Ismét élőben jelentkezünk az év legfontosabb filmes eseményéről, a 75. Cannes-i Filmfesztiválról. Cikkünk naponta legalább egyszer frissül, a megszokott blogszerű formátumban: mindig a legfrissebb történések vannak legfelül.
Összegzés, értékelés
Idén egy nappal később érkeztem és egy nappal korábban hagytam ott a fesztivált, ez pedig nem csak a korábban megszokott rendet borította fel, de némileg türelmetlenebbé tett és a hangulatra is rányomta a bélyegét. A napi négy filmet csak egy nap sikerült ötre növelnem, és lemaradtam arról, hogy a repülőtéren láthassam az érkező vagy éppen távozóban lévő hírességeket, amiről a korábbi években rendre be is számoltam a záró tudósításaimban. Star spotting helyett, díjkiosztó előtt, volt még egy kicsit időm átgondolni az idei versenyt és azt, hol is tart a fesztivál. Cannes továbbra is a jól bevált, évtizedek alatt kiépített rendszeréhez ragaszkodik. Továbbra is a napilapok élveznek előnyt a sajtóakkreditációnál; a Netflix és társai már beletörődve sorsukba nem is ostromolják a fesztivált, inkább Velencére tartogatják az általuk finanszírozott és forgalmazott filmeket.
Hogy meddig maradhat meg olyannak Cannes, amilyennek az elmúlt évtizedekben megismertük, nehéz megmondani, ahogy azt is, meddig tartják még magukat a mozik és a mozivászonra dolgozó alkotók. Az viszont bizonyos, hogy idén is a tőle jól megszokott auteur cinema válogatást hozta a fesztivál.
Ruben Östlund immár második alkalommal kapta meg az Arany Pálmát. 2017-ben A tér című filmjével, idén pedig a Triangle of Sadness című társadalmi szatírájával hódította meg a zsűri szívét. Be kell vallanom, hogy elsőre türelmetlen voltam a két és félórás filmmel, de aztán másodjára is visszamentem megnézni, hogyan él, és főleg hogyan is fog elpusztulni az arra Östlund szerint már rég megérett nyugati civilizáció.
Svéd film nyerte el az Arany Pálmát
Ruben Östlund filmje, A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) című vígjáték vitte el az Arany Pálmát tegnap este a 75. cannes-i fesztiválon.
A Vincent Lindon vezette zsűri az idei 21 filmből 10-nek adott díjat, mivel két díjat is ex equo nyert két-két versenyfilm, de a 75. évforduló alkalmából is kiadtak egy különdíjat. Utóbbit a Dardenne-testvérek Tori et Lokita című filmje kapta, melyet aligha tartottunk díjesélyesnek. Az viszont várható volt, hogy a legfőbb díjak egyikét Lukas Dhont Close című filmje kapja, hiszen ennek jutott a legnagyobb taps a sajtóvetítésen is, amiből rögtön látszott, hogy a kritikusok többsége is azonnal a szívébe zárta. Ehhez képest Claire Denis Stars an Noon című filmje – amellyel a Close a Grand Prix-n osztozott –, már nem volt ennyire egyértelműen népszerű a kritikusok körében.
A zsűri díján osztozó, a vándorútja során sok jót és rosszat megtapasztaló kis szamár története, az EO (r.: Jerzy Skolimowski) és a két fiú évtizedeken át tartó barátságának történetét feldolgozó Le Otto Montagne (The Eight Mountains, r.: Felix van Groeningen és Charlotte Vandermeersch) is a kritikusok kedvencei közé tartoztak, így senkit nem lepett meg, hogy egyik sem távozott üres kézzel a Croisette-ről. Sokan, többek között én is Arany Pálma-esélyesnek tartottam Park Chan-wook Heojil Kyolshim / Decision to Leave című filmjét (amely a legjobb rendezés díját kapta), ahogy Tarik Saleh Boy from Heavenjét is (amely a legjobb forgatókönyv díját érdemelte ki).
