkotásnak. Kötelező filmnek nem mondanám, de a lassan külön szubzsánerré váló metafilmek rajongónak izgalmas csemege lehet.

Kép a Le livre des solutions című filmből

Az idei fesztivál utolsó filmje – legalábbis számomra – a furfangos francia Michel Gondry új, szintén önreflexív alkotása, a Le livre des solutions (The Book of Solutions) volt. A sajátos humorú, az animáció logikáját játékfilmbe előszerettel oltó, huncut vizuális gegekkel élő Gondry új filmje sokkal jobb, mint utóbbi alkotásai (furcsálltam is, hogy mindössze a Rendezők kéthetében kapott helyett). Ezúttal egy már leforgatott, animációs elemekkel tarkított nagyjátékfilm utómunkájába tekinthetünk be. A filmbéli rendező annyira retteg megnézni a saját filmjét vágás közben, hogy inkább mindenféle vicces feladatokat ad saját magának és kicsiny post-production-csapatának (pl. olyanokat, hogy szervezzék le neki magát Stinget filmzenét csinálni). Ezek a „megoldások” csak még több problémát szülnek, és a film befejezésének lehetősége egyre messzébb sodródik. A gyermeteg, cseppet sem makulátlan elme tündöklései mögött azért temérdek szomorúság rejtőzik, és arra is utal Gondry, hogy talán gyógyszer nélkül még ennyire sem tudná magát egyben tartani filmbéli énje. A megoldások könyve tökéletes fesztiválzáró volt számomra: poénos, ötletes film a filmezésről, sok műfaji játékkal. Pont arra jó, hogy egy évre elegendő nosztalgiát gerjesszen bennem.

(Jakab-Benke Nándor, május 26., 19:05)



Csütörtök, május 25.

A cannes-i fesztiválpalota zsúfolt vetítéseit elnézve a kovid csak egy távoli, rossz emléknek tűnik, ami talán igaz sem volt. De csütörtökre egyre több köhögést lehetett hallani a nagyobb termekben, néha csak hajszálon múlt, néha meg sikeresen el is rontott egy-egy csendesebb, meghittebb jelenet a krákogás. Így volt ez Wim Wenders új filmjén is, amiért pedig igen nagy kár, hiszen pont egy nagyon csendes, intim, lassú filmről van szó. Bevallom, már lemondtam az idősödő német mesterről, az utóbbi években kijött egy-egy olyan filmmel, amelyek a nézhetőség határát súrolták, esetenként alulról. A Perfect Days nem a türelmetlenek mozija: a rutin és a jól elvégzett egyszerű munka csendes öröméről szól, legalábbis látszólag. Wenders a 80-as évek közepén forgatott Ozu-dokumentumfilm helyszínére, Tokióba látogat vissza, és sikerül tökéletesen felvennie a japán kamuflázst: ha nem írná, hogy ez egy európai rendező filmje, elhinnénk, hogy igazi japán miniatűrt látunk.

Kép a Perfect Day című filmből

A hanyatló nyugat leginkább a diegetikusan, kazettákról hallgatott 60-as, 70-es évekbeli zenéken keresztül szüremlik be, de akkor nagyon: a film címének kiemelt Lou Reed-szám legalább annyira frappánsan húzza alá a protagonista életét, mint nemrég a Queen-Bowie-féle Under Pressure a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) főhőseiét. Wenders épp csak annyit sejttet a Kôji Yakusho által remekül életre keltett főszereplő múltjából, ami elég ahhoz, hogy a néző a saját fantáziájából pótolja ki azokat – netán a saját élete darabkáiból. Egy kisebbfajta, melankolikus csoda Wenders új filmje, egyszersmind a mester visszatérését is jelzi.

Kép a L'été dernier című filmből

A következő versenyfilm a francia botrányhős, az erotika, a szex és a pornó közti nem mindig egyértelmű határokat feszegető Catherine Breillat új filmje, a Last Summer (L'été dernier) volt. Kb. a vetítés huszadik percénél kezdett derengeni, hogy én ezt már láttam valahol. S bizony, ez a film a mindössze négy évvel ezelőtti dán Szívek királynője (Dronningen) remake-je. Hogy miért van szüksége egy francia filmesnek arra, hogy a hollywoodiakhoz hasonlóan kannibalizáljon egy nem is túl régi európai alkotást – számomra rejtély maradt, pláne, hogy nincs is túl sok különbség a két alkotás között. Persze, egy-két hangsúlyt áthelyez, no meg átírja a végét, de az egyébként tényleg remekül levezényelt szexjeleneteken kívül nem láttam értelmét ennek a remake-nek. Ez volt az egyetlen versenyfilm, ami a Bazin terem nézőitől egyáltalán nem kapott tapsot. Ez nem jelenti azt, hogy rossz film lenne – Léa Drucker pl. remek benne –, de én nem tudok elvonatkoztatni az eredetitől.

