Alexandru Belc első egészestés fikciós filmje egyenesen Cannes-ig jutott, ahol joggal nyerte el az Un Certain Regard szekció legjobb rendezőjének járó díjat. Belc valamelyest követi a román újhullám hagyományait, de szakít is velük, miközben érzékenyen és kompromisszummentesen beszél az egyén és a hatalom viszonyáról.

A film első látásra egy, a romániai kommunizmus történelmi kontextusába helyezett coming of age/tinirománc-történet. 1972 őszén Ana (Mara Bugarin) találkozik a barátjával, Sorinnal (Serban Lazarovici), akiről kiderül, hogy családjával együtt végleg elhagyják az országot. Ana elkeseredik, holott tudta, hogy ennek egy ideje fennáll a lehetősége; szomorúságán felülkerekedve végül elmegy, pontosabban elszökik egy házibuliba, ahol rengeteg Doorst hallgatnak és felolvasnak egy levelet, amit a Szabad Európa Rádió Metronóm rovatát szerkesztő Cornel Chiriacnak írtak. Sorin csak később jelenik meg, mivel az ő feladata volt odaadni a levelet egy külföldi újságírónak, aki elviekben majd célba juttatja azt.

A film bő első harmada ilyen és ehhez hasonló, majdhogynem triviális pillanatokkal foglalkozik: szeret-e a fiú vagy sem, milyen elveszíteni a szüzességet, mit fogok csinálni, ha nem lesz már itt stb. Ezek is sokkal inkább visszafogott minimalizmussal vannak tálalva, nem pedig súlyos és drámai helyzetekként. Alexandru Belc ugyan nagyon jól ért a hangulatteremtéshez, a négy-hármas képarány, a színek, az elegánsan kitartott közelik mind csalogatják valamerre a nézőt, azonban akarva akaratlanul is elkezd mocorogni a kérdés, hogy pontosan merre, és hogy miért is kellene érdekeljen egy tizenéves lány igazából nem túl izgalmas és kissé közhelyes szerelmi kálváriája.

A válasz pedig nagyon hirtelen és brutálisan érkezik. Egy félresikerült – vagy inkább nem sikerült – együttlét után Ana lemegy sétálni, visszatértekor azonban nem zene fogadja, hanem a Securitate által szétcincált lakás és a fal mellé felsorakoztatott barátai. Ana nem érti, mi történik, őt is igazoltatják, majd mindenkit beszállítanak a rendőrségre, ahol egy nyilatkozatot kell írjanak arról, hogy hogyan működtek együtt külföldi ügynökökkel, pontosan kik ők és hányan írták a levelet, mióta űzik a hatalomellenes tevékenységet. Annak ellenére, hogy eddig Anát érdekelte legkevésbé a politika, most mégis ő lesz, aki a legkeményebben áll ellen.

Ez hirtelen váltás majdhogynem arcon csapja a nézőt, azonban nagyon szervesen illeszkedik a film egészébe – mi több, mintha minden addigi jelenet átértékelődne, és utólag válna sokkal súlyosabbá és erősebbé. Az mindig dicséretre méltó, ha egy film úgy tud száznyolcvan fokos fordulatot venni, hogy nem esik szét és a látszólag ellenkező előjelű részek kiegészítik és gazdagítják egymást, a Metronom esetében pedig pontosan ez történik. Belc óvatosan és finoman hiteti el a nézővel, hogy itt mindennapi fiatalok mindennapi problémáiról van szó, látszólag pedig minden nyugodt, hangulatos, miközben a háttérben készülődik a veszély. Mintha ezzel a váltással azt a tényt próbálná lemodellezni, hogy nem számít, mennyire vagy elmerülve a személyes problémáidban, bármikor jöhet egy külső, hatalmi-politikai beavatkozás, ami fölött semmi kontrollod nincs. Ami a legsúlyosabbá teszi az egészet, az az, hogy itt fiatalokról van szó, egy egész generációról. Az egyik jelenetben a Vlad Ivanov által alakított szekustiszt kedvesen kérdezi meg Anától, hogy milyen egyetemen szeretne majd továbbtanulni – az ő kezükben van a jövőd. A hatalom kétszínűsége, a politikai erők miatt ellehetetlenedő személyes kapcsolatok mind remekül jelennek meg a Metronomban.

Belcre láthatóan hatással volt a román újhullám (korábban dolgozott Cristian Mungiuval és Corneliu Porumboiuval is), azonban ez inkább tematikai síkon érhető tetten, nem pedig a formai megoldásokban. Ő is használ hosszú beállításokat, azonban ezek sokkal inkább hangulati elemként működnek és kevésbé szolgálják az újhullámra jellemző szikár realizmust. Emellett a filmre általában jellemző egyfajta elemeltség, hangulati érzékenység. A főhőst gyakran látjuk közeliben, ami szintén mintha egyfajta reflexió lenne a román újhullám néha távolságtartó és tárgyilagos beszédmódjára.

A film egyik gyenge pontja talán maga a főszereplő, Ana, aki mindenféle megpróbáltatás ellenére nem válik egy igazán gazdag karakterré, és az is homályos marad, hogy miért tanúsít akkora ellenállást a nyilatkozatírással szemben, hiszen addig egyáltalán nem harcos vagy kitartó szereplőként mutatkozott, hanem inkább egy kissé naiv tinilányként, akit semmi nem érdekel azon kívül, hogy szereti-e a fiú vagy sem. Az izgalmas, hogy egy ilyen szereplő kerül egy ilyen súlyos helyzet középpontjába, de az ebben rejlő lehetőségek érzésem szerint kiaknázatlanok maradtak.

Mindezzel együtt a Metronom egy üdítően ütős film, ami remekül jeleníti meg azt, hogy a mindenkori hatalom hogyan mászik bele a személyes kapcsolatokba, hogyan roncsolja szét azokat, és hogy végsősoron hogyan nyomja rá a bélyegét egy egész generációra.