Park Chan-wook mellett egy másik koreai is elismerésben részesült szombat este az ünnepélyes díjkiosztón, a legjobb színész díját Song Kang Ho kapta a Brokerben (r.: Kore-eda Hirokazu) nyújtott alakításáért. Song Kang Hónak igazság szerint az Élősködőkben nyújtott alakításáért kellett volna megkapnia ezt az elismerést, ám akkor a film az Arany Pálmával távozott, Cannes szigorú szabályrendszere pedig tiltja, hogy egy alkotás több díjat is kapjon. Itthon és világszerte is kevésbé cseng ismerősnek Zar Amir Ebrahimi neve, aki a Holy Spiderben nyújtott alakítása miatt vehette át a legjobb női alakítás díját. Az iráni hatóságok szemében dekadens, sőt egyenesen erkölcstelen viselkedésű és megjelenésű oknyomozó újságírónőt megformáló Zar Amir Ebrahimi valóban kiváló alakítást nyújtott, bár a magam részéről nagy esélyesnek tartottam erre a díjra a másik iráni film, a Leila’s Brothers (r.: Saeed Roustaee) főszereplőjét, Taraneh Alidoostit is.
Mindenképp hiányoltam a díjazottak közül Cristian Mungiu R.M.N. című filmjét, a már említett Leila’s Brotherst és Mario Martone Nostalgia című alkotását. Utóbbi férfi főszereplőjét, Pierfrancesco Faviót gondoltam leginkább esélyesnek a legjobb férfi alakítás díjára.
A korábbi beszámolókból esetleg úgy tűnhetett, hogy nem voltam igazán „elájulva” az idei versenytől. Miközben ezen sorokat írtam, illetve míg a díjakra várakozva átgondoltam a mezőnyt, rájöttem, hogy bár a fesztiválon türelmetlen az ember, és minden pillanatban az igazi nagy csodára vár, nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt tényleg a legnagyobbak versenye zajlik, és a fesztiválok túlnyomó többségén egy negyed ilyen erős mezőnyért is hálásak lennénk. (május 29., 16:30)
Díjkiosztóra várva
A tavaly a covid miatt bevezetett jegyrendszernek köszönhetően valamennyivel csökkent a filmek előtti sorbanállás ideje, de így sem árt azért legalább 20-30 perccel előbb érkezni: a biztonsági ellenőrzés, a tömeg és a vetítési helyek közötti közlekedés miatt még mindig időigényes mulatság Cannes-ban filmet nézni. Más, kisebb fesztiválon, ha nem jó a film, akkor otthagyja az ember és jó esetben simán átül egy másik moziba/vetítőterembe, Cannes-ban ez korántsem olyan egyszerű. Ezért is éreztem magam olyan csapdában Kelly Reichardt Showing Up című filmjén, amely az utolsó versenyfilmek egyike volt. Három másik programról/filmről mondtam le miatta, mondván, hogy versenyfilm, de negyven percnél tovább így sem bírtam. Egy művészeti iskola oktatói, köztük a szobrász Lizzy (Michelle Williams) készülnek kiállításra, közben pedig olyan mindennapos gondjaik-bajaik vannak, mint az, hogy nincs melegvíz, vagy hogy Lizzy macskája megsebesít egy galambot, és állatorvoshoz kell vinni a szerencsétlenül járt madarat, miközben egyre közeleg a kiállítás határideje. Lehetett volna humoros, könnyed, de számomra ez pont olyan érdektelen volt, mint amilyennek a leírtak alapján hangzik.
Lukas Dhont Close című filmjében két kamaszfiú, Léo és Rémi él szoros barátságban. Kapcsolatuk bármely közeli is, véletlenül sem lépi át a barátság határait, de az iskolatársak szemében gyanús a túlságosan „közeli” a két fiú között, és ennek hangot is adnak. Léo különösen nehezen viseli az iskolatársak ugratásait és igyekszik eltávolodni Rémitől. Az előítéleteknek köszönhetően a barátság tragikus véget ér. Dhont filmje a fesztivál egyik nagy díjesélyese, amelyet a két fiú, különösen a Léót alakító Eden Dambrine játéka tesz emlékezetessé.