(Jakab-Benke Nándor, május 25., 22:30)


Visszatérő eleme a fesztiválnak – különösen a Midnight Screenings éjfél után kezdődő vetítéseinek – az indiai akciófilm és az ultraerőszakos koreai zsánerfilm. Idén az indiai éjszakai mozi Anurag Kashyap Kennedy című filmje volt, amit ezúttal kihagytam, lévén, hogy korábban többször is csalódás volt, és a cannes-i idő bizony drága. Az erőszakban tobzódó koreai filmet ezúttal nem a Midnight Screenings szekció, hanem az Un certain regard versenye hozta el, itt mutatták be Chang-hoon Kim Hwaran (Hopeless) című, rendkívül kegyetlen és véres alkotását, amit többször majdnem feladtam, néha meg becsukott szemmel néztem. A film hőse egyszerre szenved brutális nevelőapjától és az őt zaklató iskolatársaitól. A menekülést az alkalmi munkákból szerzett pénz jelentené számára, de itt még veszélyesebb alakokkal hozza össze a sors, és nagyon úgy néz ki, hogy amint azt a cím is sugallja, reménytelen lesz számára a kiugrás és a normális élet. Egyéni tragédiák, politika és a gengsztervilág keveredik a minden erőszakossága ellenére izgalmas és lebilincselő alkotásban.

Kép a Hwaran / Hopeless című filmből

Virginie Efira nemcsak az egyik legszebb, legtehetségesebb, de legtöbbet is foglalkoztatott belga származású színésznő, aki 2022-ben robbant be igazán a köztudatba, amikor is három filmben volt látható a fesztiválon, de megfordult Velencében is a nemrégiben a magyar mozikban mostanában futó, a Mások gyermekei (Les enfants des autres) című filmmel. Efira idén körülbelül öt hónapos terhespocakkal vonult fel mindkét filmjének cannes-i bemutatójára. Az egyik, az Un certain regard szekcióban versenyző Rien à perdre Delphine Deloget rendezésében, a másik, a L’amour et les forets (Just the Two of Us) Valérie Donzelli rendezésében a Cannes Première szekcióban látható. Donzelli filmjében egy fiatal nőt alakít, aki egy buliban összetalálkozik egy férfival, egymásba szeretnek, összeköltöznek, majd össze is házasodnak és boldogan élnének, amíg meg nem halnak, ha a férfi nem lenne betegesen féltékeny és nem akarná teljesen kisajátítani magának a nőt, aki egyre inkább egy testileg és lelkileg is bántalmazó kapcsolatban találja magát, ahonnan kétségbeesetten próbál menekülni.

(Váró Kata Anna, 2023. május 25., 23:00)


Ha idén nincs is magyar versenyfilm Cannes-ban, Nanni Moretti Il sol dell'avvenire (A Brighter Tomorrow) című filmjének több magyar vonatkozása is van. Egyrészt a Moretti által alakított rendező éppen arról forgat, miért döntött az ‘56-os magyar forradalom eseményei láttán az olasz kommunista párt arról, hogy végképp elhatárolódik a sztálini ideológiától és a Szovjetuniótól. A döntésük közvetlen kiváltóoka, hogy pont a forradalom kitörésekor érkezik az olasz kommunista párt meghívására Olaszországba a Budavári cirkusz, amelynek tagjai a párt tagjaival együtt aggodalommal követik nyomon a budapesti eseményeket, a szovjet tankok és a nyomukban járó pusztítás láttán pedig az olaszok meghozzák döntésüket: befogadják városukba a cirkusz tagjait, és szakítanak a Szovjetunióval. A Budavári cirkusz igazgatóját Anger Zsolt alakítja. A film egyébként nosztalgikus múltidézés és tisztelgés a mozi nagyjai előtt, sok zenével és Nanni Moretti túljátszott modorosságával. A film reflektál az alkotói választásokra, napjaink filmkészítési nehézségeire, a szélhámos európai finanszírozókra és a helyükbe lépő koreai befektetőkre, no meg a Netflix térhódítására.

Kép az Il sol dell'avvenire / A Brighter Tomorrow című filmből

Elég vegyes érzéseim vannak Moretti életművével, pontosabban utóbbi filmjeivel kapcsolatban, a némelyik filmje, például a Van pápánk! (Habemus Papam) vagy Mia Madre kifejezetten a cannes-i kedvenceim közé tartozott, a Tre Piani viszont alaposan elvette a kedvem a rendezéseitől. A Brighter Tomorrow viszont kifejezetten élvezhető alkotás, jól mutatja az az ünneplés is, ami a díszbemutatót fogadta, és ami táncra perdítette a palota lépcsőit a vetítés után elhagyó stábot, köztük Anger Zsoltot is.

(Váró Kata Anna, 2023. május 25., 13:00)




Szerda,  május 24.

A Spike Jonze-féle Synecdoche, New York épületéhez hasonló (egyszerre hatalmas és egyszerre kicsi; saját magát tartalmazó) fesztiválpalotában nemcsak a sajtónak és a nagyközönségnek szóló vetítések vannak ám, hanem az alagsorban filmpiac is zajlik. Egy igazi filmrajongónak a filmélmény egyedi és megismételhetetlen, mágikus dolog – elég horrorisztikus dolog hát a filmnek az ipari mivoltával szembesülni. Márpedig a filmpiacon ez az aspektusa domborodik ki ennek a Janus-arcú tevékenységnek, ami a film: mint a vágóhídi marhák, sorakoznak a mozgóképek, újak és régiek egyaránt, készülőfélben lévő remekművek és eladhatatlan bukások.

