...avagy hogyan beszél lyukat egy cserfes óvodás egy rettenetes varázsló hasába. Miyazaki világát idéző mese a testvéri kötelék e világon túlmutató voltáról.

Benoît Chieux nevét valószínűleg kevesen ismerték tavalyig. A francia forgatókönyvíró, rendező korábban többször is César-közelbe került rövid animációs filmekkel, rendezett tévéfilmet és egy egészestés mozit is a Sirocco, a szelek királysága előtt, mégis ez utóbbi tárta fel előtte a legtöbb kaput: az annecyi fesztivál szervezői nyitófilmmé, a fesztivál közönsége pedig díjra érdemes kedvencévé választotta (egyébként a zágrábi animációs fesztivál közönsége is).

A belga-francia koprodukcióban készült Sirocco, a szelek királysága keretes történet. Kiindulópontját egy átlagos nap adja: két kislány, a kiskamasz Carmen és öt éves húga, Juliette érkezik anyjuk barátnőjéhez vendégségbe. Agnès éjjel-nappal egy meseregényen dolgozik, teljesen elfelejtette, hogy elvállalta a testvérek pesztrálását. Míg ő egyet bóbiskol, a két kislány felfedezi a készülő könyv világát – belülről. Álomszerű, pszichedelikus világ forgatagába kerülnek, amelyben különös lények élnek: vannak itt vad és viccesen torz falusiak, élükön egy kövér polgármesterrel és undorító agglegény fiával, kigyúrt flamingószerűségek, akik egy léggömb-operaház úrnőjét szolgálják, repülő krokodilok, veszélyesen falánk cukorkazabáló valamik, és még sorolhatnánk, ha lenne szavunk megnevezni a fajtájukat. A furcsa formájú házakra s a nem fákból álló erdőségre olykor pusztító viharokat küld egy titokzatos varázsló, Sirocco, akit – mint az elég hamar kiderül a néző számára – szinte mindenki félreismer.

Ebbe az áttetsző virágcsillagok/csillagvirágok alatti királyságba érkezik a két testvér, Carmen és Juliette, útmutatójuk és segítőjük egy, egy Disney-figurákra hajazó, életre kelt játék. Nagyjából olyan varázslatos események következtében kerülnek a szelek birodalmába, mint ahogy Alice átlép a tükrön Csodaországba, vagy a Pevensie testvérek a ruhásszekrényen át Narniába. Vagy a Mary Poppins gondjaira bízott két testvér, akik a varázsdadussal és a nótás kedvű kéményseprővel együtt beleugranak az aszfalton levő krétarajzba. De „rokonuk” lehetne a Klimt-festmények vizuális világával kacérkodó olasz rajzfilmsorozat, a Mia és én címszereplője is, aki az élőszereplős keretsztoriból indul, s egy könyv animált mesevilágában landol rendszeresen egy-egy varázsige segítségével. Vagy... Kereshetjük tovább az analógiákat kedvünkre a mozi sötétjében, hiszen míg a gyerekek elmerülnek a kalandban és a film vizuális forgatagában, mi, felnőttek is rengeteg apró felfedezéssel szórakozhatunk – pedig a film igazi témája meglehetősen komor: ez a színpompás csodavilág a kerettörténetbeli Agnès gyászfeldolgozásának az eredményeképpen jött létre. Sirocco, a varázsló figurája is szomorú, az antik tragédiák fő konfliktusát idézi: választani kényszerül a szerelem és a királysága biztonsága között.

A történetet életre keltő kézi rajzok egyértelműen Hayao Miyazaki világával rokoníthatók, a figurák nyüzsgése egyszerre féktelenül izgalmas, ötletes, szürreális és szemet gyönyörködtető, ugyanakkor minden elem valami mással ügyes ellenpontozásba rendez(őd)ve működik. A gonosz polgármester vezette falu földhözragadt kőházainak a súlya játékos szabálytalansággal enyhül, ezzel szemben a levegő lakói könnyedek, karcsúak, légiesek és – jók. Mégsem bontakozik ki hagyományos, a teljes cselekményt mozgató, Jó a Rossz ellen típusú küzdelem: bár Carment ki kell szabadítani a gonosz markából, az igazi tét itt a kapocs megőrzése, és vigasznyújtó igazolása annak, hogy „odaát” a lelkünkben tovább élő szeretteink boldogok, szabadok és soha nem látott kalandok részesei.

A Siroccóból nem hiányoznak a kedvesen vicces pillanatok, miközben líraiság és némi melankólia hatja át bizonyos pillanataiban, jórészt a zenéjének köszönhetően. Legérdekesebb pillanata éppen a zenével bűvöl filmbeli és mozibeli közönséget egyaránt: Selma, az operaénekesnő artikulálaltlan szövegű áriája olyan, mintha Az ötödik elem dívája adná elő (Célia Kameni jazzénekesnőt kérték fel a földöntúli dallam feléneklésére). A rendhagyó dívafigurának köszönhetünk néhány önreflexív pillanatot is: Selma kalandvágyó kutatóból lett énekesnő, de íróként Agnès is (a szavak és a képzelet) művész(e), a két figura pedig némi művészetről szóló elmélkedésre ad lehetőséget. Selma elég konkrétan megfogalmazza pl., milyen „igazságtalan”, hogy a publikum kiválaszthatja a művészt, akit látni akar, de a művész nem válogathatja meg a közönségét...

A Sirocco és a szelek királysága vége teljesen nyitva marad, egyszerre ígéri és követeli a folytatást. Mi, egyszerű nézők is, hiszen a titokzatos varázslóról címszereplő létére is nagyon keveset tudtunk meg: szelet vetett, vihart aratott, majd köddé vált.