A versenyt Léonor Serraille Un petit frère / Mother and Son című alkotása zárta, amely egy Elefántcsontpartról Franciaországba érkező anya és két kisfia sorsát követi. A három fejezetre tagolódó történet először az anyára, majd a nagyobbik fiára és végül a kisebbik fiúra összpontosítva mutatja meg, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük új hazájukban. A film érdekessége, hogy nem elsősorban a szélesebb értelemben vett, a bevándorlókat általában érintő társadalmi problémákra összpontosít, hanem egy család, három különböző életkorú és különböző magánéleti és beilleszkedési nehézségekkel küzdő ember sorsát mutatja be. (május 28., 14:50)
A vége felé közeledik a verseny, egyre több az esélylatolgatás, de megszokhattuk, hogy az utolsó pillanatig jöhetnek meglepetések. Claire Denis filmjeit hol nagyon szerettem, hol kevésbé, de vitathatatlanul kiemelkedő alkotóegyéniségről van szó. A Stars at Noon című Denis Johnson-regény adaptációját viszont – amely az idei fesztiválon versenyez az Arany Pálmáért – nem sorolnám a rendezőnő legjelentősebb filmjei közé. A fiatal amerikai újságírónő (Margaret Qualley) és az angol olajcégnek dolgozó, nős férfi (Joe Alwyn) intim kettőse a politikailag és gazdaságilag instabil és veszélyes Nicaraguában láthatóan magán viseli a rendezőnő kézjegyeit, de aligha tud igazán lebilincselő lenni vagy újat mutatni tőle. A forgatókönyv ezúttal túl nagy hiányokkal dolgozik és túl sokat bíz a néző képzeletére, így a filmet az egyébként valóban gyönyörű Margaret Qualley meztelenkedése sem menti meg.
Kore-eda Hirokazu Broker / Les bonnes étoiles című filmje a 2018-as Arany Pálmával kitüntetett Bolti tolvajokhoz hasonlóan nem vérszerinti rokonokból, hanem a véletlen által egymás mellé sodort, egymást szerető és segítő család témáját viszi tovább. Különösnek tűnhet ez a kijelentés, ha leírom, hogy a történet egy, a gyermekét egy templom lépcsőjén hagyó prostituáltról szól, akit megtalálói jó pénzért szeretnének egy gyermektelen párnak eladni. Ám a japán rendezőnél – ahogy azt már korábbi filmjeiből megtanulhattuk –, sokkal bonyolultabbak a dolgok és véletlenül sem szabad előre ítélkezni. Kore-eda Hirokazu ezúttal Koreában forgatott és a főszerepet az Élősködőkből ismert Song Kang Hóra bízta. (május 27., 18:00)
Az Egyiptomban játszódó Boy from Heaven (r.: Tarik Saleh) továbbra is a kedvencem az idei versenyben szorosan Cristian Mungiu R.M.N. című alkotása és Park Chan-wook Decision to Leave című filmje mellett, de a tegnap este látott Leila’s Brothers (r. Saeed Roustaee) is kivételesen erős alkotás. Az iráni filmben egy szegény család fennmaradásért és emberi méltóságuk megtartásáért folytatott küzdelmét láthatjuk. A szülők idősek, a gazdag rokonság sosem fogadta el őket (bármennyire is vágytak erre, különösen a korosodó édesapa), négy fiú munkanélküli, egyedül a lány keres a családban és próbálja összetartani, illetve jó irányba terelni testvéreit. Iráni filmtől külön merész, hogy kimondja, egyedül a címszereplő Leilának van elég esze, hogy mindig átlássa a helyzetet, és tradíció ide vagy oda, a család boldogulását és fivérei előre jutását helyezze előtérbe, ha kell, szembeszállva apjukkal is. Bár néha már fárasztóak a hosszan kitartott családi veszekedések – különösen, mert egy két és fél órás alkotásról van szó –, akik kitartottak a végéig, nem bánták meg.