Tökegyforma plakátok, összefolyó stáblisták, folyóméterben hömpölygő ezutáni mozik az arthouse-tól az exploitationig és viceversa. A sok színes élmény egy szürke masszává áll össze. Vissza kell szaladnom a megnyugtató sötét terembe, ahol a film: film. Víctor Erice új, kb. harminc éve várt alkotását nézem, a ritkán dolgozó rendező az emlékezés és a film(szalag) törékeny szimbiózisáról regél. Ez a film hosszabb szöveget érdemel, szóval folyt. köv.

A tömény cannes-i filmdózist néha muszáj egy-egy sétával hígítani, de még városnézés közben is folyamatosan filmtörténetbe botlik az ember: a Paris Match a Warner Brothers századik születésnapját ünnepli egy utcai fotókiállítással, az építkezési kordonok régmúlt fesztiválok halott sztárjait mutatják végtelenített möbiusban, de még a legeldugottabb utcasarkon is felfedez az ember valami filmes tematikájú freskót.

A világsztárokról nem is beszélve, akikbe nem túl gyakran ugyan, de szintén belefuthatunk a fesztiválpalota környékén. Ha már tartottam egy rövid mozgóképszünetet, ellátogattam a városka „fellegvárába” az évente megrendezett polgármesteri ebédre is, ahol a nemzetközi sajtó képviselői a zsűrivel együtt fogyaszthattak egy kis tradicionális tőkehalat aïoli-szósszal (ami igazából egy fancy muzsdé), aztán némi rozéval lenyomtatva. Desszertnek egy igazi cukrászati Frankenstein-szörnyet szolgáltak fel: spenótos süteményt. Ez pont elég indok volt elborzadva visszakullogni a fesztiválpalota környékére.

Kép a La Passion de Dodin Bouffant / The Pot-au-Feu című filmből

Nem is gondoltam, hogy ezek után milyen gönyörű gasztro-pornóban lesz részem. A The Pot-au-Feu (La Passion de Dodin Bouffant) első tíz perce után majdnem kimenekültem, akkora étvágyat csinált, és annyira papírvékonynak tűnt a sztori. De nem tudtam levenni a szemem a vászonról, és nem bántam meg, hogy bennmaradtam: az idei fesztivál legérzékibb filmje ez a művészet és az élet szeretetéről. A művészet ez esetben a főzés (ami nem létezik evés nélkül). A Juliette Binoche és Benoît Magimel által alakított szakácszsenik közötti megfoghatatlan, mágikus kapcsolatot ragyogóan ellenpontozzák a hosszan elnyújtott főzésszekvenciák. Ebben a filmben roppant sokat főznek, de még hogyan! (Érdekes, hogy az idei Cannes legizgalmasabb filmjei közül kettő is látszólag az evésről szól, de a húslevest idéző cím mennyire az antitézise a Club Zerónak. Emez nyilván a múltba menekül, hiszen ez a fajta műgond régesrég kiveszett abból a 21. századból, amilyent a Club Zero ábrázol… a kettő között pedig ott van A nagy zabálás.) A nyálcsorgatós képek aztán a film végére képesek átlényegülni, és mindenfajta művészetben és műélvezetben cél nélküli, l’art pour l’art elmerülésről szólni. Csak a moziból kijövet csaptam a fejemre: szintén Tran Anh Hung készítette a szintén érzéki és gyönyörű A zöld papaja illatát is, éppen ezelőtt harminc évvel debütálva vele Cannes-ban… Mérhetetlen szomorúsággal baktattam át a fesztiválpalotával szembeni Mekibe, hogy elköltsem egy szottyadt burgerből álló vacsorámat ez után a pofátlanul szép film után.

(Jakab-Benke Nándor, május 24., 21:30)



Nem voltam maradéktalanul elragadtatva Wes Anderson Asteroid City című filmjétől, mégis visszamennék, hogy a részletekben gyönyörködhessek. Szintén nagyon szépen megcsinált – és ötletes is – a 1850-es években játszódó Rapito/Kidnapped, Marco Bellochio filmje. A középpontban egy sokgyermekes zsidó család áll, akinek egyik gyermekét állítólag titokban megkeresztelték, ezért az egyház magához veszi, hogy a többi megkeresztelt zsidó gyerekkel nevelje, ezúttal keresztényi tanítások szerint.

Rapito

A korabeli antiszemitizmus megjelenítése mellbevág, ahogyan a csodálatosan fényképezett korhű alkotás maga is, de egy bő óránál tovább nem tartott ott a vetítőteremben. Így pont akkor sétáltam ki a filmről, amikor véget ért az Asteroid City photocallja és a csíkos öltönyös, sárga zoknis Anderson és népes szereplőgárdájának egy része épp besétált a sajtótájékoztatóra. Sok színész, rendező ügyet sem vet a sajtószoba üvegfala mögött fotózó újságírókra, Anderson és stábja viszont lelkesen mosolyogtak és integettek nekünk.

