Érzékeny dráma, ropogós nevetés, nagy szeretettel megrajzolt szereplők, társadalomkritika – A búcsú finoman egyensúlyoz ellentétek határvonalán, és olvaszt magába felejthetetlen figurákat és jeleneteket.
Szabad-e, kell-e hazudni valakinek arról, hogy meg fog halni? Hogyan lehet tőle úgy búcsút venni, hogy a beteg is, a rokonság is megőrizhesse emberi méltóságát, és ne uralkodjon el rajtuk az elkerülhetetlen veszteség miatti fájdalom? No és hogy lehet erről a súlyos témáról szórakoztatóan mesélni? Például úgy, ahogy Lulu Wang harmadik filmje, A búcsú teszi.
Nai Nai tüdőrákban szenved, a betegség negyedik stádiumban van, közel a vég – tudja meg az idős asszony húga, majd egész családja. Kínában azonban el szokás titkolni a beteg elől a diagnózist, ameddig csak lehet (hiszen „nem a rák öl meg, hanem a félelem”). Ezt teszi a filmbeli család is, és hogy mégis búcsút vehessenek a nagymamától, gyermekei és unokái lagzit improvizálnak. A nagyi néha köhécsel, s kicsit gyengécske, de egyébként energikus és jópofa, az összesereglő család jelenléte és a feladat (a megszervezendő esküvő) pedig, ha lehet, még inkább felpörgeti. A családtagokkal való találkozás és a titkos búcsú egymásnak feszülő öröme és bánata közepette csak az a kérdés lóg a levegőben, hogy ki fog először kiborulni, és mindent bevallani a nagyinak. Vagy hogy a nagyi rájön-e magától… A kegyes hazugság története az Amerikában szocializálódott, a gyökereihez visszatérő unoka, Billi szemszögéből bontakozik ki a néző előtt, Billi pedig erős rendezői alteregó: már a főcím jelzi, hogy a film egy „igazi hazugságon” alapul, és az önéletrajzi forrást Lulu Wang is megerősítette néhány interjúban (Shuzhen Zhao találkozott is a rendező nagymamájával, akiről a filmbeli nagyit mintázta, sőt az igazi nagymama a forgatásra is ellátogatott – Lulu Wang titkolta előtte, hogy pontosan miről szól a film, de a talpraesett nagyi az újságokból kiderítette: Wang családja valóban esküvőn akart elbúcsúzni a nagymamától, miután annak a betegségére fény derült).
A búcsú az ellentétek filmje, csendes kritika és puha vonásokkal felrajzolt látlelet a mai kínai társadalomról. A „bazinagy kínai lagzi” résztvevői között mindenféle társadalmi feszültség bontakozik ki: a hagyományos kínai értékrenddel, szokásokkal és hiedelemvilággal szemben megjelenik a modern Kína kozmopolitább szemlélete, az országot soha el nem hagyó, hazafias érzületű öregekkel szemben áll a kivándorolt generáció és azok gyerekei, az egészen fiatalok, akik már külföldön nőttek fel, és hibásan beszélik a kínai nyelvet. Az öregek saját gyerekkoruk értékrendjét hozzák magukkal a kis, városi tömbházakba, amelyekhez képest olyan idegenek a modern, még épülő felhőkarcolók, de Kína, az ősi otthon archetipikus képe is szembe helyezkedik az „új otthonéval”, Amerikával és Japánnal. A legjobb az egészben, hogy úgy tűnik, mindez szépen elfér egymás mellett egyetlen, szerteágazó család három generációjának a kötelékein belül is, s az ellentétek mindegyre nevetést fakasztanak. A gyász fel-felbukkan ugyan, mint egy csapzott, kis verébfióka, de aztán ugyanúgy, nyomtalanul el is illan; egy hagyományos temetői megemlékezésen is kacagnunk kell, pedig a szereplők szájzuga remeg az elfojtott pityergéstől. A film egyszerre megható és szórakoztató, témaválasztása ellenére is sikerül mindvégig távol maradnia a melodráma műfajától, és elkerüli a szirupos, hollywoodias végkifejlet csapdáját is, amibe többszörösen is beleeshetne.
Bármilyen ötletes a sztori és jól megírtak a párbeszédek, nem működnének a színészek zsenialitása nélkül: Shuzhen Zhao a nagy dumás turbónagyiként hatalmas figura, a főszerepet alakító (főképp tévésorozatokon edződött, de rajzfilmeket szinkronizáló és az Ocean's Eightben meg az új Jumanjiban is látott, civilben rapper) Awkwafina alakítása pedig... tökéletes. Görnyedt testtartása, nyegle stílusa, visszafogott mimikája, vigyora vagy pókerarca kiválóan illik a kamaszkora végén megragadt, helyét kereső, egyedülálló, érzelmeivel küszködő, nagyvárosi fiatal nő jellemrajzához. A világnak ebből a szegletéből nézve ráadásul külön szíven üt, hogy mennyire egyetemes érvényű ez a hazugságtörténet: nem csupán amiatt, hogy könnyű azonosulni az alaphelyzettel, hanem mert a helyszínek és a jelmezek meglepően ismerősek: a kicsi, városi nénikék öltözéke, frizurája és a piros tömbházak végeérhetetlen, beüvegezett teraszainak közeli rokonai megtalálhatók Kolozsvár bármelyik külvárosi negyedében.
Érzékeny dráma, ropogós nevetés, nagy szeretettel megrajzolt szereplők, társadalomkritika – A búcsú finoman egyensúlyoz ellentétek határvonalán. Generációkon és kulturális különbségeken átívelő empátiája teszi felejthetetlenné.