Mario Martone Nostalgia című filmje is a verseny kellemes meglepetései közé tartozott. Egy Nápolyban született, de az elmúlt 40 évét Kairóban töltött férfi tér vissza szülőföldjére idős édesanyjához. A negédes nosztalgia helyett azonban egyszerre kell szembenéznie a múltja sötét titkaival és azokkal az erőkkel, akik kezükben tartják a várost és egyáltalán nem nézik jó szemmel az idegent. (május 26., 19:00)
Thrillerek testekről, testvérekről
Idén különösen erős a thriller-felhozatal Cannes-ban. Az egyik szépen fényképezett, feszes tempójú alkotást, Emin Alper Kurak Günler / Burning Days című filmjét épp az imént láttam az Un certain regard című parallel szekcióban. A fiatal városi ügyész, aki egy Isten háta mögötti helyen próbál rendet teremteni – főként megregulázni a helyi kiskirályokat – nem számít újdonságnak. Az sem, hogy a vízhiány miatt és több más okból is, a közösség többsége a kiskirályokat élteti. Az erős atmoszférával bíró környezet azonban kétségtelenül érdekes helyi színezetet kölcsönöz a témának.
A belga rendező-testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne ismét egy, a hazájukat érintő társadalmi problémát boncolgatnak legújabb alkotásukban, amely az idei versenyprogram részeként látható. A Tori et Lokita egy testvérpárról szól, akik nem vérszerinti testvérek, ám az Afrikától Belgiumig vezető útjuk és a menekültstátuszra várakozás összehozta őket. Egymásba kapaszkodva próbálnak boldogulni, ám sok minden nehezíti a helyzetüket. Ahogy ez a Dardenne-fivérektől várható volt, ismét sok szenvedést és kilátástalanságot sűrítettek a film másfél órás játékidejébe.
David Cronenberg új filmje, a Crimes of the Future meglepetés is volt, meg nem is. Egyrészt egyáltalán nem olyan meredek a látványvilága, ahogyan azt a rendező maga is beharangozta. Szerintem aki Cronenbergre vált jegyet, az ezt várja. Az már jóval meglepőbb, hogy miért jutott olyan kevéske, szürke kis szerep Kristen Stewartnak. A film alapkérdése, hogy vajon az emberi test meddig képes felvenni a tempót a technikai fejlődéssel és az annak szorosan a nyomában járó környezetszennyezéssel. A szépen fényképezett, melankolikus hangvételű alkotásban a legérdekesebb talán, amit Cronenberg a művészetről, a testek műalkotásokká formálásáról, valamint a test és az aköré épülő performanszokról gondol fiktív, de nem is olyan távoli jövőképében. Bár volt egy-két ember, aki kiment a sajtóvetítésről, a többség tapssal fogadta Cronenberg filmjét, ami tényleg szépen viszi tovább a tőle megszokott, egyszerre elgondolkodtató és elborzasztó testhorrorok vonalát. (május 25., 15:30)
Bowie-val a Holdba
Park Chan-wook Heojil Kyolshim / Decision to Leave című filmje izgalmas bűnügyi történetnek, pontosabban neo-noirnak indul innovatív képi megoldásokkal, de a végkifejlete már inkább melodráma. A történet központi kérdése, hogy bántalmazott feleség vagy egy manipulátor/férjgyilkos/végzet asszonyae a nyomozó vágyainak tárgya. Az ellentmondásos női karaktert Tang Wei formálja meg, aki Ang Lee Ellenséges vágyak című filmjével vált ismertté.
Mi történik, ha valaki korlátlan hozzáférést kap David Bowie hagyatékához? Brett Morgen válasza az eklektikus, hipnotikus Moonage Daydream, ami éppoly beskatulyázhatatlan és színes egyveleg, mint amilyen Bowie és a művészete volt. Interjúk, filmrészletek, koncertfelvételek, műalkotások és még sok minden elegye a film, amely a Bowie-rajongóknak aligha mond sok újat, mégis kihagyhatatlan.
Éppen most zajlik David Cronenberg Crimes of the Future/ Les crimes du future című filmjének sajtótájékoztatója, aminek a tegnap esti bemutatójáról, illetve sajtóvetítéséről lemaradtam, így nem tudok elsőkézből beszámolni a fogadtatásáról, de este pótolom majd és beszámolok róla. (május 24., 12:00)
Ma reggel Cédric Jimenez Novembre / November című filmjével indult a nap, amely a 2015-ös párizsi terrortámadást és az azt követő rendkívül intenzív és sok bizonytalansággal teli öt napnak állít emléket, amikor a rendőrök forró nyomon próbálták felderíteni az elkövetők kilétét és elfogni őket. Az intenzív, fesztült hangulatú bűnügyi dráma apropóját az adja, hogy az elkövetők ügyében 2022 nyarán születik meg a végleges ítélet. A filmben a nyomozást vezető rendőrt Jean Dujardin alakítja, de a nyomozás során kulcsszerepet kap a fiatal rendőrnő is, akit Anaïs Demoustier formál meg.