Az Asteroid City alkotói a hivatalos fotózáson

A nap egyre jobban süt, egyre melegszik az idő és mi egyre több időt töltünk a vetítőtermekben, hogy nehogy lemaradjunk valamiről, most éppen Takeshi Kitano Kubi című kosztümös szamurájdrámájára rohanok.

(Váró Kata Anna, 2023. május 24., 14:00)


Kedd, május 23.

Ahogy korábban írtam az iráni rendezőket kitiltotta a fesztivál, kivétel az Ali Asgari és Alireza Khatami alkotópárost, akik pont a jelen politikai rendszert bírálják az Un certain regard elnevezésű szekcióban versenyző Terrestrial verses című filmjükben. A fix kameraállásból felvett dialóguslánc epizódjai látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, mégis így összefűzve komplett képet adnak napjaink iráni társadalmáról, arról a rendszerről, amely szerintük megérett az összeomlásra, ahogy azt a záróképsorban is láthatjuk. A film külön érdekessége, hogy az egyes epizódok akármilyen komoly problémákat is ábrázolnak, rengeteg humorral vannak átszőve, amit a közönség is díjazott, nemcsak hangos nevetéssel, de tapssal is. Az idei, általam látott Un certain regard filmek közül eddig ez aratta a legnagyobb közönségsikert, és meg kell adni: méltán.

Kép a Terrestrial verses című filmből

Nálam egyáltalán nem aratott sikert viszont a másik Un certain regard film, amit szintén ma láttam. Felipe Galvez Los colonos (The Settlers) című első nagyjátékfilmje annyira nem fogott meg, mert bár szépen fényképezett alkotásról van szó, és Latin-Amerikában is fontos a múlttal való szembenézés, az indiánföldek elvételének ábrázolása. Náluk ráadásul még nem is annyira feldolgozott a téma, mint amennyire az Egyesült Államokban, de én minden újdonsága ellenére mégis azt éreztem, sokszor láttam már ezt a történetet.

Kép az Asteroid City című filmből

Kevés olyan alkotó van, mint Wes Anderson, aki filmről filmre csodálatosabbnál csodálatosabb univerzumokat teremt, kerettörténettel, díszletekkel és fantasztikus színészgárdával. Nála minden adva van a remekműhöz, mégis, minél jobban lenyűgöz a látvány, annál kevésbé érzem a remekműnek az utóbbi alkotásait. A Francia kiadás fantasztikusan kidolgozott látványvilágát és túlszárnyalják az Asteroid City képei, ami ezúttal egy 1955-ös sivatagi díszletvárost tölt meg karakterekkel. A kerettörténet pedig, hogy mindez, ami itt cukorkaszínekben megelevenedik előttünk, egy híres író (Edward Norton) színműve, akit ugyanúgy fekete-fehérben látunk, ahogy a kulisszák mögötti világot. Valahogy ez a kerettörténet és a színdarab itt mégis nagyon elválik egymástól és rettenetesen erőltetettnek hat, csakúgy, mint a poénok többsége. Órákig képes vagyok Wes Anderson díszleteiben gyönyörködni, ez tartott ott a Francia kiadás és az Asteroid City esetében is a moziban, a sztori viszont most még az előzőnél is sokkal érdektelenebbnek mutatkozott számomra.

(Váró Kata Anna, május 23., 23:50)


Amikor azt hittük, hogy holokauszt témában már nem lehet újat mondani, jött a Saul fia. Amikor azt hittük, hogy a Saul fia után már végképp nem lehet újat mondani, akkor jött Jonathan Glazer a The Zone of Interest című versenyfilmjével. Itt sincsenek képek csak hangok és utalások, a hatás mégis hátborzongató. Az idei cannes-i verseny eddigi egyik nagy esélyesnek tartott filmje alaposabb elemzést igényel, én pedig ígérem, hogy a fesztivál után érkezik is majd egy bővebb elemzés a legismertebb haláltábor rettegett vezetőjéről és arról a kis földi paradicsomról, amit a feleségével közösen építettek fel a tábor közvetlen szomszédságában.

Kép a The Zone of Interest című filmből

A korábbi években már megírtam, hogy az egyik gyengém a koreai akciófilm, és Cannes ebben a tekintetben sosem okoz csalódást. Idén is a Midnight Screening szekcióban kapott helyett az a nagyszabású koreai akciómozi, ami elmarad az olyan gyöngyszemektől, mint a Vonat Pusánba / Zombi expressz, de egy könnyed kikapcsolódásnak elmegy a sok lelkileg is megterhelő versenyfilm között. Tae Gon Kim Project Silence című filmje a ködborította hídon ütköző autók között elszabaduló, gyilkolásra programozott kutyákról akár jó is lehetett volna, de gyengeségét épp a gyilkolásra programozott CGI-kutyák adják.

