Gábor Pál 1979-es Angi Verája nem csupán elfordulás a 70-es évek magyar filmjének esztétizáló törekvéseitől, de egyben az évtizedforduló környékén felbukkanó „ötvenes évek-filmek” hullám egyik nyitódarabja is.
A rendező ötödik nagyjátékfilmje Vészi Endre azonos című regényét adaptálta vászonra. Gábor Pál nem először nyúlt az író munkásságához, hiszen 1968-as debütálása, a Tiltott terület is Vészi egyik novelláján alapult. Az Angi Vera a címszereplő fiatal lány néhány hónapját követi végig az 1948-ban körvonalazódó kommunista diktatúrában. Egy kórházi párttaggyűlésen a szókimondó nővér olyan kritikát fogalmaz meg az egészségügyről, aminek bizonyos elemeit egyrészt nem nehéz a mai magyar állapotokra sem vonatkoztatni; másrészt, ami miatt a vezetőség jobbnak látja bentlakásos pártiskolába küldeni, hogy aktivizmusát és érzékenységét a jövőben inkább a rendszer javára kamatoztassa. Az ideológiai kiképzés alatt Vera (Pap Vera) naiv személyiségét számos behatás éri: megismerkedik a nagyszájú, szemérmetlenül őszinte, ám jó szándékú Muskát Máriával (Szabó Éva), és a rideg, keményvonalas pártaktivistával, Traján Annával (Pásztor Erzsi) – ez utóbbiban pedig pártfogóra is lel. Vera hithű kommunistává nevelése akkor vehetne fordulatot, amikor szerelemre lobban tanára, André István (Dunai Tamás) iránt. Ám a pártiskolában töltött hónapok megteszik a hatásukat: Vera végül úgy árulja be az ifjú humanistát, akár egy osztályellenséget.
Az Angi Vera – Kovács András A ménesgazdájával (1978) karöltve – a hetvenes évek végén felsejlő „ötvenes évek-filmek” hullám elindítójának tekinthető, mely egészen a rendszerváltásig tartott, de a kortárs magyar filmben is érezteti hatását (pl. a Taxidermia második történetszála). Ezek a filmek kritikus megközelítéssel tematizálták az 1948-53 közé eső Rákosi-korszakot, nem egyszer olyan tabukat is érintve, mint A ménesgazdában felbukkanó munkatábor vagy a fenyegető fekete autó. Csak míg 1969-ben a kommunista diktatúrát gúnyosan kifigurázó A tanút dobozba rejtették a hatalom szigorú ítészei, addig az „emberarcú szocializmus” és a kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” retorika mentén, a hetvenes évek végére egyre jobban felolvadó rendszer már jóváhagyta ezeket a filmeket. Némiképp megerősítvén velük a hatalmi diskurzust, miszerint a jelen rendszer nem azonos a retorziókkal teli régivel.
Az Angi Vera egy fiatal lány morális harcán és leépülésén keresztül mutat be éles rendszerkritikát – akárcsak Bacsó Péter az irányzathoz tartozó későbbi filmje, a Tegnapelőtt (1982) is. Az ideológiai kontroll állandó jelenlétét és léleknyomorító hatását a pártiskola szigorúan szabályozott, már-már börtönszerű napjai közvetítik: itt a szórakozás is vezényszóra történik és a kerti kimenő alatt is politikai induló szól a hangszórókból. A rezsim egyénhez fűződő viszonyát leginkább Traján Anna és Muskát Mária ellentétében ábrázolja a film, a két életrecept pedig egyben választást is jelent Vera számára. Trajánból eddigi élettapasztalatai és a mozgalom kiölt minden emberi érzést: a kommunizmus szürke, ám feltétel nélkül harcoló bábja lett. Vera tőle tanulja meg a besúgás mikéntjét, a női zuhanyzóban játszódó jelenetnél felszínre törő prüdériát, illetve azt is, hogy érzelmei (és személyisége) feladásával és a rendszer iránti feltétlen engedelmességgel juthat előkelő pozícióba, rátermettség és végzettség nélkül is. Míg a nagyszájú, véleményét véka alá nem rejtő, szexualitását megélő Muskát Mária ugyanúgy teker a fagyos télben falutól faluig, mint azt tette a pártiskola előtt. Ez a rendszer csak az egyéniségétől megfosztott egyénben érdekelt – nem véletlen, hogy a képmutató bizottság a leghithűbb, ám túlságosan aktív kommunistát is könnyűszerrel nyilvánítja magamutogatónak és inti önkritikára, szerénységre. A le- és beépülés történetét a főhősnő két beszéde foglalja keretbe: a cselekmény elején, a kórházban uralkodó embertelen állapotok ellen bátran felszólaló Vera a film végén, az új rezsim embertelenségét kritizáló szerelmének ugyanolyan elánnal mond ellent. Ezáltal lesz a közöst az egyén fölé helyező politika teljes értékű tagja: ugyanúgy megfoszttatik a lelkétől, mint Zamjatyin Mi c. disztópiájának hőse.
Mivel az „ötvenes évek-filmek”, és így az Angi Vera jelentőségét is a kritikus hangnemben boncolgatott téma és a tabuk ledöntése adja, stílusa konvencionálisnak mondható. Főként a hetvenes évek olyan formabontó trendjeinek tükrében, mint a linearitást nem ritkán megbontó, asszociatív logikát követő és filmnyelvükben esztétizáló szerzői filmek (pl. Szindbád, Szerelem) vagy a társadalmi valóságot dokumentarista hiteleséggel ábrázolni kívánó Budapesti Iskola (pl. Jutalomutazás, Családi tűzfészek). Gábor Pál alkotása hagyományos, ok-okozatra épülő dramaturgiát követ, mely a személyiség elvesztése köré szerveződik. Így az is érthető, hogy az André Istvánhoz köthető melodrámai szál miért csak a cselekmény kétharmadánál bukkan fel: Vera morális leépülésének utolsó lépését jelenti az érzelmei megtagadásával. Míg a film rideg, stilizációtól mentes stílusa a közeg és az ideológia lelketlenségét hangsúlyozza.
A kommunista rezsim léleknyomorító természetének bátor ábrázolását és az emiatt morálisan elbukó naiv nő történetét nem csak a hazai kritika értékelte: külföldön is felfigyeltek Angi Verára. Sikerkörútján többek között az 52. Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriájának előválogatójában is versenyzett, noha a jelölésig nem jutott el.