A feszített tempójú Novembre után egy hasonlóan fojtogató hangulatú és különféle, elsősorban vallási és kulturális akadályokkal terhelt nyomozás történetével folytatódott a napom. Ali Abbasi Holy Spider / Les nuits de Mashhad című filmje Iránban játszódik a 2000-res évek legelején, amikor egy prostituáltakat gyilkoló sorozatgyilkos tartotta rettegésben Mashhad városát. A film egészen az utolsó fél óráig izgalmas thrillernek bizonyult, az utolsó félóra azonban inkább már csak a rendszer hibáit és a változás kilátástalanságát sulykolja.
Valeria Bruni Tedeschi Les Amandiers / Forever Young című filmjére ültem be a leginkább vonakodva, mert a rendezőnőnek eddig egyetlen filmje sem fogott meg, sőt néha kifejezetten idegesítőnek találtam. A nyolcvanas évek közepén játszódó, színészpalántákról szóló alkotás azonban kifejezetten jóra sikerült. A Les Amandiers tele van élettel, energiával, tehetséges, de a tehetségüket még csiszolandó fiatalokkal, akik mind más-más okból, de ugyanazon célért küzdenek. (május 23., 19.00)
Mungiu és a többiek
Cristian Mungiu akkor járt először Cannes-ban, amikor először tudósítottam a fesztiválról. Az első nap első versenyfilmje volt a 4 hónap, 3 hét, 2 nap, amit a fesztivál abban az évben műsorra tűzött, és meg is nyerte a fődíjat, az Arany Pálmát. Hogy a mostani filmje, az R.M.N. díjazott lesz-e, még jövő szombatig kérdés marad, az viszont kétségtelen, hogy a vasárnap déli Grand Théâtre Lumière-ben, a fesztivál legnagyobb vetítőtermében tartott teltházas vetítésén nagy sikert aratott, és nálam is az idei kedvencek között van.
Medveveszély – Cristian Mungiu: R.M.N.
Cristian Mungiu egy közelmúltbeli dicstelen eseményből épített országhatárokon túlnyúlva is ismerős, kegyetlen és fantasztikummal fűszerezett társadalmi körképet.
Olivier Assayasban és Serge Bozonban az a közös, hogy mindkettejüket a Titanic filmfesztiválon ismertem meg, ott interjúztam velük, idén pedig mindkettejük filmjét versenyen kívül vetíti a fesztivál, ráadásul ugyanazon napon, egymás után sikerül beülni rájuk. Olivier Assayas Sakálja is tévésorozatnak indult, aztán rövidítették játékfilmre, ami nem tett igazán jót neki. Az Irma Vep is az HBO-nak készült sorozat, ami esetében viszont lehet, hogy jót tenne, ha játékfilm hosszúságúra vágnák, mert így aligha érdekfeszítő. A történet hőse egy amerikai színésznő, Mira (Alicia Vikander), aki Párizsban forgatja egy némafilmes klasszikus remake-jét, és az ő feladata az egykori vamp, Irma Vep megformálása.
Serge Bozon Don Juan című alkotásában a híres hódítót Tahar Rahim alakítja, aki szintén cannes-i felfedezett, mivel Jacques Audiard A próféta című filmje hozta meg számára az ismertséget, azóta kézről-kézre adják a rendezők, és szinte nincs is cannes-i filmfesztivál nélküle. Bozonnak a Titanicon bemutatott filmje, a La France is egy zenés katonafilm volt, nem csoda, hogy a híres hódító történetét is részben dalban mondta el. Bozon akkor úgy nyilatkozott, hogy részéről ez tisztelgés a 30-40-es évek francia mozija előtt, ami más filmnyelvet beszélt. (május 22., 23:30)
Soha rosszabb vasárnapot
Az Un certain regard elnevezésű parallel szekcióban mutatták be az ausztrál The Stranger című filmet, ami egy megtörtént bűnesetet dolgoz fel. Rendkívül nyomasztó, erős hatást keltő thriller a zseniális Sean Harris és a nem kevésbé remek Joel Edgerton főszereplésével. Thomas M. Wright filmje tovább öregbíti az ausztrál filmek azon sorát, melyek nem pusztán háttérként használják a tájat, hanem kihasználva rejtélyes és nyomasztó voltát, különös jelentéstartalommal gazdagítják általa a történetet.