Kép az Idol című filmből

Sam Levinson Idol című filmje sem sok jót mutat Lily-Rose Depp bájain túl. Az idegösszeomlása utáni nagy visszatérésre készülő fiatal popsztár szerepében valóban gyönyörű és hiteles Johnny Depp és Vanessa Paradis közös gyermeke, de a sztori harmatgyenge, ráadásul nem is igen megy sehová, nem csoda, hogy többen otthagyták a reggeli sajtóvetítést.

(Váró Kata Anna, május 23., 18:30)


Hétfő, május 22.

Végre kisütött a nap, úgyhogy a szemerkélő eső csebréből a konstans izzadás, majd légkondis vacogás vedrébe kerülhetett a Croisette-en korzózó filmszeretők zsinatja. Számomra meg eljött az idő, hogy bepillantsak a Kritikusok Hete (magyarul: „szömen”) nevű válogatás filmjeibe is. Miközben a Miramar nevű, a fesztiválpalotától távolabbra eső mozicska felé baktatok, szemtanúja vagyok, hogy a Carlton hotel előtti gigantikus Indiana Jones-molinót éppen egy Disney-animációéra cserélik. Ennyit tartott.

A dél-koreai filmekben sohasem csalódom, s végülis nincs ez másképp most sem – de azért az is biztos, hogy a Sleep nem fog filmtörténetet írni. Jason Yu filmje mélyfekete humorral elmesélt groteszk történet egy alvajáró férfiról, akin, úgy tűnik, hogy sem a házastársi szeretet és türelem, sem a mágia, sem a gyógyszer nem segít: egyre elképesztőbb dolgokat művel álmában. A Sleep egy tipikusan egycsattanós film, amit rövidfilmes hosszban is el lehetett volna mesélni, és igazából csak a legvégére pörög fel, de akkor nagyon. A mélyfagyasztott kutyus látványát azért megspóroltam volna...

A nap meglepetése egy felnőtteknek szóló, animált sci-fi volt, Jérémie Périn Mars Express című filmje. Nagyítóval keresve sem találtam semmi eredetit a történetben (van itt ugyebár a címnek megfelelően kolonizált Mars, öntudatra ébredő és „felszabadított” androidok, köztük konkrétan egy robotzsaruval, hekkelés, cyberpunk test-augmentáció, meg minden egyéb, amit a technofuturizmus iránt rajongók – vagy éppenséggel rettegők – kívánhatnak), viszont hihetetlenül jó ritmusban és remekül kinéző „európai anime” rajzstílussal van elmesélve. Az összeesküvéses detektívsztorinak pedig hátborzongató aktualitást ad a mesterséges intelligencia körül mostanában fellángoló közvita. Akár kultuszrajzfilm is lehetne ez, ha nem lenne minden egyes eleme pofátlanul elemelve a műfaj valamelyik klasszikusából. Ez van, minden android nem álmodhat elektronikus bárányokról...

(Jakab-Benke Nándor, május 22., 19:00)



Vasárnap, május 21.

Ha már szombaton nem tudtam bejutni a Killers of the Flower Moon egyik vetítésére sem a kettőből, gondoltam, hogy vasárnap megnézem a kedvenc filmrestaurátoromat, amint De Niróval és DiCaprióval regélnek a filmjükről a sajtótájékoztatón. Hamar lehervadt a jókedvem a hatalmas tolongás láttán, úgyhogy inkább stratégiailag elhelyezkedtem a sajtószoba üvegajtaja mögé, hogy legalább pár elmosódott képet lőjek Martyékról. Ez össze is jött, de inkább egy rendes sajtófotót szúrok be ide:

Kép a Killers of the Flower Moon című film alkotóiról

Mongol film még soha nem volt a Cannes-i Fesztivál hivatalos versenyében, az idén ezt a tátongó űrt is sikerült pótolnia az előzsűrinek. Az If Only I Could Hibernate (kb. Bárcsak hibernálhatnék) nyitóképei ismerősek lehetnek a kelet-európai rögvalóságon nevelkedetteknek: egy anyuka kínkeservesen próbálja nevelni négy gyermekét egy jurtaszerű tákolmányban, aztán ő is eltűnik dolgozni, és a legnagyobb fiúra hárul a felelősség, hogy életben tartsa a csonka családot. Ennek érdekében még az iskolából is elkezd ki-kimaradozni, pedig tehetséges srác, nagy esélye lehetne az országos fizika-tantárgyversenyen. A sajtóvetítés üde foltja volt a mongol népviseletben megjelenő színészgárda, valamint az egyik kisgyereket alakító színészsrác, aki saját magát látva kuncogott fel a Debussy terem sötétjében. Csendes, szomorú film ez a prekariátus felé sodródásról, azonban a román (és más) újhullámok formanyelvén nem újít annyit, hogy igazán emlékezetes maradjon.

