Az általunk cipelt teher olyan, mint a csiga nyálkája: nehezen szabadulunk meg tőle, de bizonyos szögből megcsillan rajta a fény.
Aki látta Robert Morgan 2023-as Stopmotion című filmjét, joggal tarthat a stoptrükk-módszer teremtő erejétől, aki azonban továbbra is az eljárás szerelmese, annak szerencséje volt az elmúlt évben: az Aardman stúdió új Wallace és Gromit-filmmel rukkolt elő, valamint Adam Elliot 15 év után ismét egészestés gyurmaanimációval jelentkezett. Az Annecyben is díjazott Egy csiga emlékiratai édes-bús hangulata és egyedi vizualitása olyan erény, amelyre egyre nagyobb igény van két menetrendszerű Disney/Pixar vagy DreamWorks-munka között.
Az ausztrál animátor – mondhatni – tragikomédiái elsősorban a karakterek pszichológiáját vizsgálják, a narratívára fókuszáló történetek rendszerint minimalista közegbe ágyazódnak. Korai rövidfilmjeinek puritán világa (Uncle, 1996; Cousin, 1998; Brother, 1999; az Oscar-díjat nyert Harvie Krumpet, 2003; majd később az Ernie Biscuit, 2015) teret enged a valódi emberek mindennapjai által inspirált, apró és rendkívül részletekre összpontosító mesék alapos kidolgozására. Filmjeiben gyakran megjelenik a családi-testvéri kötelékek milyensége, a veszteség, az alkoholizmus, a fizikai erőszak alkalmazása, a kirekesztettség és a magány érzése, mégis van valami megejtő ezek ábrázolásában, ami miatt a félelem vagy a harag helyett a melankólia kerül előtérbe. Fura szereplői ugyanakkor minden viszontagságuk ellenére – akárcsak Tim Burton karakterei – érdekes és értékes egyéniségek, akik jósággal és fanyar humorral vértezik fel magukat annak ellenére, hogy milyen abszurd módon viszonyul hozzájuk a világ.
Elliot figuráinak küllemei olyanok, mint a személyiségük: tökéletlenek, de szerethetőek. Egyenetlen vonalaik és szokatlan formáik tompa színek között kelnek életre, ám a karaktereinek sokszor kiüresedett, megpróbáltatásokkal teli létének szürkeségébe is be-beszüremlik a reménysugár. A művész által létrehozott különleges technika, a clayography – életrajzi ihletésű gyurmaanimáció – láttatni engedi a megmunkáltságot (például könnyen felfedezhetőek a bábokon lévő ujjlenyomatok), így nem csupán az elbeszélés kapcsán tapasztalhatjuk az idealizmus hiányát, hanem a felhasznált anyagok is azt hirdetik: eszményi ember és hibátlan munka nem létezik.
Grace (Sarah Snook) és ikertestvére, Gilbert (Kodi Smit-McPhee) remekül passzol ebbe a – számukra legkevésbé sem – nagyszerű környezetbe. Egyébként is gondterhes életük gyökerestül megváltozik, mikor apjuk halála után elszakítják őket egymástól, a nevelőcsaládok pedig nem képesek, vagy nem is akarják enyhíteni a fájdalmukat. A jobb sorsra ítélt fiatal lány számára egyedül a csigagyűjtési szenvedélye nyújt némi vigaszt, míg fivérének csak könyörtelenség és elnyomás jut osztályrészül. A sorozatos tragédiák eredményeként Grace megismerkedik egy idős hölggyel, Pinkyvel (Jackie Weaver), aki segít neki elindulni az újrakezdés meredek és rögös útján.
A három főhős szerepeltetése kiváló alkalmat nyújt, hogy betekintést nyerjünk a traumafeldolgozás különféle módozataiba. Elliot a komplikált gyász élményét a fájdalom és az egyedüllét absztrakt fogalmain túl konkrét eseteken keresztül ragadja meg: Grace egy nagyon is valós, viszont kevéssé tárgyalt pszichológiai betegség a compulsive hoarding, vagyis a gyűjtögetési zavar kényszerétől szenved (ezzel együtt kleptomániában is), míg Gilbert cselekményszála az elvakult szektacsaláddal az intézményesített vallás kritikája is egyben. Ahonnan a gyötrődő megértést és üdvözülést vár, onnan csak atrocitást és hamis próféciákat kap. Mégsem ennyire komor az összkép: a sokat élt Pinky, a történet legagilisebb szereplője, aki szabad szellemével, illetve elképesztő, már-már hihetetlen anekdotáival vidámabbá teszi társaságának tagjait, és múltbéli kálváriáit táptalajként használva bebizonyítja Grace és a nézők számára, hogy semmit sem szabad túl komolyan venni, hiszen minden elmúlik.
Túl a narráció szívszorító mivoltán, valamint a kitűnő jellemábrázolásokon, figyelemre méltó az alaposság, amellyel a készítők megteremtik a fikciós tereket. A rendező kisfilmjeinek letisztultságával szemben mind a Mary és Max (2009), mind az Egy csiga emlékiratai aprólékosan megmunkált miliőben játszódnak, rejtett utalásokkal teliek, utóbbi látványvilága pedig párhuzamosan telítődik Grace egyre halmozódó problémáival. Mindez alátámasztva az elégikus zongora- és hegedűdallamokkal, illetve a drámai kóruskísérettel lehetne akár hatásvadász is, csakhogy a cselekményben és a hangsávban fel-felbukkanó játékosság remekül diktálja az érzelmi tempót, hogy nehogy idő előtt nyúljunk a zsebkendőnkért.
Meglehet, Elliot animációja nem mond újat az útkeresésről, a gyászfeldolgozásról és az elzárkózásról, mint a hasonló témában készült filmek, ugyanakkor roppant érzékletesen, explicit módon és eltérő perspektívákból teszi, ezáltal minden vásznon látott (vagy saját életünkben átélt) rettenet ellenére felszabadító erejű. A visszaemlékező elbeszélésbe ágyazott, a film jelenében játszódó epizódok ugyan néha megtörik a film lendületét, és a befejezés fordulata is könnyen megjósolható, az Egy csiga emlékiratai mindenképpen kimagasló darabja az elmúlt évek animációs felhozatalának. Keserédes, életszerű, de nem didaktikus tanmese, amely az elsődleges látszat ellenére azért jött létre, hogy kitartással és magabiztossággal ruházza fel a közönségét, és kicsalogassa a nézőt a saját csigaházából.