Quentin Dupieux Fumer fait tousser / Smoking Causes Coughing című agymenése egyszerre retró szuperhősfilm a Tobacco Force nevű szupercsapatról, akik a cigaretta alkotóelemeit használva végeznek ellenségeikkel és egyszerre fura mesék antológiája, melyekkel a szupercsapat tagjai csapatépítésük alkalmával szórakoztatják egymást. Utóbbi történetek Roald Dahl Meghökkentő meséit is megszégyenítő bizarr sztorik ebben az egyébként is agymenésnek számító kerettörténetben. Vasárnap reggeli kezdésnek el se lehetett volna jobbat képzelni. (május 22., 12:00)
Szombati összefoglaló
Nem mondanám szerencsésnek a mai napot. Sem Miller filmje, a Three Thousand Years of Longing nem fogott meg – ahogy arról már korábban írtam –, sem Arnaud Desplechin Frère et soeur / Brother and Sister című alkotása, amit körülbelül 40 percig bírtam, így meglehet, örök rejtély marad számomra, hogy a címben szereplő testvérpár (Marion Cotillard és Melvil Poupaud) miért utálják egymást és vajon mi lesz az a pont, egyáltalán eljön-e az a pont, amikor hajlandóak megbocsájtani egymásnak.
Nagyon vártam Ruben Östlund Triangles of Sadness című alkotását, de két és fél órás játékidejéből csak másfelet bírtam. A négyzet jó kis tükröt tartott a kortárs művészvilágnak és a műértő közönségnek, a Lavinát pedig kifejezetten érett alkotásnak gondoltam, a Triangles of Sadness (utalás a két szemöldök közötti homlokráncokra), amilyen ígéretesen kezdődött, olyan fárasztó lett, így nem tudom meg, mi lett a fiatal férfimodell és influenszer barátnője, valamint a luxuscirkáló utasainak sorsa. A divatvilágot, társadalmunk anyagiasságát, az influencereket és a mindenféle kétes üzletekből meggazdagodó milliomosokat karikírozó történet ígéretesen indult, de másfél óra után nekem már nem volt elég szufla benne, sőt, ha jobban belegondolok, már jóval hamarabb kimerült.
Ezekhez képest James Gray Armageddon Time című családi drámája közvetlenül a Reagan elnök beiktatása előtti időkből, melyben egy nehezen művészi ambíciókat dédelgető kiskamasz és színesbőrű barátja kerülnek különböző kalamajkákba, kifejezetten nézhetőnek bizonyult. A film, bár nem tartozik a legerősebb alkotások közé, jól mutatja, mennyire élt akkoriban a kettős mérce, ha fehérekről és színesbőrűekről volt szó, és milyen volt azoknak az élete, akiknek nem jött be az amerikai álom. Anthony Hopkins és a művészlelkű unokát alakító fiatal tehetség, Michael Banks Repeta különösen jó párost alkotnak, de ettől sem emelkedik ki a film az idei cannes-i versenyfilmek középmezőnyéből. (május 21., 23:50)
Versenyben és versenyen kívül
A lengyel Jerzy Skolimowski neve hallatán még mindig az 1970-es Mélyvíz (Deep End) című filmje jut eszembe, amit a 2010-es Ölésre ítélve (Essential Killing) című alkotásának sem sikerült felülírnia számomra. Idei cannes-i versenyfilmje, az EO egy szamarat követ, akit állatvédők szabadítanak ki egy cirkuszból, hogy aztán egy farmra kerülve megkezdődjön hosszú és kalandos vándorútja, amelynek során jó és rossz emberekkel egyaránt találkozik. Nekünk, magyaroknak van már irodalmi előképünk Fekete István Bogáncsából arról, mi minden várhat egy magányosan kóborló állatról, csak ott nem egy szamár, hanem egy kis puli kalandjait követhettük. A kis szamár vándorútja nem is annyira az állatokról, sokkal inkább napjaink társadalmáról és az embereknek az állatokhoz fűződő viszonyáról akar mesélni csodálatos képekben. A koncepció világos, nem is precedens nélküli, hisz tavaly láthattuk itt Cannes-ban Andrea Arnold Tehén című alkotását, ami egy tehén szemén keresztül láttatja velünk napjaink farmgazdálkodását és a haszonállatok sorsát. Skolimowski filmje sokkal meseszerűbb, amit a képi világa még jobban erősít, nekem mégsem működött annyira, mint Andrea Arnold alkotása.