Kép az If Only I Could Hibernate című filmből

Annál emlékezetesebb Jude Law a Firebrand című kosztümös filmben, ami VIII. Henrik és Parr Katalin házasságát helyezi kortárs ideológiák mentén egy nagyon feminista fénytörésbe. Egyház és politika problémás összefonódása és a királyi udvar intrikái adják a hátterét ennek az egy ideig szórakoztató, aztán egyre üresebbé váló kurzusfilmnek, ami raádásul a Fűző (Corsage) és A kedvenc (The Favourite) után visszalépésnek tűnik lineáris és tradicionális elbeszélésmódjával. Alicia Vikander pedig főszerepe ellenére csak másodhegedűs tud lenni Law mellett, aki brillírozik az undorító, üldözési mániás Henrik szerepében.

(Jakab-Benke Nándor, október 21., 23:30)


A covid és a háború is éreztette a hatását az elmúlt évek cannes-i filmfesztiváljain, érezhetően visszavetve a látogatottságot, idén a tömegből ítélve ez már a múlt. Bár néhány vállaltan ellenzéki hangon kívül az orosz és iráni filmesek, ahogy a sajtó képviselői is ki vannak tiltva a fesztiválról, a filmvásár látogatói és a sajtósok is szépszámmal képviseltetik magukat. Különösen az első hétvége zsúfolt, ilyenkor van a legtöbb ember a Croisette-en, ami nagyban köszönhető az ilyenkor zajló filmvásárnak is. Az Indiana Jones-láz lecsengésével a hétvége legjobban várt filmje Martin Scorsese Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) című alkotása volt, amire már a sajtóvetítés előtt hosszú sorok kígyóztak. Az új jegyrendszernek köszönhetően a sajtóvetítések nemegyszer foghíjasok, de ezen a filmen egy gombostűt sem lehetett leszúrni. A film az amerikai történelem egyik sötétfoltját dolgozza fel. Az őslakosok reprezentációja eddig elsősorban a westernek jellemzője volt, Scorsese viszont sikeresen ülteti át arra a műfajra, amelyben a leginkább otthonosan mozog. A David Grann regénye alapján készült film megteszi azt, amit három évtizeddel ezelőtt a Farkasokkal táncoló már megpróbált, őszintén beszélni az őslakosok földjeinek jogtalan elvételéről és szisztematikus jogfosztásukról, illetve kiirtásukról. A téma, a képek, a színészek, mind, mind mestermunka, de a három és fél órás játékidő embert próbáló.

Kép a Killers of the Flower Moon című filmből

Korántsem övezte ekkora érdeklődés a marokkói Kamal Lazraq Hounds című filmjét, ami az Un certain regard nevű szekcióban volt látható. Feszült dráma az ottani nincstelenek és az alvilág urai között. A történet hőse az apa és a fia, akik alkalmi munkákból tartják fenn magukat. Egyik megbízatásuk azonban minden korábbinál rázósabb, különösen, mert a félresikerült akció révén egy hullával a nyakukon két rivális bandavezér kereszttüzében találják magukat. Bár elsősorban a versenyfilmeket nézem, ezzel a szekcióval is igyekszem lépést tartani, a Hounds volt eddig a kedvencem, bár a végét egy perccel hamarabb elvágtam volna.

A szekció másik ígéretes alkotása We Shujun Only the River Flows című filmje. Az 1995-ben vidéken játszódó kínai film noir azonban korántsem annyira lebilincselő. Talán, ha 1995-ben készült volna, akkor sok minden érthetőbb lenne, de így, minden erénye ellenére, nem hozza sem az izgalmat, sem az igazi drámaiságot.

(Váró Kata Anna, május 21., 23:00)


Szombat, május 20.

A Banel & Adama című versenyfilmből az egyetlen, ami igazán maradandó volt, az a vörös szőnyegen bevonuló fiatal, elsőfilmes rendezőnő és stábja: őszinte meghatottság volt rajtuk, a könnyeik igaziak voltak. Ugyanilyen őszinte meghatottságot a filmjüknek már nem sikerült kicsikarnia belőlem: néha meg-megébredtem a zenés részeknél.

Kép a The New Boy című filmből

Annál egy fokkal érdekesebb volt a The New Boy című felnövésfilm a Veszett vidék (Sweet Country) rendezőjétől, Warwrick Thorntontól. Az isten háta mögötti puszta közepén lévő, egy apáca által működtetett kolostor/fiúbentlakás élete bolydul fel egy csapásra, amikor hozzájuk kerül egy angolul nem tudó, fehér emberrel és civilizációjával még sohasem találkozott aborigin árvagyerek. Rendkívül izgalmas benszülött gyerekszemmel nézni a keresztény kolonizálók furcsaságait, mint pl. a kanál, a rádió, vagy a feszület. A probléma ott van, amikor a rendező gagyin megoldott mágikus realizmus felé kezdi eltolni a történetét: a kissrác egyfajta Jézus-parafrázis-akar lenni, csodatévő tulajdonságokkal és önmagából kifordított transzszubsztanciációval. Cate Blanchett mint mindig, most is remek a renegát apáca szerepében, de a film pont ott fecseg, ahol nem kéne, és ott hallgat némán, ahol több magyarázatra lenne szüksége a nézőnek. El tudom képzelni a The New Boyt progresszívebb tévécsatornák húsvét körüli rotációjában, az otthoni Blu-Ray-polcon kevésbé.

