Két film – egy Kolumbiából és egy Kínából –, amelyik erős hatást akar gyakorolni a nézőre, és sikerül is neki: az egyik megríkat, a másik megnevettet.

Juan Sebastián Quebrada: El otro hijo / The Other Son

A kolumbiai rendező debütfilmje utáni közönségtalálkozón egy néző találóan jegyezte meg, hogy a belépésnél papírzsebkendőket kellett volna osztogatni. A film ugyanis már a legelejétől olyan érzelmi intenzitással dolgozik, amelyet a legedzettebbeknek is nehéz száraz szemmel végignézni. A rendező családi tragédiájából építkező film olyan szívszorító hitelességgel játja körül a gyász amúgy is megrendítő témáját, amely jóval azután is velünk marad, hogy az élménytől letaglózva kilődörögtünk a moziból. Simón és Fede egy érettségi előtt álló ikerpár, akik úgy élnek, ahogyan a mai átlagos kamaszok: be-beszólogatnak a szülőknek, ismerkednek a szerelemmel, alkohollal, drogokkal és persze a nagybetűs élettel, emellett kapcsolatukat kamaszfiúktól szokatlan gyöngéd testvéri szeretet és odafigyelés jellemzi. A film egy ártatlan felnövéstörténetként indul, amíg egy bulin sokkoló hirtelenséggel be nem következik a tragédia: Simón kizuhan az erkélyről és szörnyethal.

A másik fiú innentől kezdve az utolsó képkockákig erős szorításban tartja a néző szívét, valósággal arra kényszerítve, hogy részt vegyen a gyászoló család szenvedésében és fájdalmában. Simón halála után a veszteségbe már-már beleőrülő anya, Clara (Jenny Nava) és a saját útkeresése meg a testvére elengedése közt vergődő másik fiú, Fede (Miguel Gonzalez) kerül a középpontba. Egy ilyen erős érzelmi amplitúdóval dolgozó történet a színészi játékon áll vagy bukik – jelen esetben egyértelműen áll. Az anyán kívül mind amatőr színészek játszanak, és végig őszinte emberi érzelmeket közvetítenek. A film éles váltásokkal jeleníti meg a gyász árnyalatait, rendkívüli gyorsasággal ugrálva át egyik hangulatból a másikba: még fel sem száradtak a könnyeink, de már nevetünk a Clarát a megtisztítás szándékával leköpködő médiumon, aki fia túlvilági üzenetét tolmácsolja, majd megkönnyebbülve figyeljük, ahogy Fede az elviselhetetlen fájdalom ellenére képes felszabadultan táncolni vagy épp csókolózni. „Amikor valaki meghal, többé semminek sincs értelme.” – Clara szavait nem pusztán megértjük, de hangulatingadozásokat látva és átélve meg is tapasztaljuk. 9/10

Yanqi Chen: Yi ri you / Day Tripper

Szerencsés választás volt a The Other Son után a Day Tripperrel folytatni, amely nevettetéssel oldotta a tragikus légkört. Yanqui Chen Varsóban debütált, a Freiburgi Nemzetközi Filmfesztiválon nagydíjat nyert első egészestés filmje egy észak-kínai város zord telének groteszk hétköznapjaiba kalauzolja a nézőt. A film egyik főszereplője egy széles könyvespolc, amely egy költözés során beszorul a bejárati ajtókeretbe, és a film tetőpontjáig makacsul ottmarad, nem kis fejtörést okozva az ottlakó családnak és a költöztető cég munkatársainak. A címét – miért, miért nem – egy Beatles-számtól kölcsönző film nyílt lapokkal játszik, első perctől egyértelművé teszi, hogy szatíra. Az első beállításban egy színpadiasan megkoreografált mozgóképből előlép az eseményeket tangóharmonikán és üdítősdobozból készült ritmushangszeren kísérő két utcazenész, és bemutatkoznak: ők utcazenészeket játszanak ebben a filmben, de a való életben is azok.

A csoportos, teátrális szinkronmozgások végig központi motívumai filmnek, jelezve, hogy a szereplők nem egyének, hanem a – dolgozó vagy épp iskolába járó, de mindenképp valamilyen intézményhez kötött – tömeg tetszésszerűen kiemelt elemei. A filmben feltűnő karaktereknek – a beszorult könyvespolc miatt nevetségesen értelmetlen munkájából elkéső, és emiatt azt elveszítő apának, a magát főzővideók készítésével és fiatal szeretőkkel lefoglaló anyának, a téli maratont futó fiuknak vagy a fodrászszalonban dolgozó fiataloknak jelzésértékük van: egy-egy, a körülmények termékeként létrejött embertípust jelenítenek meg. Az uniform gesztusok az olyan, ritmikus zenévé összeálló zajokkal kiegészülve, mint a sörösüvegek koccanása, az ominózus polc ököllel vagy épp lapáttal való egyre kétségbeesettebb püfölése, netán egy öreg bácsi köhögése, szellemesen érzékeltetik egy ipari város monoton hangulatát, ahol mintha az embereket is futószalagon gyártották volna. A jelenetek groteszk, oroszos humorának fokozása néha kissé erőltetetten akar nevettetni, de az egymáshoz lazán kapcsolódó cselekményszálak váltakozása és a hanghatások kreatív használata mindenképp az alkotók ritmusérzékét dicséri. 8/10