George Miller legutóbb a Mad Max: A harag útja akciójeleneteivel kápráztatott el bennünket a Croisette-en, és épp tegnap lehetett olvasni, milyen további tervei vannak a Mad Max-filmeket illetően, ma reggel pedig a Three Thousand Years of Longing mesevilágában merülhettünk el. Vizuálisan valóban káprázatos – különösen a dzsinn történeteinek megelevenedő mesevilága –, ám a kerettörténete a magányos tudósról (Tilda Swinton), akinek megjelenik egy dzsinn (Idris Elba), hogy teljesítse kívánságait és szembesítse azzal, mennyire lemondott már mindenről, ami a magányát oldhatná, már sokkal kevésbé érdekes. A történetmesélés fontosságáról szóló eszmefuttatások pedig szinte kibírhatatlanul szájbarágósak. Tilda Swinton évtizedek óta a kedvenc színésznőm, sose gondoltam volna, hogy egyszer kifejezetten idegesítőnek tartom őt is és az általa ennyire végletesen sablonosra formált karakterét is.
Az első, legzsúfoltabb hétvége szombat délelőttjén eddig a versenyfilmek hozták a legkevesebb csalódást, no meg az időjárás, ami különösen kegyes idén a fesztiválozókkal. (május 21., 12:45)
Szigorúan koreai ügyek
Már megszoktam, hogy csak nevetnek rajtam az ismerőseim, mennyire imádom a nagy fordulatszámon pörgő ázsiai akciómozikat, melyekből minden évben jut egy-egy Cannes éjféli vetítései közé. Bár az utóbbi időkben – az Élősködők és a Squid Game sikerének köszönhetően – már kevesebb az értetlenkedés, azért most is megkaptam egyik barátnőmtől a lemondó legyintést, amikor a Hunt című Lee Jung-jae-filmre igyekeztem. Akcióban nem volt hiány, ám ettől még nehezebben követhető volt a szövevényes kémtörténet, és kellett egy kis idő, mire fel tudtam venni a fonalat és elkezdett derengeni, mit is látok. A film sok elemében próbálta a nagysikerű hongkongi Szigorúan piszkos ügyek és a Kém északra ment sikereire törni, de nálam nem érte el ezt a hatást.
Tarik Saleh Boy from Heaven című filmje viszont az első pillanattól az utolsóig lebilincselően izgalmas. Egy egyiptomi halászfaluból származó fiút követ, aki ösztöndíjat kap Kairó híres Al-Azhar egyetemére, a szunnita iszlám fellegvárába. A újonc hamarosan a vallási vezetők és az állami szervek hatalmi harcának kereszttüzébe kerül, ahol nem elsősorban saját hitével, hanem azokkal a különbségekkel kell szembenéznie, milyen másként is értelmezik az egyetem professzorai és diákjaik a Koránt, illetve követik annak tanításait, a regnáló hatalom pedig milyen fontosnak tartja az iskolát és vezetőit az ország békéjének fenntartásában, és milyen messzire képesek elmenni azért, hogy az „ő emberük” kerüljön az egyetem élére, hogy ezáltal kerüljék el a polgárháborút. Tarik Saleh filmjében a vallás és politika olyan izgalmas krimivé áll össze a nagypresztízsű intézmény ódon falai között, mint amilyen a középkori kolostorban játszódó A rózsa neve volt. (május 20., 21:30)
Erős kezdés
Cannes mindig döcögősen indul, idén talán még inkább, de egyre inkább helyreáll a jegyfoglalás és kialakul a következő két nap programja. A Tom Cruise-hisztéria lecsengésével átvették a a vászon uralmát a keményvonalas versenyfilmek. Rögtön erős kezdésnek bizonyult az orosz Kirill Szerebrennyikov versenyfilmje, a Zhena chaikovskogo / Tchaikovsky's Wife. Szerebrennyikov Nyár (Leto) című filmjét kifejezetten szerettem, a tavalyi háromórás lázálmát, a Petrovy v grippe / Petrov’s Flu címűt sokra értékeltem, de kevésbé élveztem – a Csajkovszkij felesége viszont az előzőekhez mérten jóval visszafogott, ám nem kevésbé expresszív stílusával teljesen lenyűgözött.
A történet sem kevésbé lebilincselő, hisz a nagy zeneszerző magánéletét ezúttal a felesége szemszögéből látjuk, így a film sokkal inkább szól a nők elnyomott helyzetéről a 19. század végi Oroszországban, mint Csajkovszkij szexuális orientációjáról. A film vége felé látható látomásszerű táncjelenetért pedig már önmagában megérte végigülni a közel két és fél órás játékidőt. Bár a sajtótájékoztatót csak részben hallottam, az szembetűnő volt, hogy az újságírókat jobban érdekelte a nyíltan ellenzéki, országa háborús agresszióját mélyen elítélő orosz rendező és stábja politikai állásfoglalása, vagy a film vitatható finanszírozása (amit már a fesztiválnyitó sajtótájékoztatón is feszegettek az újságírók), mint maga a film. Inkább arról kérdezték a rendezőt és a szép számban megjelent stábtagokat, hogy felajánlanák-e a filmből származó bevételüket az ukránok támogatására, mint magáról a filmről és a mögötte lévő művészi koncepcióról.
Még ennél is hosszabb Felix van Groeningen és Charlotte Vandermeersch belga rendezőpáros alkotása, a Le otto montagne / The Eight Mountains, amely két fiú barátságát követi végig, gyerekkoruktól kezdve. A festői hegyvidéken játszódó film „képeslap-esztétikája” kétségtelenül látványos, de a történet kevésbé fogott meg. Rendre valami drámaiságot vártam volna, de aztán rájöttem, pont ez a lényeg, hisz magáról az életről, barátságról, veszteségről szól – no meg egy olyan, ma már letűnőben lévő életformáról, ami már a cselekmény kezdetének az idején, a '80-as és '90-es években is eltűnőben volt. Az elképzelés és a kivitelezés is szép, de egy órával kevesebb is elég lett volna az elmeséléséhez. (május 20., 17:00)
Nyitófilm helyett Cruise
Ez a tizenötödik fesztiválom Cannes-ban, és ezalatt a másfél évtized alatt kevés jó nyitófilmet láttam a világ filmművészetének legnagyobb alkotásait felsorakoztató filmfesztiválján. Idén nem is törtem magam, hogy idejében érkezzem a nyitófilmre, Michel Hazanavicius Coupéz! (Final Cut) című alkotására. És milyen rosszul tettem! Megérkezésem óta mindenkitől azt hallom, milyen kellemes szórakozást nyújtott a film.
A nyitófilm helyett sikerült a Tom Cruise-hisztériára megérkeznem. Cruise pont harminc év – a Túl az óperencián (Far and Away) 1992-es bemutatója – után tért idén vissza Cannes-ba. A Top Gun: Maverick premierje előtt még egy nyilvános nagyinterjút adott, ahol inkább hosszú, önmagukba visszatérő monológokban vallott a mozi jelentette közösségi élmény és a nagyvásznon teremtette varázslatról. A cannes-i nyilvános interjúk gyakran hoznak csalódást, ez pedig még cannes-i mértékkel is különösen semmitmondóra sikerült, gyaníthatóan azért, mert igazi mozicsillaghoz méltó módon Cruise kínosan ügyel az imázsára, amibe nem fér bele egyetlen előre le nem egyeztetett kérdés sem a közönség soraiból. Ugyanúgy nem fért bele az interjú előtt levetített montázsba Nicole Kidman sem, pedig nem egy sikerfilmet forgattak együtt. (május 19., 12:45)