A nap legnagyszerűbb élménye egy 63 éves mozi volt. A Menekülésre ítélve (avagy Veszélyes súlycsoport / Classe tous risques) klasszikus francia gengszterfilm abból a korszakból, amikor sem a protagonisták, sem a film alkotói nem lacafacáztak. Lino Ventura menekül a rendőrség elől, közben pedig szép lassan mindent elveszít, amit valaha szeretett... A fiatal Belmondo nagyon hasonló szerepben látható a filmben, mint az éppen egy héttel korábban a mozikba kerülő Kifulladásigban, csak míg a Godard-klasszikus a filmnyelvet újította meg, Sautet filmje „csak” használja azt, megújítás nélkül. Mégpedig hogyan használja! A filmet nemrég újították fel kiváló minőségben, de a restauráció kalandjaiból egy mukkot sem értettem, mivel Thierry Fremaux és a restaurátori csapat vezetője kizárólag franciául meséltek róla a film bevezetése gyanánt. Sebaj.

(Jakab-Benke Nándor, május 20., 23:00)


Mit csinál az ember, ha „elsőcannes-ozóként” a világ legfontosabb filmfesztiváljára látogathat? Naná, hogy a fesztiválközponttól a lehető legtávolabbra keveredik egy szombat reggeli vetítésre, szemerkélő esőben, a fesztiválhangulatot semennyire sem tükröző helyszínre. Az első vetített kép, amit láttam, az az idei fesztivállogó Catherine Deneuve-vel – egy gigantikus IMAX-vásznon a Cineum nevű, a városközponttól órányi sétára eső modern moziban. Hazudhatnám, hogy ez most direkt sikerült így, de az igazság az, hogy ebben a Black Friday-t is megszégyenítő online jegyfoglalós rendszerben (ahol konkrétan tizedmásodperceken múlik, hogy sikerül-e belépőt szerezni egy-egy négy nappal későbbi filmre) az ember örül, hogyha sikerül valamire jegyet szereznie. Így hát az első cannes-i filmélményem evör a Four Daughters (Les Filles d'Olfa, r. Kaouther Ben Hania) lett, egy megrázó, de valamennyire mégiscsak játékosan előadott tunéziai dokumentumfilm egy nőről és négy lányáról.

Kép a Four Daughters (Les Filles d'Olfa) című filmből

Annyira passzol egy intim, nagyjából egy helyszínen felvett dokumentumfilm a gigantikus IMAX-vászonhoz, mint amennyire az anya hiányzó két lányát alakító profi színésznők az Olfa igaz történetébe. Amint ugyanis már rögtön a film elején kiderül, a négy lányból kettő nincs jelen, ezért van szükség helyettük színészekre. „Elvitték a farkasok” – fogalmazzák meg a szereplők, mielőtt szipogni kezdenének. Egy európai néző nem tud mit kezdeni ezzel az információval, a tunéziaiak azonban már ismerhetik a kisképernyőkről a csonka családot: amint szép lassan kiderül, azok a bizonyos farkasok az iszlamista terroristák (ISIL, Daesh – hívd, ahogy akarod), és a két, a képből sajgóan hiányzó lány az ő agymosásuk áldozata lett. Ben Hania becsületére legyen mondva, az olcsó reenactmentek miatt már-már metafikciós nyersanyagot ügyesen vágja össze úgy, hogy ha pszichológiailag nem is lesz megmagyarázható a lányok döntése, dramaturgiailag legalább logikusan terül szét a történet. A film ráadásul túl is tud mutatni ezen az egy bizonyos sztorin, és izgalmasan tud mesélni az általánosabban értendő férfi-nő viszonyról, vallási propagandáról és tunéziai társadalomról is. No meg végre láthatjuk, hogy mi a különbség a hidzsáb és a nikkáb között.

Arany Pálmát ugyan nem prognosztizálnék a Négy lánynak, de volt már filmfesztivál, amit rosszabb filmmel sikerült elkezdeni – úgyhogy már csak az esőnek kéne elállnia.

(Jakab-Benke Nándor, május 20., 13:00)


Péntek, május 19.

Mióta a Covid-19 miatt Cannes bevezette a jegyrendszert, tervezhetőbb lett a fesztivál, de nem szűnt meg a hosszú sorokban várakozás, az pedig kifejezetten lutri, hogy mit dob a gép. A sajtóvetítésekre szabadrablás van, mindenki oda ül, ahová akar, de a többi vetítésre csak oda lehet ülni, ahová a jegy szól. Így adódott, hogy reggel a közel 2000 férőhelyes Grand Théâtre Lumière karzatának utolsó előtti sorából néztem Indiana Jones visszatérését és egyben Harrison Ford búcsúját a legendás szereptől, a második sorból pedig a Black Flies című versenyfilmet Jean-Stephane Sauvaire rendezésében. Hogy ez a túlzott távolság, illetve közelség volt-e az oka, az Indiana Jones és a sors tárcsája (Indiana Jones and the Dial of Destiny) nem szippantott be annyira, a New York-i sürgősségi mentőszolgálat dolgozóinak mindennapjai viszont annál jobban. Tye Sheridan remek az újonc mentős szerepében a sokat megélt rutinos társa mellett (Sean Penn), de nem kevésbé emlékezetes Michael Pitt sem a rendkívül ellenszenves kolléga szerepében. Ahogy a mentősök egyik esettől a másikig rohannak, képet kapunk a nagyváros hétköznapjairól, a legégetőbb problémákról, sorsokról és választásokról, nem beszélve arról, milyen nehéz mentősnek lenni, ahol sem a fizetés, sem egy köszönöm nem jelzi a megbecsülést.

Kép a Black Flies című filmből

Nuri Bilge Ceylan török rendező neve egyenlő a hosszú, elsősorban párbeszédekre és eszmefuttatásokra építő, erős társadalomkritikát tartalmazó alkotásokkal. A mostani versenyfilmje, az About Dry Grasses sem kivétel ez alól, bár nekem korábbi alkotásai jobban tetszettek, különösen az Arany Pálma-nyertes Téli álom (Winter Sleep, 2015), a mostani, több mint három órás alkotását is szívesen néztem, megállapítva, hogy nem cserélnék a Törökország keleti végein élő, az Isten háta mögötti kis falvakban tanító pedagógusokkal. Ceylannak remek érzéke van, hogy az emberi természetet is ugyanúgy vizsgálja, mint a társadalmi problémákat, és ne ítélkezzen a hősei felett, inkább csak emberi mivoltukban mutassa meg őket, minden szerethető vonásukkal és elítélhető viselkedésükkel együtt. Az About Dry Grasses tanár protagonistája esetében sincs ez másként.

Kép az About Dry Grasses című filmből

Ceylan filmkészítési módszere és az általa bemutatott Törökország nagyon messze van a népszerű török sorozatok világától, de aki vevő a sok gondolatiságot hordozó, lassan kibontakozó filmjeire, azt éppen annyira beszippantja, mint honi tévénézőket a Szulejmán, az Ezel, vagy legújabban a Netflixen a The Taylor.

(Váró Kata Anna, május 19., 23:00)



Csütörtök, május 18.

A Nizzából Cannes-ba tartó buszon számoltam utána, hogy ez bizony már a 17. cannes-i filmfesztiválom lesz. Nem először esett meg ezalatt, hogy eső fogadott, noha a fesztiválhoz ugyanúgy hozzátartozik a napsütötte időjárás és az azúrkék tenger. Tavaly is lemaradtam a nyitófilmről és idén is, amit tavaly utólag jobban bántam, hallva, hogy milyen szórakoztató volt a film. Az idei Jeanne du Barry kapcsán inkább csak Mäiwenn és Johnny Depp foglalkoztatta a közönséget és a sajtót is. Lévén mindkettő elég megosztó személyiség, nehéz kiigazodni azon, hogy mennyi az a figyelemből, ami a filmnek szól és mennyi az, ami kettejük személyének. Miközben ezen sorokat írom, éppen a Michael Douglas által adott mesterkurzus képei peregnek a sajtószoba kivetítőin, ami szintén az idei veszteséglistán van, még akkor is, ha ezeknek a színvonala itt Cannes-ban igencsak változó, sok múlik azon, ki moderálja a beszélgetést és persze az alanyon is.

Kép a Monster című filmből

Pedro Almodóvar rövidfilmjének jegyét is vissza kellett adnom az utazás miatt, Hirokazu Koreeda Monster című filmje azonban mindenért kárpótolt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a japán rendező méltán öregbíti az Ozu és Kuroszava nevével fémjelzett japán mozi hírnevét. Kuroszava felemlegetése azért is releváns, mert a Monster elbeszélése felidézi A vihar kapujában (Rashomon) narratív technikáját. Egy tűzeset képeivel indít a film, ami még két alkalommal tér vissza, mindhárom alkalommal más-más perspektívát hozva be, így bontja ki két kisfiú barátságának történetét, végtelenül finoman utalva arra, hogy ez talán valami több kezdete is lehet (ahogy azt Lukas Dhont Közel (Close) című filmjében láthattuk épp a tavalyi fesztiválon). A filmnek azonban nem ez a fő szála, sokkal inkább a két gyerek összetartása, de képet kapunk a gyerek-szülő, diák-tanár, illetve tanár-szülő viszonyról is.

Kép az Animal Kingdom című filmből

Az Un certain regard nevezetű párhuzamos szekció nyitófilmje, a Thomas Cailley rendezte La règne animal (Animal Kingdom) azzal az ötlettel játszik el, hogy egy titokzatos kórság nyomán az emberek egy része különböző állatokká kezd átalakulni, a mutánsok pedig sok esetben veszélyesnek bizonyulnak a környezetükre. Mi van akkor, ha ez valakinek a családjában történik? A pandémiára és a környezeti változásokra is reflektáló alkotás nálam nem aratott osztatlan sikert, a szekcióban azonban több ígéretes cím is található. (Váró Kata Anna, május 18., 17:00)


Támogass egy kávé árával!
 

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat

  • Ennél csak jobb jöhet

    Színes vígjáték, 120 perc, 2023

    Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu